Nana: Mosolyogj a bánatnak!

 

Mosolyogj a bánatnak, ha utadba áll,

Nevess rá bátran, ha megtalál!

Ha a szomorúság megrohamoz,

Nevess rá! Ne bánd a holnapot!

Mosolyogj, ha arcodba vág,

Könnyezzél, de ne várj még rá!

Ha szívedet szorítja keményen,

Nevess! Téged nem győz le egykönnyen!

Fesd színesre a szürke eget,

Nevess felfelé, ha az eső elered!

Örülj a bánatnak, örülj, hogy érzel,

Mosolyogj, hisz el nem vérzel!

Nevess, mosolyogj, vidáman ugrálj!

A ma kemény volt, de a holnap még rád vár!

Táncolj az esőben, ha vihar jön,

Majd áld a Napot, ha elköszön!

Mosolyogj a bánatnak, ha utadba áll,

Nevess rá bátran, meg ne hátrálj!

Ha a szomorúság megrohamoz,

Nevess rá, hátha eloldalog!

Damon: Traditore

Sebesen száguldott kiváló egészségnek örvendő paripáján, a lemenő Nap sugarai rávetődtek. Árnyéka egy sas alakjára emlékeztetett, köpenye szárnyként lebegdezett utána. Csuklyája lecsusszant a fejéről, s szabadon hagyta hullámozni haját a menetszélben. Egy gondolat bántotta őt minduntalan. „Raul, utol kell érned, mielőtt elszabadul a pokol!” egyre csak a lány szemei jártak az eszében... a pillantás, melytől egykoron elolvadt, boldoggá lett... most gyűlölet járta be testét a kínzó szempár látványától.
-„Mester! Mit óhajt?
- Győzd le Rosettát.
- M-mi?! De hát... miért?!
- Megszegte a Krédónk szabályait! Mind közül a legfontosabbat... A Testvériség egy... az utunk ugyanaz... megszabadítani a világot a Gonosz vasmarkától! Ő megtagadta ezt... mert... beleszeretett egy Templomosba!!” Ezio szavai megrendítették. „Egy... Templomosba...? Az lehetetlen... emlékszem... a Pantheon-ban vallottunk egymásnak igaz szerelmet... Ő... és én...” összeszorította fogait, sarkát a ló oldalához nyomta, és gyorsabb vágtára ösztönözte lovát. „Sietnem kell. Vagy elárulja a Krédónkat... Nem találkozhat vele...!” Gondolatai villámsebesen cikáztak. Lelki szemei előtt látta, amint Rosetta belép a Templomosok szállására... leül egy ismeretlen lovag mellé... hozzábújik a férfi mellkasához, és lágyan cirógatja az arcát... s forró csókban egyesülnek. A kép kiáltásra ösztökélte. A lemenő Nap fénye megcsillant a hátas sörényén, s aranyszínűvé tette azt. Hideg, januári naplemente volt... Raul könnyei már rég elapadtak. Réges régen... Arianna... hol van Arianna? Talán ő segíthet... talán segíthet, hogy visszatérítsék Rosettát a Krédóhoz...
„Semmi sem igaz. Minden lehetséges.” Együtt ismételték... ujjaik összefonódtak. Mikor a beavatási ceremónia véget ért, vágyaik nem bírtak a felszín alatt maradni. Hosszú csók követte a rövidet, majd ölelés váltotta fel... de Ezio megzavarta együttlétüket.
-„Hát ti?! Gyakorolnotok kell! Nyomás átvenni az úszóleckéket!” „Undorító vén kripli.” – morogták egyszerre, majd összemosolyogtak. Azóta máshogy tekintett az egyetlen Auditore-ra. Mint... az apjára.. „Il Mentore.” – ahogy egyszer Machiavelli nevezte. Azóta ez a név rajtamaradt... sokan így hívták a Krédóból. Hirtelen fékezett le a ló, s Raul erre nem számított. Lábai kicsusszantak a kengyelből, és lefordult a nyeregből.
- Cazzo... Mi történt...? – nyöszörögte. Felnézett, de nem látott senkit, se semmit. Pillantása lejjebb suhant, s megakadt egy postagalambon. Lábára egy levél volt rögzítve, rajta az Auditore pecsétjével. Utána kapott, s röptében csípte el a madarat.
- Mmm, piccina... Calma, calma! – gügyögte a galambnak, aki rémülten csapkodott szárnyaival. A lágy szavak megtették hatásukat, s az állat lenyugodott. Raul lecsippentette a levelet a madár lábáról, majd szelíden letette a földre a pici tollast. Feltörte a pecsétet, kihajtotta a levélpapír széleit, és olvasni kezdett.
„A Pantheonnál látták utoljára Rosettát.
Ha gyorsan hajtod a lovadat, talán pirkadatra odaérsz.
Tudom, hol vagy. Igyekezz...
                                                           La Volpe”
A furcsa levél megdöbbentette Raul-t. De Rosetta neve idegessé tette, dühössé... összehajtogatta a papirost, zubbonya alá csúsztatta, s visszaszállt a lóra. A patás felnyerített, vadul ágaskodott. Raul a ló oldalába döfte sarkait, és vágtába ugratott.

Felhők tarkították az eget.. a távolban kakashang hallatszott. A Nap első sugarai már Róma kapujában érték az assassint, s az első harangszóra már a Pantheonnál volt. Leugrott a lóról, őrizetlenül hagyta. Az egyik oszlophoz sétált, elrejtőzött mögötte... bentről szitokszavak hangzottak, köztük egy nő hangja is harsant. Rosettáé...
- Mi az, hogy nem láthatom őt?! Hiszen megegyeztünk!
- Mi dispiace, signorina... de most nem láthatja őt. Sürgős elintéznivalója van... ha van ideje, megvárhatja az épület előtt.
- Nem! Most akarom őt látni! MOST! – sikoltotta. Raul ökölbeszorította mindkét kezét, beharapta az alsó ajkát. ’Az a nyomorult... elcsábította... nem... NEM!!” dühe elhatalmasodott rajta, s Ezio szavai visszhangzottak a fejében.
-„Győzd le Rosettát. Győzd le Rosettát...” – kikukkantott az oszlop mögül, s pont megpillantotta a kifelé igyekvő Rosettát. Kilépett rejtekhelyéből, s megmutatta magát. Lehúzta csuklyáját a fejéről, arca dühöt, bánatot sugárzott.
- Ciao, Rosetta. Come stai?
- Raul... Te... itt...? M-mégis mit keresel itt? – kérdezte meghökkenve Rosetta.
- Téged. Köss Békét Istennel, mert hamarosan a színe elé kerülsz... – mondta vészjóslón Raul, s kikattintotta rejtett csuklópengéjét.