Gyerekkorom, mit is mondjak? Nem volt se jó, se rossz. Kicsit különböztem a többi gyerektől. Nem nevettem, nem mosolyogtam. A nap nagy részében mogorva fejjel mászkáltam a házban. Furcsa kislány voltam, az tény. Talán csak énekelni szerettem igazán. Anya ajánlotta, hogy tanuljak meg zongorázni. 14 éves koromban apa meghalt egy akkor még ismeretlen betegségben. Senki sem tudott rajta segíteni, így elvesztettem. örültem volna, ha tovább él, de sajnos így alakult.
Zongorázáson kívül, anya tanított az anyanyelvén, olaszul. Azt mondta, ez nagyon hasznos lesz.
Az igazi életem 20 éves koromban kezdődött. Életem ez a része egy mai romantikus regényre hasonlított. A szüleim egy gazdag pasast szántak nekem, hogy tovább tudják gyarapítani a család vagyonát, de érzéseim szerint, nem akartam hozzámenni. Aminek az utálatnál több oka is volt.
Kimentem a temetőbe apám sírjához. Mániám volt eljárni hozzá, és elmesélni, hogy mik történtek otthon. Olyan sokáig elvoltam, hogy már kezdett sötétedni. Végefelé már nem is beszéltem, csak térdeltem és bámultam magam elé, a gondolataimba mélyedve. Lassan észbekaptam és felálltam a komor sír mellől. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes. Egy másik sírnál egy férfi állt, akit még sohasem láttam. Odamentem hozzá. Ha az ember egy ilyen helyen egyedül van, biztos vágyik egy kis lelkitámaszra. A srác felémfordult, pedig nagyon halk voltam. De így utólag nem is olyan meglepő.
Így ismerkedtem meg Louise-szal. A temetős jelenet után beszélgettünk még egy kicsit, majd találkoztunk még párszor, de csak este. Egy nap árulta el, hogy mi is ő. Mintha lefagytam volna, úgy álltam vele szemben. De nem a saját épségemért aggódtam. Akkoriban az emberek minden legendát, mende-mondát elhittek és üldöztek. A vámpírokat démonoknak hitték, úgy keresték őket, mint kisgyerek az eldugott játékát. Kegyetlenül legyilkoltak mindenkit, akit annak hittek. És igen, sikerült beleszeretnem egy valódi vámpírba, aki viszont szeretett.
- Nem, nem és nem! - ordítottam anyának, aki idegesen rohant utánam, s mindenképpen azt akarta elérni, hogy feküdjek le aludni, miközben arról is próbált meggyőzni, hogy Benoit a legjobb férj számomra. Átrohantam a szobámon, ki a folyosóra, de ő utánam rohant.
- Apád is ennek örülne. - mondta békésebb hangon. - Mindenkinek sokkal jobb lenne. Nem egy olyan jött-menthez kéne hozzámenned, aki állandóan utazik, ráadásul nem is nemesi származású. - célzott Louis-ra. Márpedig én már eldöntöttem. Tudtam mit akarok, és hogy abban semmi és senki sem akadályozhat meg. A hitem és a társadalom is tiltotta, de mindenképpen arra vágytam, hogy Louise magához hasonlóvá tegyen. Tudtam, hogy nem lesz kellemes folyamat, de ki fogom bírni, ő érte. Mérlegelni kezdtem a dolgokat. Nem a halhatatlanság vonzott, persze részben az is, de az éjszaka is mindig vonzott. És így, hogy szinte korlátlanul futhatok a sötétségbe, vonzott, mint lepkét a fény. A jövő is érdekelt. Ki tudja mi lesz évekkel később, mik fognak történni, mi változik. Igaz, egy ilyen ember fejébe bele sem fér az a sok minden ami történt azóta.
A veszekedésem anyával eléggé elfajult, aminek az lett az eredménye, hogy a már rég elkészített csomagommal elrohantam. Egyenesen Louis-hoz. Közben sok minden futott át az agyamon. Innen már nincs visszaút.
Alig voltam még ilyen ideges, mint amikor benyitottam a vámpír lakásába. Ő az asztalnál ült és a semmibe nézett. Felémkapta a fejét mikor beléptem. Csak rám kellett néznie, máris tudta, hogy mi az ábra, s nekem is csak rá kellett néznem, hogy lássam rajta a félelemmel vegyes örömöt. Félt az átváltoztatásomtól, de azért örült is neki. Ki ne örülne? Örökre együtt.
Felállt, odalépett elém és megcsókolt. Megborzongtam ahogy hozzámért.
- Minimum 6 nap még az indulásig. - mondta és odéblépett, mintha bűntudata lenne. Megbeszéltük, hogy miután átváltoztatott elmegyünk valahová. Utazni fogunk mindenfelé az egész világban.
Louise kicsit idegesen állt és az asztalra támaszkodva bámult magaelé. A napokban látták őt, ahogyan valakinek a vérét issza. Sokan gyanakodnak rá, gyorsan rájottünk, hogy nincs sok időnk. Lehajtottam a ruhám nyakát és odaléptem mellé. A porcelánfehér bőrömön már ott volt két kicsi lyuk. Louisemegmarkolta az asztal szélét, ami reccsent egyet. Enyhén ellökte magát tőle és hozzám lépet. Félrehajtottam a fejem, ő pedig odahajolt. Hosszú, barna haja súrolta az arcom. Hirtelen fájdalom hasított belém, össze rándultam, mire Louise kicsit lazábban tartott a fogaival.
A harmadik harapást másnap kaptam. Belemarkoltam a karjába, ahogy éreztem kipárolog belőlem az élet. Levegőt sem kaptam, az izmaim fokozatosan elernyedtek, és akkor elsötétült minden.
Kinyitottam a szemem. A holdfény élesen világított be az ablakon. Összerándultam. Gyorsan végigfutottak az agyamban a történtek. Soroltam magamban a dolgokon, hogy mindenre emlékezzek, semmit se hagyjak ki. Hihetetlen érzés volt. Alig mertem elhinni: vámpír lettem. Vagy valami olyasmi. Louise egy árnyékban ült, de könnyedén észrevettem. Felültem a kanapén. A kezeim csillogtak ahol a holdfény érte őket. Louise felállt, odajött hozzám, én meg csak szótlanul néztem. Megcsókolt, segített felállni, a kezembe adott egy bőröndöt és kitárta előttem az ajtót.
Az első éjszaka mikor vért ittam. Louise féltve kísérte minden lépésemet, ahogy a sötét utcákon vonultunk át magányos embereket kutatva. A halk zajok valahogy hangosnak hatottak a fülemben, ami még mindig furcsa volt. Kulcsok zörgésére lettünk figyelmesek. Egy nő lépett ki egy ajtón s zárta be maga mögött. Louise, mivel tapasztaltabb volt, igyekezett rajtam segíteni. Elkapta a nyakát, hogy az elájuljon. Mintha vívódott volna, de a lányt a karjaiban tartotta, odahoztam nekem, lerakta a lábait a földre, és átdöntötte felém. Bizonytalan voltam, nem tudtam eldönteni, hogy jól csinálom-e. Állandóan fel-fel pillantgattam Louise-ra. Akkor kinyitottam a szám és beleharaptam a nyakába. A meleg vér hirtelen elöntötte a számat, s mintha éreztem volna, ahogyan halad bennem. Az íze, mint amilyet halandó nem érezhet, s e legcsodálatosabb szakács főztje sem űberelheti. Mikor ráeszméltem, hogy mit is csináltam, megijedtem magamtól, s elejtettem az áldozatot. Pislogtam párat, Louise gyorsan megvigasztalt.
Mint egy könyvben is mondták már, ha az ember boldog, csak úgy repül az idő. A vámpírokkal is hasonlóképpen van. Louise-szal szinte körbeutaztuk a világot, eljutottunk Itáliába, Amerikába, Kínába. Sok helyre. Boldogok voltunk mi napfény nélkül is. Sajnos sikerült pár lövöldözős balesetbe belekeverednünk, mert páran megtudták a kilétünket, s mindenképpen el akarták távolítani a vámpírokat.
Szerelmem megtanított az áldozatok elcsábítására és egyéb trükkökre. Vérszomjasan kószáltunk az utcákon minden éjszaka, lassan kezdtem igazi szörnyetegre hasonlítani. Az ártatlan kislányból vérszomjas vámpír lett. Habár anyára és apára soha többet nem gondoltam, néha azért eszembejutott, hogy szegények mennyire nem akarnák ezt az "incidenst" elhinni.
Így tehát vérbeli vámpír lettem. Természetesen nem örök szolga, sokkal szívesebben törekedtem felfelé. Lassan képes lettem magam halottnak tettetni, egy-egy áldozat kedvéért.
Mindenképpen igyekeztem a ranglétrámon feljebb küzdeni magam.
Teltek boldogan és gyorsan az évek, teljesen az első világháborúig... Az a 4 évnyi pusztítás beleette magát a lelkembe. Végetvetett egy olyan kapcsolatnak ami már több évszázada tartott. Louise titkára, arra, hogy vámpír fény derült. Akkoriban elég sokszor kerültünk lövöldözésbe, de egy megváltoztatta az egész életemet. Ki gondolta volna, hogy nem olyan véletlen kerültünk oda, mint a többinél? Egy előre gondosan megtervezett akción alapult az egész...
A szellő kellemesen fújdogált, de az emberek állandó letargiában éltek. Ha nem lett volna elég a háború kegyetlen pusztítása, még mi, a vámpírok és rendesen irtottuk a népeket. Sokszor keveredtünk balhékba, ami nem volt meglepő. Sok ártatlan ember halt meg ilyen utcai lövöldözésekben. Így nem volt meglepő mikor megint egy ilyen kellős közepén találtuk magunkat Louise-szal. A szokásos stratégiát követtük, miszerint halkan elosonunk a problémamegoldó és a probléma mellett. De ez esetben úgy látszott, hogy mi vagyunk a probléma. Ijedten konstatáltam, hogy a pisztoly csöve, ahogy mozdulunk, mozdul felénk.
- Állj! Azt mondtam állj! - üvöltött ránk a pasas. Mikor Louise egy békéltető kézmozdulatot próbált tenni, a pisztoly eldörrent. Felsikoltottam, és ... ott hagytam. Látszott a seben, hogy nem sima golyóval lőtték, ráadásul pont a szívét találták el. Egy ezüstgolyóval.
Utána napokig sírtam.
Újra felébredt bennem a szörnyeteg. A vérrel próbáltam elterelni a figyelmem az érzelmeimről. Lassan már a reggel közepén is felébredtem a koporsómban.
Ahogy a kor haladt előre, 1939-ban eljött a II. világháború is. Az elsőt túléltem, a másodikat is túl fogom - gondoltam akkoriban magamban. S mint az első világháborúban, most is volt egy kis bűntudatom a vámpírok okozta plusz gyilkolások miatt.
Mintha vonzanám a bajt sokszor keveredtem ismét gyilkolászások központjába. Azokban a napokban pedig depressziósnak is gondolhattam volna magamat a furcsa hangulatváltozásaim miatt, amik váltogatták egymást, mintha nem is az én érzelmeim lettek volna. Hogy elkerüljem ezeket a gondokat, kóborolni kezdtem. Mondhatni véletlenül akadtam rá egy koncentrációs táborra. Mindenki hallott róluk, s mindenki fenyegetve is érezte magát tőle. Szörnyű volt látnom a kínzásokat. Amikor a közelben tartózkodtam mindig éreztem a szívem mélyén a sajgást, a fájdalmat, ahogy a tudat, a látvány belémhasít. Nem csak a kínzások miatt hasadt ketté a lelkem, hanem a gondolat beleférkőzött az agyamba, hogy én is egy gyilkos vagyok. Jóvá akartam tenni valahogy a tetteimet, de ötletem sem volt. Valamit csinálnom kellett, s azzal az érvvel kellett meggyőznöm magam, hogy én így maradok életben. Ezzel sikerült lehiggadnom egy kis időre.
Megint a táborok közelébe keveredtem, a belső fájdalom elviselhetetlenül rohamozott meg, ahogy közeledtem. Lesből néztem a dolgozó embereket. Az egyik őr ordítani kezdett egy fekete hajú férfival. Németül beszélt a fenyegetőző, ezért nem értettem, de a fiú franciául kiabált vissza neki. Megdobbant a szívem. Mióta nem hallottam az anyanyelvemet.
Az őr kegyetlenül a földre lökte a férfit, aki alig lehetett 20 éves. Dühöt érezte magamban legbelül. Elhatároztam, hogy kimentem.
Hálát adtam a gyors mozgásomnak, vámpírságommal járó képességeimnek, amint alkalmam adódott rá, berohantam a srácért. Egyszerűen hangzik, de nem volt az.
Ahogy messzebbre kerültünk, s megláttam a francia férfit közelebbről, sokkal rosszabbul nézett ki mint gondoltam. Arca véres volt, tiszta sár és mocsok. Megijedtem. Vagyis úgy éreztem. Az utóbbi napokban tényleg egyre furcsábban éreztem magam. Az érzelmek csak úgy kergetőztek bennem.
A fiú úgy nézett rám, mintha teljesen megőrültem volna.
"Megijedt. " - éreztem. Éreztem magamban, ahogy fél, és dühös és össze van zavarodva. A homlokáért nyúltam, hátha van láza. Alig értem hozzá, összeesett és elájult.
A napok teltek, én este igyekeztem neki segíteni. A megmentése után 2 nappal ébredt fel. Sokkal jobb állapotban volt, mint előtte. Miután megfürdött, és hasonló dolgait elvégezte igazából megkezdtem a segítést. Már amennyire tudtam, adtam neki enni inni, szereztem neki gyógyszereket a betegségeire, amiket ott szedett össze, és elláttam a sebeit.
Közben nem csak ő változott, hanem én is. Az érzelmek teljesen ledöntöttek a lábamról. Éreztem a fiú minden egyes érzelmét, s mikor kértem, hogy nyugodjon meg, megnyugodott. Amikor megjelent bennem egy idegen érzelem, elég volt csak formálni, hogy más legyen. Miközben Marius-t "gondoztam", utánanéztem pár dolognak és a vámpírságnak. Sok dolog kiment a fejemből Louise halála óta. Igazi könyvbúvár lettem, s a kegyetlen énem is odalett. Bár kívülről magabiztos voltam, olyan aki nem szívleli az embereket és a hülyeségeiket, belül dolgozott bennem az empátia. Mint képesség. Olyan gyorsan és észrevétlenül értem el ezt a kort. S már hirtelen képes lettem érzékelni a körülöttem lévők érzelmeit, s ha erősen koncentráltam akár meg is tudtam azokat változtatni. Nem szívesen avatkoztam bele ezekbe a dolgokba, de Marius-szal gyakran megtettem, hogy kellemesebben érezze magát.
Marius ott volt velem már egy pár ideje. 1 éve. Ahogy egyre jobban megismertem a szívemhez nőtt. Kedves volt, de mégis határozott fellépésű. Kiállt az igaza mellett, ha úgy adódott. Nem félt szinte semmitől.
- Marion. Kutakodtam a könyvtárban. - akár csak én. Sejtettem, hogy mire gondol, de nem akadályoztam meg a beszélésben.
- Nagyon hálás vagyok neked azért amit értem tettél. - folytatta, és én is folytattam amit éppen csináltam. Háttal álltam neki. De ez volt az a mondat, amit szinte minden nap elmondott. Éreztem mit érez legbelül, éppen hogy a gondolatait ki nem találtam.
- Pomme de sang.* - ennyit mondott.
- Nem. - szólaltam meg, s meg sem fordultam. Ilyet nem tehetek vele. Annyira ártatlan, s vegyem el tőle a vérét?
Felállt a kanapéról és odajött mögém. Elmostam még egy tányért, leraktam. Éreztem, hogy a következőnek úgysem fogok tudni nekikezdeni, míg ezt a témát le nem tudjuk. Az utóbbi napokban, Marius furcsa volt, többször is belekezdett egy témába, de nem fejezte be. Akkor ezt akarta mondani...
Éreztem a leheletét a tarkómon. Valami különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem volt szerelem, nem volt barátság, de ezeknél nem volt rosszabb. Talán valahol a kettő között.
A keze a hajamnál matatott, kisodort egy tincset az arcomból. Nem kellett semmit se mondania. A megoldás praktikus lenne.
Mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében.
- Véralma. - suttogta, mintha a Pomme de Sang-ot nem értettem volna meg elsőre. Olyan közel volt, hogy kár lett volna normális hangon mondania. Így is meghallottam... Éreztem, hogy lassan megtörök.
A következő napokban páran megneszelték (megint), hogy vámpír vagyok, így igyekeztem nem nagyon kimozdulni otthonról, így táplálékhoz sem jutottam. Mintha a sors is így akarta volna.
Szenvedtem az éhség miatt, mert inkább bent maradtam, minthogy kimenjek és meghaljak. Görcsösen markolásztam a kanapét karfáját, mikor Marius belépett az ajtón. Ott ültem összekuporodva, szétesve. Marius elmosolyodott, mintha csak erre várt volna, vagy erre számított volna. Letette a zacskót egy székre, majd odajött hozzám, velem szembe, letérdelt és félredöntötte a fejét. Szorosan összeszorítottam a szemem. Nem bírtam tovább. Odahajoltam fölé, s mikor már majdnem hozzáértem, hallottam ahogy felsóhajt. Ezt akarta. De ha belegondolunk, tartozik nekem ennyivel. De én nem vártom volna el tőle.
A vére finomabb volt, mint bármely emberé akiét eddig szívtam. Féltem, hogy megölöm, de az éhség csillapításának a köde bevonta az agyamat. Szerencsére még időben eltoltam magamtól. Rámemelte a barna szemeit. Mosolygott.
Évekkel később a kapcsolatunk még mindig ugyanolyan volt, ha nem bensőségesebb. Tervezgettük, hogy visszaköltözünk Franciaországba, de sosem jutottunk el odaáig, hogy tényleg elindultunk volna. Azóta már kétszer költöztünk el, mert mindig kiderült, hogy mi is vagyok. Vagy én csinálok rosszul valamit, vagy a körülöttünk élők túl jók...
Lassan leszállt az este. Felnyitottam a koporsóm tetejét, valami nagyon furcsa szagot éreztem. A távolban kárörvendés és kétségbeesés szállt felém. Körbenéztem. A plafont sűrű füst borította, míg a konyhában lángok markolászták a bútorokat. Kitágult a szemem.
- Marius! - sikkantottam, és gyorsan ki is ugrottam a fekhelyemről. Ő éppen vízzel próbálta eloltani a tűzet.
- Hagyd! - mondtam és megragadtam a vállánál fogva. Kiráncigáltam az utcára. Ijedten figyeltem ahogy a környék kivilágosodik a lángoktól. Alig fogtam még fel, hogy mi történt, mikor valami nekemjött hátulról. Előrebuktam, és éreztem ahogy egy test hozzámpréselődik. Ahogy tudtam, megfordultam. Egy szakállas ember nézett velem farkasszemet, kezében késsel. Megijedtem, ami szokatlan volt tőlem. Megragadtam a csuklóját, majd lelöktem magamról. Ahogy odébbnéztem, láttam, hogy Marius-t egy másik ember foglalja le. Erőteljesebben taszítottam el az én támadómat, hogy a Véralmám segítségére legyek. Minden energiámat bevetettem, hogy olyan gyorsan fussak, mint még soha. Kimentettem Marius-t az ellenséges férfi karmai közül.
Messze voltunk a várostól, a házunkból már biztos csak hamu maradt. Lihegve álltam, s évtizedek óta először gördült le egy könnycsepp az arcomon. Marius lépett mellém és fogta meg a kezemet.
- Azt hiszem ez volt a kezdő lökés, hogy elinduljunk Párizsba. - mondta optimizmussal a hangjában.
Marius egész este azon fáradozott, hogy egy koporsót szerezzen nekem, amit igazán értékeltem. Miután megvolt, elindultunk Párizsba... 1943-ban, végre...
Sikerült egy kocsit szereznünk magunknak, és azzal igyekeztünk megtenni az utat. Reggel volt, így én a koporsómban voltam, de minduntalan felébredtem. Rossz előérzetem volt. Marius megállt, hogy ételt vegyen magának. Lassan kezdett esteledni, mikor még egyszer elment a kocsitól. Nem hibáztattam érte. Ő vezetett, ember volt, kellett neki valamit enni. Talán még éhes volt. S mivel a Nap már lebukott a dombok mögé, így előmásztam a fekhelyemről. Körbenéztem, de semmi nem volt a környéken. Egy erdő közepén voltunk az úton. Legalábbis én ott voltam, de, hogy Marius hol volt, azt nem tudom. Olyan hirtelen ijedtem meg. Kiabálni kezdtem, ötször körbejártam a kocsit, hátha megtalálom valahol. Figyeltem, hallgatóztam, de sem az érzelmeit nem éreztem meg, melyeket ezer közül is megismernék, de még zajokat sem hallottam, az erdő esti zajain kívül. Ahogy kétségbeesve néztem körül, egy cetlit találtam az egyik fán. Láthatólag nem nekem szánták.
"Elvittük Marius-t. Meg kellett mentenünk a szörnyeteg kezei közül. A fiú azt üvöltötte, hogy önszántából maradt a vámpírral. A nő biztosan megbabonázta.
Üdv: Adler"
Dühös lettem, ahogy elolvastam. Összegyűrtem a papírt és elhajítottam.
A következő évben már Párizsban voltam. Próbáltam felejteni, de Marius járt folyton az eszembe. Reméltem, hogy valaha majd újra látom. Mikor elmentem Requiem-hez, akkor is. Szerencsére kaptam engedélyt a városban lakásra, s rögtön oda is költöztem. 1 évembe telt mire az egész várost felfedeztem, újra. Mennyit változott, mennyi új dolog történt.
______________________
* Pomme de Sang= Véralma, a vámpír táplálkozhat belőle, cserébe a védelmét adja a halandónak. Csal az ember beleegyezésével!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése