Macbeth átka

A közönség áhítattal nézte a színpadot, ahol az elátkozott Shakespeare-darabot adták elő. Amszterdamban, mintegy 70 évvel később a szerző szereplésével előadott darab után járunk. Igaz, hogy akkor betiltotta a király ezt a darabot, most mégis egész Európában a színpadra küldték, nem törődve az átokkal, ami ezt a művet súlytja, a Macbeth-et. Az állítólag 1606-ban íródott drámát ugyanis elátkozták, egyesek úgy tartják, hogy maga az író tette ezt, valaki szerint viszont a király, akinek akkoriban írták, hogy más ne láthassa a művet. De inkább Shakespeare tette ezt, mivel olyan tiltott szavakat adott a boszorkányok szájába, amik eléggé elterjedt átkok voltak akkoriban. igaz a mű rengetegszer átíródott, talán még részeket is kihagytak belőle, hátha megszűnik a balszerencsés sorozat, de a boszorkányok szerepe kihagyhatatlan volt: "Lócsont, sárkány pikkelye, Éji konkoly gyökere, Múmialé iszonya, Cápa sózott uszonya, Vaksötétben letépett Holdfényittas beléndek, Törökorr, bak epéje, Pogány zsidó veséje..."
Most, 1672-ben a közönség mereven nézte a színpadot, kacagva az átkon, bármin, ami azt mondja: a Macbeth-ben szereplő díszletek, jelmezek és kellékek balszerencsét hoznak. Legyintettek arra is, hogy az első előadáson a főszereplő hirtelen megbetegedett, majdnem meg is halt, és magának a szerzőnek kellett átvennie a helyét. Igaz, van aki ezt nem hitte el, és a színészek között is voltak akik magasról tettek a tényekre, de voltak akik tartottak a dologtól, attól hogy belemenjenek egy olyan dologba aminek akár haláleset is lehet a vége.
A nézőtéren néma csönd uralkodott, a feszültség, mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. A színfalak mögött sürgölődtek a színészek, és a nem kellő jelmezeiket úgy dobták el maguktól, mintha azok tüzet fogtak volna. A Macbeth-et alakító színész kacagott rajtuk, nevetve figyelte, amint Duncan nagy ívben elkerüli a banyák jelmezeit.
- Na mi van? Csak nem félsz? - röhögött Macbeth és átvágott a jelmezek között Duncan-t alakító társa felé. Éppen ráértek és nem kellett a színpadon tettetniük a halálukat vagy boldogságukat, szerelmüket bárkivel. Mert az ember a színpadon általában tettet valamit, ami nem igaz, és akár hazugságnak is lehetne nevezni.
- Mindjárt mi jövünk. - motyogta Duncan, és mivel nem bírta elégszer hangoztatni elmondta még egyszer: - Rossz előérzetem van. - tördelte a kezeit, mint egész nap. Ő hitt az átokban, és a szerepét is csak azért vállalta el, hogy fent tudja tartani valamivel magát. De mostmár kezdte úgy érezni, hogy hiba volt az egész. A próbákon is történtek apróbb balesetek, nem olyan nagy szabásúak, de Macbeth még mindig nevetett az egész hisztin az átokkal kapcsolatban.
- Ugyan, mi történhetne? - tette fel a költői kérdést a fiú, hátha ezzel bátorítja a társát, akit majd a darabban meg kell ölnie, persze nem igazából. Hátba veregette Duncan-t, majd elment megkeresni a kellékfegyvert. Eközben Duncan egy másik szereplőnek folytatta a mondandóját, azzal kapcsolatban, hogy itt ma valami történni fog.
- Persze, egy színdarab és egy tapsvihar. - horkantott amaz. Mivel szavai nem találtak együttérző hallgatóságra, csöndben elfoglalta helyét a függöny mögött, miközben agya lázasan pörgött. Valahol belül, a lelke mélyén érezte a balszerencsét, és ha nem is vele, de valaki mással történni fog valami rossz. Gyorsan a homlokára tette kezét, hátha lázas, de nem érezte különösebben melegnek homlokát, majd gyorsan körbepillantott, felmérve a színészeket, hátha köhög valamelyik, esetleg izzad a betegségtől, vagy bármi más. Amint végzett a közszemlével a kellékeket és a díszletet is végigmérte, egy gyenge, elszakadt kötél után keresgélve. Igaz, nem látott semmit, de aggodalma fent maradt.
Macbeth a színpadon állt, várta Duncan-t, most jön az a jelenet, amikor meg kell ölnie őt. Számtalanszor begyakorolták ezt a részt, látta a lelki szemei előtt, a fejében a próbákat, azt ahogy Duncan ál-halálhörgéseket hallat, és úgy tesz mint aki meghalt, térdre rogy. A közönség imádni fogja. - gondolta magában, hiszen ezek az emberek szeretik a tragédiát, ha meghal a művekben valaki. Ő maga nem értette ezt a bizarr vonzalmat, amit az emberek éreztek a halál iránt, ahogy a fellegekbe emelték azokat a műveket, amelyekben meghal a jó, az ártatlan. "Bravo! Micsoda dráma!" - szokta ezt hallani, ahogy állva tapsolnak és még most sem fért a fejébe. Rengeteg ember, akik annak örülnek, hogy sírhatnak egy meg nem történt dolgon.
Macbeth gyorsan visszatért a jelenbe, hiszen Duncan belépett a színpadra, az aggódásnak nyoma sem volt az arcán, kiválóan alakította szerepét, és vedlette le önmagát. S habár belül még mindig sejtette, és érezte, hogy közeleg az a valami, az a balszerencsés fordulat, érezte, hogy az átok lassan munkálkodik a színpadon, a közönség terén, a színfalak mögött.
Szavaltak, dulakodtak, mindent, ahogy a próbán begyakorolták. Macbeth pedig felemelte a tőrt, eljött a döntő pillanat. A férfi meglendítette a kést és Duncan-ba szúrta, de valami nem stimmelt. Apró hangok hallatszódtak, ahogy a kellékfegyvernek hitt, igazi kés átszúrta Duncan ruháját, majd a bőrét is. A vér kifolyt a seben, beszennyezve a Macbethet alakító színész kezét. Innen minden olyan gyorsan történt. A közönség csöndben nézte a pillanatot, a kritikusok elégedetten bólintottak, miszerint Duncan remekül játsza a szerepét. De ez a csodálat csupán pár másodpercig tartott, hiszen Macbeth ijedten iszonyodva lépett hátra, úgy engedve el a kést, mintha az megégette volna a kezét. Az agyában milliónyi kérdés, mondat bukdácsolt, követte egymást. Hitetlenül, ijedten nézte társa arcát, amint az tiszta őszinteséggel esik térdre, és borul arccal előre, le a talajra. Teste körött gyűlt a vörös tócsa, egyre nagyobb lett. Macbeth még két lépést hátrált.
A színfalak mögött a határozottabb színészek próbálták súgni neki a szöveget és vadul hadonásztak, suttogva ordibálták: "Mit csinálsz?!" De Macbeth nem reagált, iszonyodva bámulta Duncant, míg végre 1-2 színész berohant a színpadra. A Lady Macbethet alakító nő elájult és beesett a színpadra, a közönség megijedt, szörnyülködő kiáltások hallatszottak innen-onnan. Igazi felfordulás támadt, voltak akik menekülni próbáltak, el a helyszínről, messze a színháztól, voltak a kíváncsi természetűek, próbáltak a tömegbe közelebb nyomakodni a hullához.
Duncan érezte, ő megmondta, tudta, hogy történni fog valami. Az átok tovább szedte áldozatait.