Damon: Üvöltésed hasítsa az éjszakát! [Enyhe SiriusxLupin-beütés]

            Egy újabb nap vette kezdetét. Az első sugarak végigrohantak a Roxfort folyosóin, megcsillantak a fényes kőpadlón. A Griffendél-toronyban mozgolódás támadt az ötödévesek hálókörletében, hamarosan kibukkant egy borzas koromfekete üstök egy baldachin mögül. A hozzá tartozó fej akkorát ásított, hogy majd’ bekapta az ágy mellett terpeszkedő éjjeliszekrényt.
            Mindezt olyan hangosan tette, ennek következményeként felriadt a szomszédos ágy gazdája is.
- Sirius… - mormolta rekedten -… ha kérhetlek, legközelebb ásíts hangosabban. Még nem hallotta az egész Roxfort, hogy felébredtél. – mindezt olyan sütő cinizmussal a hangjában jelentette ki, hogy az már szinte bántó.
- Neked is jó reggelt, Remmy. – vigyorgott Sirius.
- Nem vagyok Remmy! Vagy a rendes nevemen szólítasz, vagy sehogy! – fakadt ki a szomszéd. Többen is hangot adtak nemtetszésüknek, miszerint kora reggel vitatkoznak, mint egy házaspár.
            Sirius kikecmergett ágyából, nyújtózott egy nagyot – csontjai kollektíve ropogtak – és vidoran mosdó iránt vonult. Rövidesen már mindenki fent volt, és vígan duruzsolva meséltek egymásnak a tegnap esti incidensről. Azt sutyorogták, Sirius megátkozta az egyik mardekárost, amiért az megjegyzést tett egy bizonyos Remus nevű fiú kopott talárjára. Felhangzott a jelszó – „Kancsal kancsó!” -, kicsapódott a Kövér Dáma portréja, s kiáradtak rajta a griffendélesek. Sirius vágyakozva meredt utánuk, tudván, reggelizni mentek, de Ő nem tarthatott velük.
- Igazán mehetnél velük. Senki sem tart vissza tőle, Sirius. – szólt a szőke hajú fiú, Remus. Az arcán lévő két párhuzamos heg kényelmetlenül húzódott bal oldalt a halovány fintortól.
- Minek? Vigyázni akarok rád. – felelt komolyan Sirius. Maga sem tudta, miért, de vigyázni akart Remusra.
- Mindegy, Én megyek. Kilyukad a gyomrom… - azzal Remus kiment a portrélyukon, és leszaladt a lépcsőkön. Magában háromig elszámolt, mire megjelent Sirius, kipirult arccal a futástól. Remus a szemét forgatta, belépett a nagyterembe és keresett egy szimpatikus helyet. Ki is szúrt magának egy üres széket, de valahonnan öblösen elordították a vezetéknevét. „James, ne ordíts!”
- Luuuupin!!! Itt vagyok! Nem, nem balra, jobbra! Még mindig jobbra… áhh, tökéletes! – James Potter veszettül integetett Lupinnak, majd’ lefordult a helyéről.
            Vigyora körbeérte a fejét, már ha egyáltalán lehetséges az… Lupin vállat vont, lült James mellé. Sirius ugyanígy tett.
- Hol van Peter? – kérdezte Lupin körbenézve.
- A gyengélkedőn. Valaki megviccelte és felbuktatta. Szépen szétnyílt a feje… fogadjunk, mardekáros csinálta. Olyan gyerekesek. – hangzott a felelet Potter mély hangján.
            Sirius hat pirítóst és egy almát pakolt maga elé, két másodperc alatt elpusztította.
            Mikor végeztek a reggelivel, bájitaltanra igyekeztek. Helyet foglaltak a leghátsó asztalnál, gondosan felépítették könyveikből az átláthatatlan barikádot, előhúzták a Reggeli Próféta  című naponta nyomott lapot és olvasgatni kezdték. Egyik cikk sem keltette föl érdeklődésüket.
            Remus lopva körbesandított, hogy megbizonyosodjék a tanár halló- és látótávolságon kívüli tartózkodásáról, s csak azután pillantott a tanári asztalra. Ott díszelgett egy felettébb értékes zsebóra; ami nem is zsebóra volt, hanem egy mágikus tárgy, egy időstoppoló. Pontosan az időnyerő ellentéteként működött. Lupin az egyik görögországbeli barátjától kapta két évvel ezelőtt. Ő, Sirius és James arra használták, hogy tanulhassanak a vizsgákra, míg megállítják az időt. Az időstoppoló egészen múlt hét keddjéig nála volt, de a bájitaltantanár rajtakapta őket, amint használni akarták, és könyörtelenül elkobozta.
            Most Remus azt tervezte, hogy visszaszerzi.
- Invito – időstoppoló! – mormolta, miután elővette a varázspálcáját. A kis zsebóra engedelmesen átröppent a szorgalmasan jegyzetelő diákok feje fölött, s Lupin tenyerén landolt.
            Nem szólt egy szót sem – némán Sirius és James látóterébe tolta, akik ettől mélyet sóhajtottak, hogy elfojtsák feltörő ujjongásukat.
            Sirius tintába mártotta pennáját és firkantott egy rövidet egy kis pergamenre. Lupin hibátlanul el tudta olvasni, pedig a lap messze volt tőle. „Nagy vagy. Ma telihold van. Veled megyek.” Remus jól tudta, milyen nap van ma. Bólintott, gyomra összeszorult a gondolatra, hogy ismét el kell viselnie a szörnyű fájdalmakat… napok óta rosszul érezte magát; érezte, ahogy az erő lassan elpárolog a testéből.

            Órák után James, Remus és Sirius a gyengélkedőre siettek, hogy meglátogassák Petert. Peter az egyik elparavánozott ágyon feküdt, fejét vastagon bepólyálták. A kötés helyenként átvérzett, de egyikük sem akart szólni az orvosnak.
- Remus… kicsit nyúzott vagy. Mint a három hetes mosatlan zokni. – jegyezte meg Peter. – Máris telihold lenne…?
- Sajnos. Pedig jól jönne, ha most kigyógyulhatnék belőle. A mai Reggeli Prófétában olvastam egy érdekes cikket. Állítólag megpróbálták kirabolni a Gringotts bankot.
- Ezt hol olvastad? – pislogott James Remusra.
- Az egyik apróbetűs rovatban.
- De hát azt hogy…?
- Ők sem tudják. Valami robbantóbűbájt használhattak, vagy nem tudom… Fura. – Lupin kipillantott az ablakon, az eget fürkészte. Ott most felhők tornyosultak, rengeteg esőt ígérve… James felállt, elköszönt és az ajtó felé fordult.
- Hova mész? – kérdezte Peter és Sirius kórusban.
- Kviddicsedzésem lesz. Elfelejtettétek? – meg sem várva a választ, kivonult az ajtón.

            Peter addig tartotta szóval Siriust és Remust, míg a nap le nem bukott a hegyek közé. Remus érezte, amint az első fájdalomhullám végigsöpör rajzta…
Teste megremegett, ezt Sirius észre is vette.
- Sajnáljuk, Peter, de mennünk kell. Majd máskor beszélünk. – Peter komoran bólintott, némán intett egyet és figyelte, amint barátai eltűnnek az ajtó mögött.
            Lupin gyengének érezte magát, a lábai meg-megroggyantak súlya alatt. Amint befordultak a nagyteremhez vezető folyosón, összeesett. Halk, fájdalommal átitatott nyögést hallatott.
- Si-Sirius… nem… nem bírok felállni… - nyöszörögte. Sirius aggódva a karjaiba vette, és rohanni kezdett, ahogy csak bírt. A nagyteremben javában folyt a vacsorázás, több diák is figyelemmel kísérte őket. Egy páran utánuk akartak menni, de a prefektusok rájuk szóltak, hogy folytassák az evést.
            Remus megmarkolta Sirius talárját, arcát a fiú ziháló mellkasához szorította, és mélyen beszívta az illatát. A fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, már nem bírta hang nélkül. Keservesen felkiáltott, amint kiértek a friss levegőre. Szemébe könnyek szöktek, egyik-másik csepp legördült az arcán.
- Mindjárt ott… ott vagyunk, Remus… - lihegte Sirius. Fejében keringőt jártak a gondolatok, képek jelentek meg a szenvedő Lupinról szeme előtt. A fúriafűz, amit direkt azért ültettek oda, hogy távol tartsa a betolakodókat Remus búvóhelyétől, most felkavarta a szélcsendet vastag ostorágaival. Két oldalt lecsapott Sirius mellett, egy ízben megvágta Remus arcát, mély sebet hagyva ott. Sirius addig-addig kerülgette az óriási ostorcsapásokat, mígnem odaért a fűz törzséhez.
            Lábával megérintette a bűvös gyökérgöbicset, ami megdermesztette a fúriafüzet, és besietett a kis lejárón. Remus egyre sűrűbben kiáltott, hangja végig velük együtt haladt föl egészen addig a bizonyos szobáig… Sirius letette a padlóra, és elhúzódott tőle.
            Remus az oldalára feküdt, hasához húzta a lábait, és várt. A fájdalom szinte perzselte belülről, végighullámzott a gerincén. Elfelejtette levenni a ruháit… próbálta kiegyenesíteni tagjait, de a fájdalom megbéklyózta, nem engedte mozogni…
            Végül Sirius levetkőztette, ruháit biztonságos helyre tette.
S kezdetét vette a tánc.
            Émelyítő reccsenés hallatszott; Lupin üvöltése betöltötte a szobát. Háta ívbe feszült, bordái sorra törtek el. Inai kínkeservesen reccsentek, ujjai egymás után szilánkosra roncsolódtak.
            Sirius nem bírta nézni. Nem bírta látni, ahogy Lupin szenved… odakúszott hozzám becsúsztatta kezeit a vonagló test alá, és magához szorította. Remus fájdalmas ordításai metszették a dobhártyáját, beégtek az emlékezetébe.
            Lupin összeszorította a fogait, ökölbe zárta kezeit. Ujjai elfehéredtek, körmei mélyen belevájtak a tenyerébe. Torkát mélyről jövő, velőt rázó sikoly hagyta el, amint gerince kettéroppant. A belülről égető fájdalom marcangoló kínja szinte elemésztette őt, átrendezte a testét. Arca megnyúlt, kezdett egy farkas pofájára hasonlítani. Izmai megvaskosodtak, lábai egy vadállat mancsainak alakját vették föl…
            Éles karmaival most a fapadlót kaparta, kis híján felszántotta Sirius óvó karjait.
            Lupin testét ellepte egyszeriben az állati bunda, s az alatta feszülő erekben tombolva száguldott a vérfarkas vére. Kínjai fokozhatatlanná váltak… tudata homályosulni kezdett. Állati ösztönei felébredtek.
            Vergődni kezdett, lerázta magáról Siriust, talpra ugrott és szembefordult vele.Vérben forgó szemeit a felé felé araszoló fiúra függesztette, mancsaival vészjóslón kapálta az amúgy is megviselt padlót.
            Vadul vicsorgott, ragadozó fogai mögül morgás szűrődött ki. Lekushadt, hátán felborzolta a szőrt, és ugrott.
            Siriusnak csak annyi ideje maradt, hogy odébb guruljon, és átváltozzon, védekezni már nem tudott. Remus a hátára vetődött, karmai a kutya lapockájába vájtak.
            Sirius hallotta, amint a vad előre lendült – kitátotta óriási pofáját, s a következő pillanatban Sirius füle mellett csattant az állkapcsa. Sirius felszűkölt, megrázkódott, és ledobta magáról a vérfarkast.
            Szemeivel megkereste a kijáratot és már rohant is. A fából készült lépcső megingott a súlya alatt, s amint leért, az nagy robajjal jelezte, hogy Remus közeledik. Mancsai óriási dobként dobbantak, egyre közelebb… és közelebb… Sirius megcélozta a barlang száját, de megdorpant. A fúriafűz idő közben felébredt, s most az útját állva szélmalomként söpört ostorágaival…
            BUMM!!
            Remus Siriusra ugrott, leszorítva a földre. A nyakába harapott, fogaival felszakítva a húst. Sirius felvonított a fájdalomtól, s kétségbeesetten hemperegni kezdett, abban reménykedve, hátha leszedi Remust… elérte célját, s amint a súlyt eltűnt, Sirius kirontott. Az ágakat kerülgetve berohant az erdőbe. Hallotta, amint Lupin a nyomába ered, csaholva és morogva követi őt… lefékezett és szembefordult a vérfarkassal. Az megtorpant, zavartan pislogott Siriusra. Kettőt lépett hátra, aztán ugrott. Szinte átrepülte a Sirius és közte ívelő távolságot, és a kutya fején landolt. Sirius álla a földbe fúródott, és érezte, amint Lupin ismét megharapja. Kihúzta magát a test alól, felugrott a levegőbe, vele egy időben Lupin is elrugaszkodott a földtől.
            A két test egymásnak puffant, karmok és fogak ádáz csatája következett. Sirius felszántotta Lupin hasát, cserében a mellkasán Remus súlyos sebet ejtett.
            A távolban emberi kiáltás hallatszott:
- Capitulatus! – „NEM!! Ne gyere közelebb!!” ordította gondolatban Sirius. A varázslat ezüstös szikrái nagyot csattanva Remus bordáinak ütköztek, ledöntve a lábáról a vérfarkast.
            James odarohant, lefékezett Sirius mellett és zihálva figyelte a mozdulatlan testet. Lupin összerándult, majd morogva feltápászkodott. Szemében ott égett a fékezhetetlen téboly és düh lángja…
            Tekintetét Jamesre akasztotta és eszevesztetten acsargott. James állta a pillantást, de térde kocsonyaként remegett a félelemtől.
            Sirius szűkölve közelebb húzódott hozzá. Keze alá csúsztatta a fejét, és aggódva figyelte a lassan dührohamot kapó Lupint.
            „Gyerünk… varázsolj, James! Ha már volt annyi eszed és utánunk jöttél, akkor tedd magad hasznossá!! Hogy lehetsz ekkora balfék?!” dühöngött Sirius. „Ennél még annak a Pitonnak is több esze van! Téged cirkuszban kéne mutogatni, Potter!
Amint Remus lenyugszik, belőled pürét csinálok!!”
            Lupin megszakítva a szemkontaktust előre vetődött Jamesre, és a hátára döntötte. De még mielőtt kárt tehetett volna benne, Sirius a vérfarkasra támadt, és nekiállt cakkozni a gerincét.
            Most először, Remus felüvöltött fájdalmában, és összerogyott. James halálra rémülten feküdt, tekintetét a felhős égre meresztve. Az ígért eső most rákezdett, rögtön olyan elánnal zuhogott, mintha dézsából öntötték volna.

            A csata zaja lassan tompulni kezdett; már csak két állat dühös zihálása hallatszott. James végre felpillantott, s először meglepődött. Remus a földön hevert, pofájából ömlött a vér. Mellette Sirius ült, immár emberi alakjában, sebeit számlálgatva.
- Sirius…? – nyögte James. Bár a rátámadó Lupin nem sebesítette meg, de biztos volt benne, hogy egy darabig nehezen fog levegőt venni a bordáit ért atrocitás miatt…
- Ezt is túléltem… És most… - Sirius felállt, odabicegett Jameshez, fölétornyosultában rámeredt és mély levegőt vett:
- TE NEKED TELJESEN ELMENTEK OTTHONRÓL?! Meg is ölhetett volna!! – ordította. James lehorgasztotta a fejét, titkon elvigyorodott. Aggódott értem, gondolta.
- Mit vigyorogsz?! Ezért a húzásodért Lily előtt csinálok belőled fasírtot!!! Ha még egyszer utánunk jössz, én… én… - hirtelen elhallgatott, majd eldőlt, amolyan liszteszsák módjára. James nem esett kétségbe: Sirius is kifáradt, ahogy Remus is. Utóbbi lassan kezdte visszanyerni emberi alakját, s fázósan megborzongott a pitymallati fuvallattól.
            „Nem merem itthagyni őket…” James arcáról lehervadt a mosoly, s gondolkodóba esett. Vagy elrohan, és az orvossal tér vissza, vagy jelzőszikrákat lő fel a magasba… utóbbi mellett döntött. Kétszer küldött jeleket, majd várt.
            Valahol a közelben ágak reccsentek, s Dumbledore feje bukkant ki az egyik fa mögül.
- Erre, erre, itt vannak!! – kiáltotta izgatottan. Mellette szép sorban megjelent három tanár, és az orvos. Dumbledore csettintett egyet, előtűnt két hordágy. Ráhelyezték az alélt fiúkat, majd köddé váltak. Csak az igazgató és James maradtak.
- Mi történt? – kérdezte a professzor.
- Remus átváltozott… és… gondolom, rátámadt Siriusra.
- És ő mit keresett itt?
- Nem tudom…
- És te? – nézett rá mosolyogva Dumbledore.
- Féltettem őket! Próbáltam segíteni… de ehhez gyenge voltam… - az igazgató sejtelmesen mosolygott.

- Úgy sajnálom!! – kiáltotta Remus, és Sirius nyakába ugrott.
- Ugyan már, nem te tehetsz róla… - Sirius elpirult Remus közelségétől, és zavarában krákogni kezdett. Lehet, hogy titkon erre vágyott…? Hogy Remus megölelje…? Lupin még mindig nem engedte, sőt, ha lehet, még szorosabban ölelte.
- Miért jöttél velem?
- Ha nem viszlek, helyből a nagyteremben változol át. Szerintem a többiek nem örültek volna neki… - Remus belátta, hogy Siriusnak igaza van. Arcát a fiú fekete fürtjei közé fúrta, és mélyet szippantott a kellemes illatból. Végül kibontakozott az ölelésből, s fülig pirulva elfordult.
- Remus… - Lupin felpillantott. Belenézett a gyöngéd, ég kék szempárba, s remegés fogta el.
            Sirius megfogta Remus két vállát és egy eldugott sarok felé terelgette őt.
Remus hamar felfogta, Sirius mire készül, de nem ellenkezett.
            Hagyta, hogy kavargó érzelmei elragadják… Sirius elbújt vele egy függöny mögé.
Lehajolt, megnyalta előbb kiszáradt ajkait, majd óvatosan Remuséhoz érintette.
Szíve meglódult, s a nagy hévben elhúzódott Lupintól. Megszeppenve bámult a sebhelyes arcú fiúra. Arra, akihez már régóta gyengéd szálak fűzik…
            Végül engedett a vágynak… lágyan megmarkolta Remus talárjának vállát, és egy alig érezhető mozdulattal magához húzta.
            Ajkait az övére tapasztotta, s úgy érezte, minden érzése, emléke Remusba áramlik…
            Megtette hát… Amire már oly régóta vágyik…
- Szeretlek – suttogta alig hallhatóan, miután elengedte a pipacspiros Remust.
            S olyan ölelésben részesítette Őt, melyben benne volt minden, amit nem tudott elmondani neki.
            Végül csöngettek. De ők csak álltak… és álltak… Egymásba kapaszkodva, a külvilágot kizárva.
            

Macbeth átka

A közönség áhítattal nézte a színpadot, ahol az elátkozott Shakespeare-darabot adták elő. Amszterdamban, mintegy 70 évvel később a szerző szereplésével előadott darab után járunk. Igaz, hogy akkor betiltotta a király ezt a darabot, most mégis egész Európában a színpadra küldték, nem törődve az átokkal, ami ezt a művet súlytja, a Macbeth-et. Az állítólag 1606-ban íródott drámát ugyanis elátkozták, egyesek úgy tartják, hogy maga az író tette ezt, valaki szerint viszont a király, akinek akkoriban írták, hogy más ne láthassa a művet. De inkább Shakespeare tette ezt, mivel olyan tiltott szavakat adott a boszorkányok szájába, amik eléggé elterjedt átkok voltak akkoriban. igaz a mű rengetegszer átíródott, talán még részeket is kihagytak belőle, hátha megszűnik a balszerencsés sorozat, de a boszorkányok szerepe kihagyhatatlan volt: "Lócsont, sárkány pikkelye, Éji konkoly gyökere, Múmialé iszonya, Cápa sózott uszonya, Vaksötétben letépett Holdfényittas beléndek, Törökorr, bak epéje, Pogány zsidó veséje..."
Most, 1672-ben a közönség mereven nézte a színpadot, kacagva az átkon, bármin, ami azt mondja: a Macbeth-ben szereplő díszletek, jelmezek és kellékek balszerencsét hoznak. Legyintettek arra is, hogy az első előadáson a főszereplő hirtelen megbetegedett, majdnem meg is halt, és magának a szerzőnek kellett átvennie a helyét. Igaz, van aki ezt nem hitte el, és a színészek között is voltak akik magasról tettek a tényekre, de voltak akik tartottak a dologtól, attól hogy belemenjenek egy olyan dologba aminek akár haláleset is lehet a vége.
A nézőtéren néma csönd uralkodott, a feszültség, mindenki kíváncsi volt a fejleményekre. A színfalak mögött sürgölődtek a színészek, és a nem kellő jelmezeiket úgy dobták el maguktól, mintha azok tüzet fogtak volna. A Macbeth-et alakító színész kacagott rajtuk, nevetve figyelte, amint Duncan nagy ívben elkerüli a banyák jelmezeit.
- Na mi van? Csak nem félsz? - röhögött Macbeth és átvágott a jelmezek között Duncan-t alakító társa felé. Éppen ráértek és nem kellett a színpadon tettetniük a halálukat vagy boldogságukat, szerelmüket bárkivel. Mert az ember a színpadon általában tettet valamit, ami nem igaz, és akár hazugságnak is lehetne nevezni.
- Mindjárt mi jövünk. - motyogta Duncan, és mivel nem bírta elégszer hangoztatni elmondta még egyszer: - Rossz előérzetem van. - tördelte a kezeit, mint egész nap. Ő hitt az átokban, és a szerepét is csak azért vállalta el, hogy fent tudja tartani valamivel magát. De mostmár kezdte úgy érezni, hogy hiba volt az egész. A próbákon is történtek apróbb balesetek, nem olyan nagy szabásúak, de Macbeth még mindig nevetett az egész hisztin az átokkal kapcsolatban.
- Ugyan, mi történhetne? - tette fel a költői kérdést a fiú, hátha ezzel bátorítja a társát, akit majd a darabban meg kell ölnie, persze nem igazából. Hátba veregette Duncan-t, majd elment megkeresni a kellékfegyvert. Eközben Duncan egy másik szereplőnek folytatta a mondandóját, azzal kapcsolatban, hogy itt ma valami történni fog.
- Persze, egy színdarab és egy tapsvihar. - horkantott amaz. Mivel szavai nem találtak együttérző hallgatóságra, csöndben elfoglalta helyét a függöny mögött, miközben agya lázasan pörgött. Valahol belül, a lelke mélyén érezte a balszerencsét, és ha nem is vele, de valaki mással történni fog valami rossz. Gyorsan a homlokára tette kezét, hátha lázas, de nem érezte különösebben melegnek homlokát, majd gyorsan körbepillantott, felmérve a színészeket, hátha köhög valamelyik, esetleg izzad a betegségtől, vagy bármi más. Amint végzett a közszemlével a kellékeket és a díszletet is végigmérte, egy gyenge, elszakadt kötél után keresgélve. Igaz, nem látott semmit, de aggodalma fent maradt.
Macbeth a színpadon állt, várta Duncan-t, most jön az a jelenet, amikor meg kell ölnie őt. Számtalanszor begyakorolták ezt a részt, látta a lelki szemei előtt, a fejében a próbákat, azt ahogy Duncan ál-halálhörgéseket hallat, és úgy tesz mint aki meghalt, térdre rogy. A közönség imádni fogja. - gondolta magában, hiszen ezek az emberek szeretik a tragédiát, ha meghal a művekben valaki. Ő maga nem értette ezt a bizarr vonzalmat, amit az emberek éreztek a halál iránt, ahogy a fellegekbe emelték azokat a műveket, amelyekben meghal a jó, az ártatlan. "Bravo! Micsoda dráma!" - szokta ezt hallani, ahogy állva tapsolnak és még most sem fért a fejébe. Rengeteg ember, akik annak örülnek, hogy sírhatnak egy meg nem történt dolgon.
Macbeth gyorsan visszatért a jelenbe, hiszen Duncan belépett a színpadra, az aggódásnak nyoma sem volt az arcán, kiválóan alakította szerepét, és vedlette le önmagát. S habár belül még mindig sejtette, és érezte, hogy közeleg az a valami, az a balszerencsés fordulat, érezte, hogy az átok lassan munkálkodik a színpadon, a közönség terén, a színfalak mögött.
Szavaltak, dulakodtak, mindent, ahogy a próbán begyakorolták. Macbeth pedig felemelte a tőrt, eljött a döntő pillanat. A férfi meglendítette a kést és Duncan-ba szúrta, de valami nem stimmelt. Apró hangok hallatszódtak, ahogy a kellékfegyvernek hitt, igazi kés átszúrta Duncan ruháját, majd a bőrét is. A vér kifolyt a seben, beszennyezve a Macbethet alakító színész kezét. Innen minden olyan gyorsan történt. A közönség csöndben nézte a pillanatot, a kritikusok elégedetten bólintottak, miszerint Duncan remekül játsza a szerepét. De ez a csodálat csupán pár másodpercig tartott, hiszen Macbeth ijedten iszonyodva lépett hátra, úgy engedve el a kést, mintha az megégette volna a kezét. Az agyában milliónyi kérdés, mondat bukdácsolt, követte egymást. Hitetlenül, ijedten nézte társa arcát, amint az tiszta őszinteséggel esik térdre, és borul arccal előre, le a talajra. Teste körött gyűlt a vörös tócsa, egyre nagyobb lett. Macbeth még két lépést hátrált.
A színfalak mögött a határozottabb színészek próbálták súgni neki a szöveget és vadul hadonásztak, suttogva ordibálták: "Mit csinálsz?!" De Macbeth nem reagált, iszonyodva bámulta Duncant, míg végre 1-2 színész berohant a színpadra. A Lady Macbethet alakító nő elájult és beesett a színpadra, a közönség megijedt, szörnyülködő kiáltások hallatszottak innen-onnan. Igazi felfordulás támadt, voltak akik menekülni próbáltak, el a helyszínről, messze a színháztól, voltak a kíváncsi természetűek, próbáltak a tömegbe közelebb nyomakodni a hullához.
Duncan érezte, ő megmondta, tudta, hogy történni fog valami. Az átok tovább szedte áldozatait.