2012. június 28., csütörtök.
21:20. Vacsorát készítettem magamnak, Jarvis a fülembe duruzsolva próbálta a tudtomra adni, hogy Hulk a törésálló üvegajtómat ostromolja. Hanyagul legyintettem, és visszavonultam intim szférámba. A páncélomat babusgattam, fényesítgettem, közben elmélkedtem. Lokiról. Tudom, tudom, ez már zavaró, hogy egyfolytában arra a zöldszemű, kaszáspók küllemű férfira gondolok, ráadásul nem szalonképes témával kapcsolatban. Úgy bizony! Meg szeretném verni. Úgy, hogy ordítson a fájdalomtól. Szemébe könnyek gyűljenek, fogait összeszorítva sikítson. De nem tehettem, mert óriási erőkkel őriztette magát. Félt a haragomtól. Még Thor is lenyűgözötten füttyentett, mikor meghallotta, milyen mértékű haragot táplálok a magát istennek gondoló férfi - dehogyis, fiú iránt! Kapásom sincs, miért haragudtam rá akkor ennyire. Egyszerűen csak... jól esett. Valakire haragudni, megmagyarázni folytonos dühkitöréseimet. Jobban dühöngtem, mint maga Bruce Banner. Pedig rajta nagy durranás túltenni.
Először Natasha jelenlétében veszítettem el a humorérzékemet és tűrőképességemet. Az a vörös fürtű nő hogy kéreti magát...! De végül nem kaphattam meg macskatestét. Hisztiztem egyet, törtem-zúztam, tomboltam. Szemeimből majdnem könnyek potyogtak. A düh könnyei. De férfi mivoltomra gondolva visszazavartam őket eredeti helyükre, és csak toporzékoltam. Natasha riasztotta Thort, aki lefogott. A karjai közt lenyugodtam. Leültetett a konyhai kőre, és a kezembe adott egy csésze zöldteát. A porcelán tartalmát magamba döntve összetörtem az antikot, a puszta markommal. Ismét hisztiztem egy sort, üvöltöttem, mint akit ölnek. De Thor megint erősebbnek bizonyult nálam, két sziklaszerű karját körém fonta, és ismét leültetett. A fülembe sugdosta, hogy mit tesz velem, ha még egyszer elveszítem a türelmemet. Nem éppen kellemes dolgokat helyezett kilátásba. "Addig korbácsolom a hátadat a Mjölnirrel, míg az anyád méhébe nem kívánkozol, meg Addig xilofonozok a bordáidon, amíg nem üvöltesz, és a legutolsó tényleg megijesztett. Összezárlak Hulkkal, és pornófilmet nézetek veletek. Meglátjuk, melyikőtök kívánja meg előbb a másikat. Aztán jöhet a hívadzsungel." Bruce-ról kevesen tudják, milyen perverz. Egyszer elregélte nekem, miket művelt a barátnőivel. Még én magam is beleborzongtam, pedig én messze földről híres vagyok a szokásaimról. Mindegy, most ebbe nem megyek bele.
23:16. Visszatértem a páncélzatomhoz.
- Jarvis!
- Igen, uram? - válaszolt a gép monoton hangon.
- Kapcsolj be valamit. Tombolni akarok.
- Nem tombolt még eleget odafönt?
- Nem olyanra gondoltam, te anyacsavar-eszű!
- Értettem, uram. - hallottam, amint kattan a cd-lejátszó, és felhangzottak az őrjítő gitárszólamok. A Highway to Hell mindig is a kedvenceim közé tartozott, de most különösen belelkesedtem rá. Csípőmet veszettül riszálva políroztam a Vasbabát, és közben Brian Johnsonnal együtt üvöltöttem a szöveget.
Living easy, living free
Season ticket on a one-way ride
Asking nothing, leave me be
Taking everything in my stride
Dont need reason, dont need rhyme
Aint nothing I'd rather do
Going down, party time
My friends are gonna be there too, yeah!!
A refrént egészen max hangerőre robbantva énekeltem ki, szinte elrepedtek az üvegajtók. Pepper haragjától nem kellett tartanom, ugyanis nem volt itthon. Konferenciára ment a kínai császár nagykövetével.
Im on the highway to hell
on the highway to hell
highway to hell
im on the highway to hell!
Jarvis hirtelen letekerte a hangerőt, én pedig méltatlankodásomnak hangot is adtam.
- Most jött volna a legjobb rész! - panaszkodtam.
- Sajnálom, uram, de meghozták a pizzát, amit rendelt.
- Rendeltem pizzát? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igen, uram, két órával ezelőtt.
- Jó tudni róla.. - morgolódtam, és felmentem az emeletre. Ajtót nyitva egy vadászpuska csövével néztem farkasszemet.
- Mr. Stark? - kérdezte a fegyver túloldalán álló, hangjából ítélve férfi.
- És ha nem én lennék? Lepuffantana?
- Még magát Anthony Starkot is lelőném, ha tovább humorizál. Nem vagyok vidámkodó kedvemben. - hangzott a válasz.
- Hát akkor... - bal kezemmel jelképesen bevarrtam a számat, majd le is lakatoltam. A jövevény félretolt a fegyverével, és belépett a házba. Némán, kézjelekkel Jarvis tudtára adtam, hogy a fickó veszélyes, és ha pizzát is hozott, a tetemem fölött fogja elfogyasztani. Persze mindezt a férfi háta mögött tettem. Feloldottam a számat, és bátran megkérdeztem:
- Minek köszönhetem a látogatását?
- Ha tudná...! - sóhajtott fel a vendég. Felém fordult, lehúzta a kámzsát a fejéről, maszkját az arcáról. Azonnal fellobbant bennem a düh.
- Loki!! - mordultam.
- Másra számítottál, igaz?
- Minek ez az álca?
- Hulk a házad körül liheg, és minden vendégre rámordul.
- Fél tizenkettő, minek jönne hozzám bárki is?
- Hogy békét ajánljak. Nem akarom, hogy így haragudj rám. Mit tettem ellened? - kérdezte zöld kutyaszemeket vetve rám.
- Soroljam a hibáidat? - sziszegtem. - Fennköltség, elorozod a csajokat az orrom elől, uralkodni akarsz fölöttem... - amíg az okokat soroltam, Loki közeledni kezdett hozzám, s mire a sor végére értem, már csak centikre állt tőlem, s éreztem leheletének mentolát.
- Tudod, hogy ezek csak mondvacsinált ürügyek arra, hogy bánthass. És egyébként nem is igazak. Mikor láttál együtt lánnyal, vagy esetleg nővel legutoljára? Mikor Thor elől menekültem, igaz? Mikor az elől az izomagyú Thor elől menekültem. És nem uralkodom fölötted. Az már a múlté... - vékony ujjait az arcomra simította, és oldalra döntötte a fejemet, úgy súgta a szavakat a fülembe.
- Fogalmad sincs, kivel vagyok, és kivel nem. Elárulom: hónapok óta nélkülözöm az ellenkező nem társaságát. És különben is... a fennköltség rád igaz, nem rám. A saját hibáidért haragszol rám. - miközben levegőt vettem volna, hogy replikázhassak, Loki egyszerűen megcsókolt. A torkomra forrt a szó, éreztem, amint a méreg elönti az agyamat. De nem húzódtam el, nem löktem el magamtól. Remegtem a dühtől.
2012. június 29., 00:00. Lokit egyszerűen kirugdostam az ajtón. Becsuktam magam mögött, a fának dőltem, és a földre csúsztam. A szívem vadul dörömbölt, az arcom paprikapiros volt. Még senki sem volt rám ilyen hatással. Megráztam a fejem, és felálltam. Lerobogtam a szentélyembe, beleszereltem magam a páncélzatba, és kidöngettem a kúriából. A falon keresztül.
01:28. Majd' másfél órás sétarepülés után max sebességre kapcsoltam, és röpke harminc perc múlva már a felhők fölött, egészen a határban repkedtem. Dühös voltam, meglepett, és legfőképp: értetlen.
- Uram, a rendszer nem bírja az ilyen mértékű megerőltetést. Vissza kellene vonulnia. - figyelmeztetett Jarvis.
- Csak repüljünk tovább! - kiáltottam dühösen. A füleim lekötésére bekapcsoltam egy kis AC/DC-t, hogy ne csak a szél zúgását halljam. Jarvis próbálta túlüvölteni Brian hangját, nem sok sikerrel, így a következő, amire eszméltem, az a zene elhallgatása, és a rendszer kikapcsolása volt. Minimum 250km/h-val száguldottam lefelé, alattam a város terült el.
- JARVIS!! JARVIS, AZONNAL KAPCSOLJ VISSZA!!! - Rémülten kiabáltam, nem akartam szétcsattanni sem a háztetőkön, sem az aszfalton. Még szükségem volt saját magamra, és az életbenmaradásra. Nem találtam föl még elég sok dolgot.
03:00. Túléltem egy kisebb szívrohamot, mire Jarvis visszakapcsolta magát, és centikre megállt a föld fölött. Most itt ülök a kanapén, az adrenalin kihabzik a fülemen, kávét szürcsölgetek, és kacsintgatok egy üveg Jack Daniels felé. Nyugodt zene szólt, hogy a bordáimat püfölő szívem lelassuljon, a vérnyomásom visszahúzódjon. Lecsaptam a kávés bögrét az asztalra, és idegesen járkálni kezdtem a lakásban. A pupillám a kétszeresére volt tágulva a félelemtől. Úgy néztem ki, mint egy drogos. Éreztem, amint az adrenalinszintem csökken. Sőt, túlzottan is csökken. Kezdtem rosszul lenni, forgott velem a világ. Kicsit visszaültem tovább nyugtatni magam, kevés sikerrel. Ismét felálltam, de ahogy két lépést tettem, a lábam kiszaladt alólam, én pedig felborultam, állal a dohányzóasztalra zuhantam. Az üveg eltört alattam, a szilánkok felvágták a bőrömet, az arcomat, a szemöldökömből kinyestek egy darabot. Jarvis sűrűn uramozva próbált segíteni azzal, hogy értem küldte azt az együgyű robotot. Persze nem érkezett, de az már más tészta. A vérem ezer kis patakocskára ágazott, és szerteágazva világgá folyt.
A nagy csörömpölésre az engem őrző Hulk is megjelent, Clint társaságában. Felnyaláboltak a földről, próbáltak a fürdőbe tessékelni. Hulk visszacsökkent eredeti méretébe, már Bruce-ként aggódott józanságomért. Szaporán próbáltam a tudtukra adni, hogy csak cefetül megszédültem, de nem hittek nekem.
- Jézusom, Tony, mit ittál? - hördült Clint.
- Én ugyan semmit, csak... nagy volt az adrenalinlöket...
- Mit csináltál? - kérdezte Bruce.
- Repcsikéztem. - a válaszomon meghökkentek, de nem tették szóvá rökönyüket. Benyomtak a hidegzuhany alá, utána leültettek a kádba, úgy ruhástól, és próbáltak kijózanítani. Hiába mondogattam nekik, hogy én nem ittam egy kortyot sem... a hideg víz taglózó hatású volt. Mégjobban szédültem, már kész lettem volna sugárban lehányni Clintet.
Végül dühösen vágtattam ki a fürdőszobából, immáron pucéran. Benyargaltam a saját szobámba, magamra kaptam egy alsógatyát. Már nyugodtan tértem le a szentélyembe, csupáncsak körbenézni, leltárazni, cuccosozni. Clint mellém ért, és figyelte minden lépésemet. Morgolódtam, akár egy hétéves, de nem kezdtem el szavakkal hisztizni.
07:00. Még mindig szédültem, imbolyogva jártam. Clint továbbra is őrzött, kicsit kókadtan, ugyanis már a hetedik kört róttam a gépek között. Egyszer csak kész, feladta a lábam, és zuhanni kezdtem. Letaglózott a rosszullétem, és az alváshiányom. Clint megragadta a vállamat, karomat a sajátjára emelte, és feltámogatott a szobámba. Lefektetett az ágyra, betakargatott.
- Tudod, olyan vagy, mint egy anyuka.
- Miért? - pillantott rám Sólyomszem.
- Mert úgy gondoskodsz rólam.
- Kösz, hogy így érzel. - vigyorgott, és kiment a szobából. A plafont figyeltem, ahogy forog. Az üvegablakom nyitva volt, a kellemes szellő borzongatott engem. Lassan enyhült a szédülésem, és el tudtam aludni.
2012. június 29. 17:56. Nyugodtan szunyókáltam, elég sokat. Majdnem tizenegy órát... most itt hasalok az ágyamban, és fogalmam sincs, miért, de bejegyzést írok egy olyan könyvbe, amit ezelőtt az apám, Howard Stark írt.
Valahogy ideillőnek érzem ezt a kis fejezetet, és be is fejezem. Persze elfelejtettem az írás elé odabiggyeszteni, hogy Drága naplóm!
Tony Stark
