Damon: Pierre

Pierre…
Pierre Salomon… ezt a nevet adták nekem akkor, mikor megszülettem. Talán nem kellett volna akkor felsírnom… talán… meg se kellett volna élnem a másnapot. De Isten így akarta.
A gyermekkorom borzalmas volt.. sőt… ha lehet ezt fokozni, akkor annál rosszabb. A sárba tiportak, megaláztak… akkor veszítettem el a jobb szemem világát. Az egész.. egy sötét napon történt.. játszottam a barátommal. Frissen hullott le az őszi eső.. a föld csúszós volt, mint ahogy az szokás.
- Pierre!! Erre! Menjünk arra!! – mutatott az erdő felé az egyik barátom. Furcsán néztem rá, de mivel akkor még gyenge volt az ítélőképességem, így utána rohantam, be a fenyegetően magas fák közé, a veszély forrása felé…
- Jean, ne olyan gyorsan, nem tudok lépést tartani veled!! – kiáltottam elfúlón. Mintha meg se hallotta volna… sőt.. gyorsított léptein, majd hirtelen elttűnt a szemem elöl. Megtorpantam, kétségbeesetten néztem körül, s kisöpörtem szöszke fürtjeimet a szememből. Akkor még rakoncátlan hajtincseim voltak, a szüleim nem akarták, hogy levágjam őket..
Vészjósló morgás hangzott az egyik bokorból, sarkon pördültem, és tekintetemet a mozgó cserjésre függesztettem. A zizegés abbamaradt, mire megnyugodtam valamelyest, és útnak indultam, Jean nevét kiáltozva. Nem került elő… sötétedett. Már rég haza kellett volna, hogy érjek. Továbbra is a barátomat keresve bóklásztam az erdőben, több-kevesebb sikerrel. Mikor már azt hittem, rátaláltam, kiderült, hogy egy magas bokorhoz beszéltem. Ekkor tört fel belőlem a mélyen elfojtott jeges, marcangoló rémület… tipegőként tottyantam a fenekemre, és sírni kezdtem.
- Jean, ne viccelj velem…!! Nem talállak…! – hüppögtem. A válasz csak nem akart érkezni.. rémülten néztem körül, és csak akkor tudatosult bennem, hogy a végletekig eltévedtem. A fák ijesztően magasodtak fölém, és úgy tetszett, elállják előlem a kiutat… ekkor csörtetést hallottam, halk lábdobogásokat, s fújtatást. Letöröltem a könnyeimet piszkos arcomról, és reménykedve néztem a hang irányába.
- Jean, hát itt vagy!! Nagyon rámijesztettél…! – mondtam hálálkodva. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és elindultam a cserjés felé. Eltoltam a leveleket, hogy jobban láthassam Jean-t, de akit megpillantottam, az nem a barátom volt. Hanem egy vérszomjas vadállat. Szeme vérben forgott, testét csapzott bunda takarta. Minden bizonyára egy farkas volt… Szemem hatalmasra kerekedett a végsőkig felfokozott félelemtől, torkom összeszorult, s egy hang nem jött ki rajta. Levegőt is elfelejtettem venni, az erő hirtelen eltűnt a lábaimból, és hanyatt estem. Az állat kiugrott a bokorból, egyenesen rám. Éles fogsorát két ujjnyira csattogtatta az arcomtól. Végül sikoltozni kezdtem,s abban reménykedtem, hogy valaki meghallja… de senki nem volt a közelemben… Körbenéztem, hátha találok bármilyen harci eszközt, mellyel leteríthetem magamról a fenevadat, de csak egy követ találtam. Megragadtam, ujjaimat erősen rászorítottam, és minden erőmet a karomba összpontosítva fellendítettem a rögtönzött fegyvert, és rásúlytottam a farkas fejére. Az ütéstől lehengeredett rólam, de épp csak annyi időt hagyott, hogy felkelhessek, és hátat fordítva neki, menekülőre fogjam. Amint futásnak eredtem, hallottam, amint talprakecmereg, és utánam száguld. Azt is érzékeltem, ahogy dobbant egyet, miközben elrugaszkodik a földtől… A hátamra vetődött, és a földreterített. Éles karmaival felszántotta a hátamat, letépve a rongyot rólam, amibe öltöztem, s mély sebet okozott.. Akkor tapasztaltam meg először, milyen érzés a gyilkos fájdalom. Kisgyermekként nem tudtam, milyen, ha az ember megsérül, de akkor, abban a pillanatban rájöttem, mit érezhetett anyám, mikor levágták a bal lábát. Legalábbis… azt hittem, hogy megegyezett a fájdalmunk… a vérem forrón folyt le az oldalamon a porba, s a szaga megvadította az állatot. Óriási haragra gerjedt, és ahol ért, összeharapott, vagy karmolt. Azt hittem abban a pillanatban, hogy lerágja a karomat… végül észbekaptam, és még egyszer felemeltem a kezem ügyébe eső követ, és leütöttem magamról a farkast. Amint fel tudtam állni, nem hagytam neki időt, hogy erőt gyűjtsön az esetleges újabb támadásra, addig püföltem a minifegyveremmel, amíg ki nem lehelte a lelkét. Mindenem sajgott… a jobb szememből dőlt a vér, lecsorgott az arcomon, s végig a csupasz felsőtestemen… tájékozódási képességem nem volt túl jó, s nehezen találtam ki a rengetegből. Forgott körülöttem a világ, szédültem a vérveszteségtől… alig álltam a lábamon, az utolsó pár lépést már térden csúszva tettem meg a házunkig. Halkan, erőtlenül kopogtattam be a faajtónkon, így meg se hallották. Újabb próbálkozásra már nem volt erőm, így lefeküdtem a földre, kinyújtózva, pihegve, rohamosan gyengülő akaraterővel… végül egy asszony talált rám, kinek máig hálás vagyok.. de vajon miért…?
Felnyalábolta törékeny, csupa vér testemet, és a lábával dörömbölt az ajtón. Anyám megjelent, és elszörnyedve száguldott tekintete hol rám, hol pedig a nőre. Hirtelen zokogni kezdett, és beparancsolt a tisztaszobába. Lefektetett egy fehér paplanra, majd hozott egy vödör vizet, s egy rongyot. Belemártotta a folyadékba, utána csavart rajta egyet, és óvatosan letörölgette rólam a vért. Keze megállt a jobb szememen, és halkan, rekedten kérdezte:
- Mi történt veled… kicsim…?
- Hol van Jean…? – kérdeztem válasz helyett. Még több könny tolult homályos szemébe, hívta az apámat.. a férfival együtt megjelent egyetlen barátom, akit annyi ideig kerestem az erdőben.. amint meglátott, kezeit a szája elé kapta, és fenhangon sírni kezdett.
Utána minden… kiesett….

Hónapokkal később, mikor már gyógyulni kezdtem, a hegek teljesen elcsúfították a testemet. Az arcomat nem érte annyira a farkas… csak a szememet és az orrnyergemet.. sokan csúfoltak.
- Nézd, ott van a farkasokkal táncoló fiú! Vigyázz, nehogy bántani merd, vagy ráduszít egy farkast!! – nem tudták, mit mondanak.. Azt hitték, direkt tépettem magam szét azzal az állattal. A gyógyulásom majdnem halállal végződött… csak a szerencsémen múlott, hogy Isten nem szólított magához. Magas lázzal küzdöttem, már-már úgy tetszett, a vacsorát sem érem meg, nemhogy a hajnalt… de a védőangyalom mindvégig mellettem volt.. megvédett, kitartott mellettem jóban, s rosszban is. Végül levehettem magamról csúf kötéseimet, és korlátok nélkül küzdhettem már a lovagok között. Míg nem egy nap.. minden megváltozott… a falu főterén egy akasztófa állt. A kötelek sokáig halálraítélt nélkül himbálóztak a szélben.. de ma… kitöltötték az ürességet..
- Halál rájuk!!! Mindre!! – üvöltötte egy férfi. És méghozzá.. nem is akárki… Jean volt.. a legjobb barátom.. a falu bírójává nevezték ki.. elárult… ok nélkül ölte meg a családomat.. felesküdtem, hogy lovaggá leszek, és megölöm… a bosszú elvakított, s veszett farkasként ugrottam ki a tömegből a pódiumra. Családom női tagja még életben volt, mikor előpattantam, és öklömmel leterítettem a földre Jean-t.
- Megöllek, te szemét!! Érted?! MEGÖLLEK!! SZÉTSZEDLEK APRÓ DARABOKRA!! Darabjaidat elégetem, s hamuidat elszórom a szélben!! Lelked sosem fog megnyugvásra találni!! – köptem a szavakat. Tekintetében rémület csillant, majd hirtelen lerúgott magáról, intett a hóhérnak, aki meghúzta a kart, s megölte édesanyámat is. Könnyek buggyantak a szememből.. fájdalmas.. dühös könnyek… Jean elmenekült… nekem pedig alkalmam lett volna megölni… életem egyik legnagyobb… leges legnagyobb hibája volt az, hogy futni hagytam családom gyilkosát… mikor lovaggá választottak, s találkoztam leendő társaimmal, Jean köztük volt. Mikor megláttam, elfutott a méreg… s a többiek fogtak le, különben megöltem volna… abban a minutumban… de dühöm alábbhagyott, s mégegyszer felesküdtem rá, hogy a Pokolra küldöm… de csak ennyit mondtam neki:
- Lucifer égessen téged porrá… paysans malodorantes.*


* büdös paraszt (franc.)

Nana: Álombeli megmentő

Sietősen toltak végig a korház folyosóján. Meg kellett műteniük a betegségem miatt. Ne kérdezzétek, mi volt az. Hogy őszinte legyek, rossz voltam biológiából. És minden másból. Habár, lehet, ha tanultam volna, akkor jó eredményeket értem volna el. De nagyon elzüllöttem. De nem abban a nagyon szörnyű értelemben. Nem drogozok, még barátom sincs sok. De ha tehettem, akkor ellógtam az órákat. Nem tanultam, nem figyeltem oda, felesletem. Ha valaki közeledni próbált hozzám, bunkón elhárítottam. De már megbántam. Talán. Utána pedig bekerültem a kórházba. Franc se tudja, mi bajom van, legalábbis én nem tudom. Az orvosok sok mindent magyaráztak, de én, aki oda se figyelt, honnan értené meg, hogy miről van szó? Csak azt tudom, hogy meg kell engem műteni. És, hogy elég kockázatos a műtét. És hosszú is. Őszintén talán örülnék is, ha nem élném túl. Vagy mégsem.
- Számolj vissza tíztől! - szól rám a doki, és egy maszkot nyom a számra, amitől alig tudok beszélni.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét... hat.... - mondom, de még a végére sem értem elnyom a sötétség, magába kebelez, beszippant. Elveszve lebegek a semmi közepén, nem tudom hol vagyok, mennyi az idő, hogy mi lesz most. Hirtelen földet érek és egy hatalmas réten futok a térdig érő gaz közt. Rohanok előre a hajam száll mellettem a szélben. A fák, mintha mozognának, csavargatják az ágaikat, jobbra balra táncolnak egyhelyben. Fölöttem fekete szivárvány húzódik, ami úgy lebeg, mint egy zászló, amit enyhe szellő cibál. Megállok és a mellettem lévő kabátos férfira meredek. Nem csinál semmit, de van benne valami furcsa.
- Elmentem, és vettem egy rákot. - motyogja az orra alá. Ekkor a füves rét száraz földdé változik, és rákok kezdenek el rajta mászni felém. Nem ijedek meg, hanem figyelem a mozgásukat, ahogy haladnak és beszélnek. Mindenféle bolondságot, értelmetlen mondatokat.
- Kinézte a füvet.
- Eltette a köveket.
- Pont lettem, pont voltam.
- Körben állok, háromszögben. - és hasonló bolondságokat. És én ott állok, és figyelem ahogy kúsznak. Egy-kettő leszakad a csoporttól és jobbra vagy balra mennek tovább. A férfiből, aki mellettem áll, hirtelen piros ruhás, szőke nő lett. Egy kávéscsészét tart a kezében, és elémtartja. Nem tudom miért, de én elveszem és lerakom a földre. A csésze belesüpped a talajba, kiszélesedik és fekete tó lesz belőle. Az összes rák egyszerre veti bele magát, mint egy vízesés, zuhognak bele a kávéba. Ekkor a nő meglök hátulról, és én is beleesek. Megint lebegek a sötétben. Zuhanok, szüntelen zuhanok lefelé. Egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen fájdalmas lesz a földetérés. Mintha repülnék lefelé. Pörgök a zuhanás közben. Nem látom elejét, nem látom végét. Íme a végtelen feketeség, amiben szótlanul zuhanok. Hirtelen lelassulok és lágyan érem a földet. Akárcsak egy kút. Kör alakú helység nagy és nedves kövekből összerakva. Érezni a hideget, a borzongást, a halál szellőjét. Felnézek, de nem látok semmit, csak a feketeséget. Körbeforgok. Sehol egy kijárat, semmi.
Megcsap egy hűvös szellő. Behunyom a szemem, olyan jó érzés. Itt akarok maradni örökre. Nem számít semmi, mások gondolata rólam. Olyan felszabadultnak érzem magam, nincsen fájdalom, mintha súlytalanul lebegnék, pedig ott a padló a talpam alatt. De akkor is. Átölelem magam, magamba akarom szorítani azt a rengeteg jót, azt a sok kellemes érzést. Azt akarom, hogy kebelezzen be, burkoljon körül, had érezzem még. És akkor meglátom, honnan jön a jónak fuvalatja. Egy alagút. A végén nem a feketeség, hanem fény dereng. Lépek egyet felé. Erősödik az érzés. Ideillek. Teszek még egy lépést és képek villannak be az életemből. Amikor kis koromban összeraktam egy vár-félét kockákból. Majd mikor megtanultam biciklizni. Utána az első napom az iskolában, az első osztályban, hogy mennyire utáltam a fekete szoknyámat. És újra ott állok az alagút előtt. Belémcsap valami jó. Nem tétovázom, teszek mégegy lépést. Megtántorodom az emlékek halmazától. Sok pár-másodperces kép ugrik be elém: az első egyes dolgozatom, amikor nagy gondosan, körültekintve lógok az egyik órámról, veszekedés a szüleimmel. Lehunyom a szemem, hogy halkan tisztázzam magamban a dolgokat. Ekkor felbugyog bennem valami: bűntudat. Kinyitom a szemem, megtisztítom az elmém. Most nincsenek gondok, nincsen létezés. Most ez van, szüntelen béke és nyugalom. Zavartalanság. Lépek egyet előre, már majdnem elérem a a folyosót. Autómatikusan behunyom a szemem és a szemhéjam mögött látom, amint kilépek a házból és elszököm 2 napra. Látom, amikor a szüleim leszidnak mikor visszatérek. Látom ahogy anyu elkísér egy pszichológushoz, fogja a hátamat, és beszél a nővel. Látom, a következő alkalmat amikor elvitt kocsival. Látom, hogy az ajtóban állok, és várom amíg anyu csinál valamit, elmegy, elnéz, akármit. Látom, hogy felveszi a telefonját, félrenéz és beszélni kezd, majd hallgatni. Látom, ahogy begörnyedve, fejemre hajtva a kapucnit otthagyom anyukámat, az ajtót, ezzel kihagyva a pszichológust. Látom, ahogy anya gyanútlanul olvassa az újságot, mikor hazaérek. Mosolyogva néz rám, azt hiszi nem hazudok, hogy ott voltam. Hogy most jobban lettem, hogy előrehaladtam a saját magam megismerésének útján. Hogy jobban vagyok.
Könnyek szöknek a szemembe. A kezem az arcom elé rántom. Sírni kezdek, a hirtelen rámszakadó érzelmektől. A tudattól, hogy mennyi minden rosszat tettem. Most már nincs számomra semmi. Elhatároztam. Ez lesz talán a legjobb, nekem is, szüleimnek is. Lendületet veszek és rohannék a fénybe, át az alagúton. Futnék, itthagyva a sikamlós köveket, a nyirkos falakat, és a földet. Minden rossz emléket, érzelmeket, melyekbe a szívem megszakad. Elindulok, de valami megragadja a karom, és visszaránt. Egy arcot érzek az enyém mellett. Finom illatot, meleg lehelletet, ami legalább annyira csábít, mint az alagút.
- Szükségem lesz még rád. - suttogja egy mély hang a fülembe. Éreztem egy kicsit hosszú hajat, nagy kezeket, amik hirtelen foszlottak el a semmiben, és én újra zuhanni kezdtem a semmibe, egy képpel a fejemben. Egy ember arcával, és ahányszor becsuktam a szemem, hogy érezzem az engem csapkodó menetszelet, mindig ez az arc jelent meg előttem. És csak zuhantam, zuhantam, vissza a testembe.
Zörgés, ruhák surlódása, motyogás. Homály fed mindent, körülöttem, a dolgok elvesztették az élüket. Pislogtam párat. Megláttam a szüleim arcát, ahogy boldogan, könnyes szemekkel hajolnak felém, az orvost, kezében defibrillátorral. Megértettem, mi történt. És beleszakadt a szívem, hogy  a szüleim ennyire örülnek nekem, azok után, amiket velük tettem. Átöleltem őket és ők is engem. De hiába volt minden, az álmom ott motoszkált a fejemben és sohasem felejtettem el.

2 év múlva.
Egy kávézóban üldögéltem. Kevergettem a kávéban, megigazítottam a sárga hajráfomat. A ruhám kellemes, halvány színekben pompázott, vidám volt, mint a mosolyom. Rájöttem valamire, akkor, a műtét után. Nem folytathatom úgy az életem. Elvetettem a lustaságot, és nekiálltam tanulni. Abbahagytam a lógást, visszavettem magamból, és szereztem egy-két barátot, ha nem is sokat. És sokkal boldogabb lettem.
Körbenéztem a kávézóban, és megláttam egy arcot. Egy arcot, amit már rég láttam,de minden részlet, minden pont megmaradt az elmémben. Ha akarnám, se tudnám kitörölni. És akko,r a kávézóban ott állt, a megmentőm, aki álmomban elragadott a halál elől. Rámeredtem, és ő visszanézett. A tökéletes arcán a döbbenetet felváltotta egy halvány mosoly. És akkor elindult felém. A szívem hevesen vert, ellenkezőleg reagáltam a dolgokra, mint 2 évvel ezelőtt tettem volna. Visszamosolyogtam rá, és ő odajött hozzám.
- Nem fáradtál bele abba, hogy az álmaimban mászkálsz?