Pierre…
Pierre Salomon… ezt a nevet adták nekem akkor, mikor megszülettem. Talán nem kellett volna akkor felsírnom… talán… meg se kellett volna élnem a másnapot. De Isten így akarta.
A gyermekkorom borzalmas volt.. sőt… ha lehet ezt fokozni, akkor annál rosszabb. A sárba tiportak, megaláztak… akkor veszítettem el a jobb szemem világát. Az egész.. egy sötét napon történt.. játszottam a barátommal. Frissen hullott le az őszi eső.. a föld csúszós volt, mint ahogy az szokás.
- Pierre!! Erre! Menjünk arra!! – mutatott az erdő felé az egyik barátom. Furcsán néztem rá, de mivel akkor még gyenge volt az ítélőképességem, így utána rohantam, be a fenyegetően magas fák közé, a veszély forrása felé…
- Jean, ne olyan gyorsan, nem tudok lépést tartani veled!! – kiáltottam elfúlón. Mintha meg se hallotta volna… sőt.. gyorsított léptein, majd hirtelen elttűnt a szemem elöl. Megtorpantam, kétségbeesetten néztem körül, s kisöpörtem szöszke fürtjeimet a szememből. Akkor még rakoncátlan hajtincseim voltak, a szüleim nem akarták, hogy levágjam őket..
Vészjósló morgás hangzott az egyik bokorból, sarkon pördültem, és tekintetemet a mozgó cserjésre függesztettem. A zizegés abbamaradt, mire megnyugodtam valamelyest, és útnak indultam, Jean nevét kiáltozva. Nem került elő… sötétedett. Már rég haza kellett volna, hogy érjek. Továbbra is a barátomat keresve bóklásztam az erdőben, több-kevesebb sikerrel. Mikor már azt hittem, rátaláltam, kiderült, hogy egy magas bokorhoz beszéltem. Ekkor tört fel belőlem a mélyen elfojtott jeges, marcangoló rémület… tipegőként tottyantam a fenekemre, és sírni kezdtem.
- Jean, ne viccelj velem…!! Nem talállak…! – hüppögtem. A válasz csak nem akart érkezni.. rémülten néztem körül, és csak akkor tudatosult bennem, hogy a végletekig eltévedtem. A fák ijesztően magasodtak fölém, és úgy tetszett, elállják előlem a kiutat… ekkor csörtetést hallottam, halk lábdobogásokat, s fújtatást. Letöröltem a könnyeimet piszkos arcomról, és reménykedve néztem a hang irányába.
- Jean, hát itt vagy!! Nagyon rámijesztettél…! – mondtam hálálkodva. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és elindultam a cserjés felé. Eltoltam a leveleket, hogy jobban láthassam Jean-t, de akit megpillantottam, az nem a barátom volt. Hanem egy vérszomjas vadállat. Szeme vérben forgott, testét csapzott bunda takarta. Minden bizonyára egy farkas volt… Szemem hatalmasra kerekedett a végsőkig felfokozott félelemtől, torkom összeszorult, s egy hang nem jött ki rajta. Levegőt is elfelejtettem venni, az erő hirtelen eltűnt a lábaimból, és hanyatt estem. Az állat kiugrott a bokorból, egyenesen rám. Éles fogsorát két ujjnyira csattogtatta az arcomtól. Végül sikoltozni kezdtem,s abban reménykedtem, hogy valaki meghallja… de senki nem volt a közelemben… Körbenéztem, hátha találok bármilyen harci eszközt, mellyel leteríthetem magamról a fenevadat, de csak egy követ találtam. Megragadtam, ujjaimat erősen rászorítottam, és minden erőmet a karomba összpontosítva fellendítettem a rögtönzött fegyvert, és rásúlytottam a farkas fejére. Az ütéstől lehengeredett rólam, de épp csak annyi időt hagyott, hogy felkelhessek, és hátat fordítva neki, menekülőre fogjam. Amint futásnak eredtem, hallottam, amint talprakecmereg, és utánam száguld. Azt is érzékeltem, ahogy dobbant egyet, miközben elrugaszkodik a földtől… A hátamra vetődött, és a földreterített. Éles karmaival felszántotta a hátamat, letépve a rongyot rólam, amibe öltöztem, s mély sebet okozott.. Akkor tapasztaltam meg először, milyen érzés a gyilkos fájdalom. Kisgyermekként nem tudtam, milyen, ha az ember megsérül, de akkor, abban a pillanatban rájöttem, mit érezhetett anyám, mikor levágták a bal lábát. Legalábbis… azt hittem, hogy megegyezett a fájdalmunk… a vérem forrón folyt le az oldalamon a porba, s a szaga megvadította az állatot. Óriási haragra gerjedt, és ahol ért, összeharapott, vagy karmolt. Azt hittem abban a pillanatban, hogy lerágja a karomat… végül észbekaptam, és még egyszer felemeltem a kezem ügyébe eső követ, és leütöttem magamról a farkast. Amint fel tudtam állni, nem hagytam neki időt, hogy erőt gyűjtsön az esetleges újabb támadásra, addig püföltem a minifegyveremmel, amíg ki nem lehelte a lelkét. Mindenem sajgott… a jobb szememből dőlt a vér, lecsorgott az arcomon, s végig a csupasz felsőtestemen… tájékozódási képességem nem volt túl jó, s nehezen találtam ki a rengetegből. Forgott körülöttem a világ, szédültem a vérveszteségtől… alig álltam a lábamon, az utolsó pár lépést már térden csúszva tettem meg a házunkig. Halkan, erőtlenül kopogtattam be a faajtónkon, így meg se hallották. Újabb próbálkozásra már nem volt erőm, így lefeküdtem a földre, kinyújtózva, pihegve, rohamosan gyengülő akaraterővel… végül egy asszony talált rám, kinek máig hálás vagyok.. de vajon miért…?
Felnyalábolta törékeny, csupa vér testemet, és a lábával dörömbölt az ajtón. Anyám megjelent, és elszörnyedve száguldott tekintete hol rám, hol pedig a nőre. Hirtelen zokogni kezdett, és beparancsolt a tisztaszobába. Lefektetett egy fehér paplanra, majd hozott egy vödör vizet, s egy rongyot. Belemártotta a folyadékba, utána csavart rajta egyet, és óvatosan letörölgette rólam a vért. Keze megállt a jobb szememen, és halkan, rekedten kérdezte:
- Mi történt veled… kicsim…?
- Hol van Jean…? – kérdeztem válasz helyett. Még több könny tolult homályos szemébe, hívta az apámat.. a férfival együtt megjelent egyetlen barátom, akit annyi ideig kerestem az erdőben.. amint meglátott, kezeit a szája elé kapta, és fenhangon sírni kezdett.
Utána minden… kiesett….
Hónapokkal később, mikor már gyógyulni kezdtem, a hegek teljesen elcsúfították a testemet. Az arcomat nem érte annyira a farkas… csak a szememet és az orrnyergemet.. sokan csúfoltak.
- Nézd, ott van a farkasokkal táncoló fiú! Vigyázz, nehogy bántani merd, vagy ráduszít egy farkast!! – nem tudták, mit mondanak.. Azt hitték, direkt tépettem magam szét azzal az állattal. A gyógyulásom majdnem halállal végződött… csak a szerencsémen múlott, hogy Isten nem szólított magához. Magas lázzal küzdöttem, már-már úgy tetszett, a vacsorát sem érem meg, nemhogy a hajnalt… de a védőangyalom mindvégig mellettem volt.. megvédett, kitartott mellettem jóban, s rosszban is. Végül levehettem magamról csúf kötéseimet, és korlátok nélkül küzdhettem már a lovagok között. Míg nem egy nap.. minden megváltozott… a falu főterén egy akasztófa állt. A kötelek sokáig halálraítélt nélkül himbálóztak a szélben.. de ma… kitöltötték az ürességet..
- Halál rájuk!!! Mindre!! – üvöltötte egy férfi. És méghozzá.. nem is akárki… Jean volt.. a legjobb barátom.. a falu bírójává nevezték ki.. elárult… ok nélkül ölte meg a családomat.. felesküdtem, hogy lovaggá leszek, és megölöm… a bosszú elvakított, s veszett farkasként ugrottam ki a tömegből a pódiumra. Családom női tagja még életben volt, mikor előpattantam, és öklömmel leterítettem a földre Jean-t.
- Megöllek, te szemét!! Érted?! MEGÖLLEK!! SZÉTSZEDLEK APRÓ DARABOKRA!! Darabjaidat elégetem, s hamuidat elszórom a szélben!! Lelked sosem fog megnyugvásra találni!! – köptem a szavakat. Tekintetében rémület csillant, majd hirtelen lerúgott magáról, intett a hóhérnak, aki meghúzta a kart, s megölte édesanyámat is. Könnyek buggyantak a szememből.. fájdalmas.. dühös könnyek… Jean elmenekült… nekem pedig alkalmam lett volna megölni… életem egyik legnagyobb… leges legnagyobb hibája volt az, hogy futni hagytam családom gyilkosát… mikor lovaggá választottak, s találkoztam leendő társaimmal, Jean köztük volt. Mikor megláttam, elfutott a méreg… s a többiek fogtak le, különben megöltem volna… abban a minutumban… de dühöm alábbhagyott, s mégegyszer felesküdtem rá, hogy a Pokolra küldöm… de csak ennyit mondtam neki:
- Lucifer égessen téged porrá… paysans malodorantes.*
* büdös paraszt (franc.)
Pierre Salomon… ezt a nevet adták nekem akkor, mikor megszülettem. Talán nem kellett volna akkor felsírnom… talán… meg se kellett volna élnem a másnapot. De Isten így akarta.
A gyermekkorom borzalmas volt.. sőt… ha lehet ezt fokozni, akkor annál rosszabb. A sárba tiportak, megaláztak… akkor veszítettem el a jobb szemem világát. Az egész.. egy sötét napon történt.. játszottam a barátommal. Frissen hullott le az őszi eső.. a föld csúszós volt, mint ahogy az szokás.
- Pierre!! Erre! Menjünk arra!! – mutatott az erdő felé az egyik barátom. Furcsán néztem rá, de mivel akkor még gyenge volt az ítélőképességem, így utána rohantam, be a fenyegetően magas fák közé, a veszély forrása felé…
- Jean, ne olyan gyorsan, nem tudok lépést tartani veled!! – kiáltottam elfúlón. Mintha meg se hallotta volna… sőt.. gyorsított léptein, majd hirtelen elttűnt a szemem elöl. Megtorpantam, kétségbeesetten néztem körül, s kisöpörtem szöszke fürtjeimet a szememből. Akkor még rakoncátlan hajtincseim voltak, a szüleim nem akarták, hogy levágjam őket..
Vészjósló morgás hangzott az egyik bokorból, sarkon pördültem, és tekintetemet a mozgó cserjésre függesztettem. A zizegés abbamaradt, mire megnyugodtam valamelyest, és útnak indultam, Jean nevét kiáltozva. Nem került elő… sötétedett. Már rég haza kellett volna, hogy érjek. Továbbra is a barátomat keresve bóklásztam az erdőben, több-kevesebb sikerrel. Mikor már azt hittem, rátaláltam, kiderült, hogy egy magas bokorhoz beszéltem. Ekkor tört fel belőlem a mélyen elfojtott jeges, marcangoló rémület… tipegőként tottyantam a fenekemre, és sírni kezdtem.
- Jean, ne viccelj velem…!! Nem talállak…! – hüppögtem. A válasz csak nem akart érkezni.. rémülten néztem körül, és csak akkor tudatosult bennem, hogy a végletekig eltévedtem. A fák ijesztően magasodtak fölém, és úgy tetszett, elállják előlem a kiutat… ekkor csörtetést hallottam, halk lábdobogásokat, s fújtatást. Letöröltem a könnyeimet piszkos arcomról, és reménykedve néztem a hang irányába.
- Jean, hát itt vagy!! Nagyon rámijesztettél…! – mondtam hálálkodva. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és elindultam a cserjés felé. Eltoltam a leveleket, hogy jobban láthassam Jean-t, de akit megpillantottam, az nem a barátom volt. Hanem egy vérszomjas vadállat. Szeme vérben forgott, testét csapzott bunda takarta. Minden bizonyára egy farkas volt… Szemem hatalmasra kerekedett a végsőkig felfokozott félelemtől, torkom összeszorult, s egy hang nem jött ki rajta. Levegőt is elfelejtettem venni, az erő hirtelen eltűnt a lábaimból, és hanyatt estem. Az állat kiugrott a bokorból, egyenesen rám. Éles fogsorát két ujjnyira csattogtatta az arcomtól. Végül sikoltozni kezdtem,s abban reménykedtem, hogy valaki meghallja… de senki nem volt a közelemben… Körbenéztem, hátha találok bármilyen harci eszközt, mellyel leteríthetem magamról a fenevadat, de csak egy követ találtam. Megragadtam, ujjaimat erősen rászorítottam, és minden erőmet a karomba összpontosítva fellendítettem a rögtönzött fegyvert, és rásúlytottam a farkas fejére. Az ütéstől lehengeredett rólam, de épp csak annyi időt hagyott, hogy felkelhessek, és hátat fordítva neki, menekülőre fogjam. Amint futásnak eredtem, hallottam, amint talprakecmereg, és utánam száguld. Azt is érzékeltem, ahogy dobbant egyet, miközben elrugaszkodik a földtől… A hátamra vetődött, és a földreterített. Éles karmaival felszántotta a hátamat, letépve a rongyot rólam, amibe öltöztem, s mély sebet okozott.. Akkor tapasztaltam meg először, milyen érzés a gyilkos fájdalom. Kisgyermekként nem tudtam, milyen, ha az ember megsérül, de akkor, abban a pillanatban rájöttem, mit érezhetett anyám, mikor levágták a bal lábát. Legalábbis… azt hittem, hogy megegyezett a fájdalmunk… a vérem forrón folyt le az oldalamon a porba, s a szaga megvadította az állatot. Óriási haragra gerjedt, és ahol ért, összeharapott, vagy karmolt. Azt hittem abban a pillanatban, hogy lerágja a karomat… végül észbekaptam, és még egyszer felemeltem a kezem ügyébe eső követ, és leütöttem magamról a farkast. Amint fel tudtam állni, nem hagytam neki időt, hogy erőt gyűjtsön az esetleges újabb támadásra, addig püföltem a minifegyveremmel, amíg ki nem lehelte a lelkét. Mindenem sajgott… a jobb szememből dőlt a vér, lecsorgott az arcomon, s végig a csupasz felsőtestemen… tájékozódási képességem nem volt túl jó, s nehezen találtam ki a rengetegből. Forgott körülöttem a világ, szédültem a vérveszteségtől… alig álltam a lábamon, az utolsó pár lépést már térden csúszva tettem meg a házunkig. Halkan, erőtlenül kopogtattam be a faajtónkon, így meg se hallották. Újabb próbálkozásra már nem volt erőm, így lefeküdtem a földre, kinyújtózva, pihegve, rohamosan gyengülő akaraterővel… végül egy asszony talált rám, kinek máig hálás vagyok.. de vajon miért…?
Felnyalábolta törékeny, csupa vér testemet, és a lábával dörömbölt az ajtón. Anyám megjelent, és elszörnyedve száguldott tekintete hol rám, hol pedig a nőre. Hirtelen zokogni kezdett, és beparancsolt a tisztaszobába. Lefektetett egy fehér paplanra, majd hozott egy vödör vizet, s egy rongyot. Belemártotta a folyadékba, utána csavart rajta egyet, és óvatosan letörölgette rólam a vért. Keze megállt a jobb szememen, és halkan, rekedten kérdezte:
- Mi történt veled… kicsim…?
- Hol van Jean…? – kérdeztem válasz helyett. Még több könny tolult homályos szemébe, hívta az apámat.. a férfival együtt megjelent egyetlen barátom, akit annyi ideig kerestem az erdőben.. amint meglátott, kezeit a szája elé kapta, és fenhangon sírni kezdett.
Utána minden… kiesett….
Hónapokkal később, mikor már gyógyulni kezdtem, a hegek teljesen elcsúfították a testemet. Az arcomat nem érte annyira a farkas… csak a szememet és az orrnyergemet.. sokan csúfoltak.
- Nézd, ott van a farkasokkal táncoló fiú! Vigyázz, nehogy bántani merd, vagy ráduszít egy farkast!! – nem tudták, mit mondanak.. Azt hitték, direkt tépettem magam szét azzal az állattal. A gyógyulásom majdnem halállal végződött… csak a szerencsémen múlott, hogy Isten nem szólított magához. Magas lázzal küzdöttem, már-már úgy tetszett, a vacsorát sem érem meg, nemhogy a hajnalt… de a védőangyalom mindvégig mellettem volt.. megvédett, kitartott mellettem jóban, s rosszban is. Végül levehettem magamról csúf kötéseimet, és korlátok nélkül küzdhettem már a lovagok között. Míg nem egy nap.. minden megváltozott… a falu főterén egy akasztófa állt. A kötelek sokáig halálraítélt nélkül himbálóztak a szélben.. de ma… kitöltötték az ürességet..
- Halál rájuk!!! Mindre!! – üvöltötte egy férfi. És méghozzá.. nem is akárki… Jean volt.. a legjobb barátom.. a falu bírójává nevezték ki.. elárult… ok nélkül ölte meg a családomat.. felesküdtem, hogy lovaggá leszek, és megölöm… a bosszú elvakított, s veszett farkasként ugrottam ki a tömegből a pódiumra. Családom női tagja még életben volt, mikor előpattantam, és öklömmel leterítettem a földre Jean-t.
- Megöllek, te szemét!! Érted?! MEGÖLLEK!! SZÉTSZEDLEK APRÓ DARABOKRA!! Darabjaidat elégetem, s hamuidat elszórom a szélben!! Lelked sosem fog megnyugvásra találni!! – köptem a szavakat. Tekintetében rémület csillant, majd hirtelen lerúgott magáról, intett a hóhérnak, aki meghúzta a kart, s megölte édesanyámat is. Könnyek buggyantak a szememből.. fájdalmas.. dühös könnyek… Jean elmenekült… nekem pedig alkalmam lett volna megölni… életem egyik legnagyobb… leges legnagyobb hibája volt az, hogy futni hagytam családom gyilkosát… mikor lovaggá választottak, s találkoztam leendő társaimmal, Jean köztük volt. Mikor megláttam, elfutott a méreg… s a többiek fogtak le, különben megöltem volna… abban a minutumban… de dühöm alábbhagyott, s mégegyszer felesküdtem rá, hogy a Pokolra küldöm… de csak ennyit mondtam neki:
- Lucifer égessen téged porrá… paysans malodorantes.*
* büdös paraszt (franc.)