Nana: Álombeli megmentő

Sietősen toltak végig a korház folyosóján. Meg kellett műteniük a betegségem miatt. Ne kérdezzétek, mi volt az. Hogy őszinte legyek, rossz voltam biológiából. És minden másból. Habár, lehet, ha tanultam volna, akkor jó eredményeket értem volna el. De nagyon elzüllöttem. De nem abban a nagyon szörnyű értelemben. Nem drogozok, még barátom sincs sok. De ha tehettem, akkor ellógtam az órákat. Nem tanultam, nem figyeltem oda, felesletem. Ha valaki közeledni próbált hozzám, bunkón elhárítottam. De már megbántam. Talán. Utána pedig bekerültem a kórházba. Franc se tudja, mi bajom van, legalábbis én nem tudom. Az orvosok sok mindent magyaráztak, de én, aki oda se figyelt, honnan értené meg, hogy miről van szó? Csak azt tudom, hogy meg kell engem műteni. És, hogy elég kockázatos a műtét. És hosszú is. Őszintén talán örülnék is, ha nem élném túl. Vagy mégsem.
- Számolj vissza tíztől! - szól rám a doki, és egy maszkot nyom a számra, amitől alig tudok beszélni.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét... hat.... - mondom, de még a végére sem értem elnyom a sötétség, magába kebelez, beszippant. Elveszve lebegek a semmi közepén, nem tudom hol vagyok, mennyi az idő, hogy mi lesz most. Hirtelen földet érek és egy hatalmas réten futok a térdig érő gaz közt. Rohanok előre a hajam száll mellettem a szélben. A fák, mintha mozognának, csavargatják az ágaikat, jobbra balra táncolnak egyhelyben. Fölöttem fekete szivárvány húzódik, ami úgy lebeg, mint egy zászló, amit enyhe szellő cibál. Megállok és a mellettem lévő kabátos férfira meredek. Nem csinál semmit, de van benne valami furcsa.
- Elmentem, és vettem egy rákot. - motyogja az orra alá. Ekkor a füves rét száraz földdé változik, és rákok kezdenek el rajta mászni felém. Nem ijedek meg, hanem figyelem a mozgásukat, ahogy haladnak és beszélnek. Mindenféle bolondságot, értelmetlen mondatokat.
- Kinézte a füvet.
- Eltette a köveket.
- Pont lettem, pont voltam.
- Körben állok, háromszögben. - és hasonló bolondságokat. És én ott állok, és figyelem ahogy kúsznak. Egy-kettő leszakad a csoporttól és jobbra vagy balra mennek tovább. A férfiből, aki mellettem áll, hirtelen piros ruhás, szőke nő lett. Egy kávéscsészét tart a kezében, és elémtartja. Nem tudom miért, de én elveszem és lerakom a földre. A csésze belesüpped a talajba, kiszélesedik és fekete tó lesz belőle. Az összes rák egyszerre veti bele magát, mint egy vízesés, zuhognak bele a kávéba. Ekkor a nő meglök hátulról, és én is beleesek. Megint lebegek a sötétben. Zuhanok, szüntelen zuhanok lefelé. Egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen fájdalmas lesz a földetérés. Mintha repülnék lefelé. Pörgök a zuhanás közben. Nem látom elejét, nem látom végét. Íme a végtelen feketeség, amiben szótlanul zuhanok. Hirtelen lelassulok és lágyan érem a földet. Akárcsak egy kút. Kör alakú helység nagy és nedves kövekből összerakva. Érezni a hideget, a borzongást, a halál szellőjét. Felnézek, de nem látok semmit, csak a feketeséget. Körbeforgok. Sehol egy kijárat, semmi.
Megcsap egy hűvös szellő. Behunyom a szemem, olyan jó érzés. Itt akarok maradni örökre. Nem számít semmi, mások gondolata rólam. Olyan felszabadultnak érzem magam, nincsen fájdalom, mintha súlytalanul lebegnék, pedig ott a padló a talpam alatt. De akkor is. Átölelem magam, magamba akarom szorítani azt a rengeteg jót, azt a sok kellemes érzést. Azt akarom, hogy kebelezzen be, burkoljon körül, had érezzem még. És akkor meglátom, honnan jön a jónak fuvalatja. Egy alagút. A végén nem a feketeség, hanem fény dereng. Lépek egyet felé. Erősödik az érzés. Ideillek. Teszek még egy lépést és képek villannak be az életemből. Amikor kis koromban összeraktam egy vár-félét kockákból. Majd mikor megtanultam biciklizni. Utána az első napom az iskolában, az első osztályban, hogy mennyire utáltam a fekete szoknyámat. És újra ott állok az alagút előtt. Belémcsap valami jó. Nem tétovázom, teszek mégegy lépést. Megtántorodom az emlékek halmazától. Sok pár-másodperces kép ugrik be elém: az első egyes dolgozatom, amikor nagy gondosan, körültekintve lógok az egyik órámról, veszekedés a szüleimmel. Lehunyom a szemem, hogy halkan tisztázzam magamban a dolgokat. Ekkor felbugyog bennem valami: bűntudat. Kinyitom a szemem, megtisztítom az elmém. Most nincsenek gondok, nincsen létezés. Most ez van, szüntelen béke és nyugalom. Zavartalanság. Lépek egyet előre, már majdnem elérem a a folyosót. Autómatikusan behunyom a szemem és a szemhéjam mögött látom, amint kilépek a házból és elszököm 2 napra. Látom, amikor a szüleim leszidnak mikor visszatérek. Látom ahogy anyu elkísér egy pszichológushoz, fogja a hátamat, és beszél a nővel. Látom, a következő alkalmat amikor elvitt kocsival. Látom, hogy az ajtóban állok, és várom amíg anyu csinál valamit, elmegy, elnéz, akármit. Látom, hogy felveszi a telefonját, félrenéz és beszélni kezd, majd hallgatni. Látom, ahogy begörnyedve, fejemre hajtva a kapucnit otthagyom anyukámat, az ajtót, ezzel kihagyva a pszichológust. Látom, ahogy anya gyanútlanul olvassa az újságot, mikor hazaérek. Mosolyogva néz rám, azt hiszi nem hazudok, hogy ott voltam. Hogy most jobban lettem, hogy előrehaladtam a saját magam megismerésének útján. Hogy jobban vagyok.
Könnyek szöknek a szemembe. A kezem az arcom elé rántom. Sírni kezdek, a hirtelen rámszakadó érzelmektől. A tudattól, hogy mennyi minden rosszat tettem. Most már nincs számomra semmi. Elhatároztam. Ez lesz talán a legjobb, nekem is, szüleimnek is. Lendületet veszek és rohannék a fénybe, át az alagúton. Futnék, itthagyva a sikamlós köveket, a nyirkos falakat, és a földet. Minden rossz emléket, érzelmeket, melyekbe a szívem megszakad. Elindulok, de valami megragadja a karom, és visszaránt. Egy arcot érzek az enyém mellett. Finom illatot, meleg lehelletet, ami legalább annyira csábít, mint az alagút.
- Szükségem lesz még rád. - suttogja egy mély hang a fülembe. Éreztem egy kicsit hosszú hajat, nagy kezeket, amik hirtelen foszlottak el a semmiben, és én újra zuhanni kezdtem a semmibe, egy képpel a fejemben. Egy ember arcával, és ahányszor becsuktam a szemem, hogy érezzem az engem csapkodó menetszelet, mindig ez az arc jelent meg előttem. És csak zuhantam, zuhantam, vissza a testembe.
Zörgés, ruhák surlódása, motyogás. Homály fed mindent, körülöttem, a dolgok elvesztették az élüket. Pislogtam párat. Megláttam a szüleim arcát, ahogy boldogan, könnyes szemekkel hajolnak felém, az orvost, kezében defibrillátorral. Megértettem, mi történt. És beleszakadt a szívem, hogy  a szüleim ennyire örülnek nekem, azok után, amiket velük tettem. Átöleltem őket és ők is engem. De hiába volt minden, az álmom ott motoszkált a fejemben és sohasem felejtettem el.

2 év múlva.
Egy kávézóban üldögéltem. Kevergettem a kávéban, megigazítottam a sárga hajráfomat. A ruhám kellemes, halvány színekben pompázott, vidám volt, mint a mosolyom. Rájöttem valamire, akkor, a műtét után. Nem folytathatom úgy az életem. Elvetettem a lustaságot, és nekiálltam tanulni. Abbahagytam a lógást, visszavettem magamból, és szereztem egy-két barátot, ha nem is sokat. És sokkal boldogabb lettem.
Körbenéztem a kávézóban, és megláttam egy arcot. Egy arcot, amit már rég láttam,de minden részlet, minden pont megmaradt az elmémben. Ha akarnám, se tudnám kitörölni. És akko,r a kávézóban ott állt, a megmentőm, aki álmomban elragadott a halál elől. Rámeredtem, és ő visszanézett. A tökéletes arcán a döbbenetet felváltotta egy halvány mosoly. És akkor elindult felém. A szívem hevesen vert, ellenkezőleg reagáltam a dolgokra, mint 2 évvel ezelőtt tettem volna. Visszamosolyogtam rá, és ő odajött hozzám.
- Nem fáradtál bele abba, hogy az álmaimban mászkálsz?