Este a suli legnagyobb fényességében pompázott, ahogy lampionokkal és
virágokkal volt feldíszítve. Ahogy kissé riadtan a pompás alkalomtól
Matt előre araszoltam, éreztem a csupasz hátamon kísérőm tekintetét,
hiszen hosszú, sötétkék ruhám a hátamnál mélyen ki volt vágva. Alig
hallottam valamit a tornateremből kiszűrődő zenétől, de ez perpillanat
nem is zavart. Kissé csupasznak éreztem magam ilyen ruhában és a bömbölő
muzsika úgy hatott rám, mintha valami plusz, mindent elfedő palástot
vettem volna fel.
- Akarsz táncolni? - kérdezte Matt, majd a karját
nyújtotta felém. Én köpni-nyelni nem tudtam, így egyetlen reakció ként -
leszámítva a remegi ajkaimat és kezeimet - elfogadtam a felém nyújtott
kart és beálltunk a táncoló sokaságba. Láttam a fesztelenül táncoló
Vickiet és Davidet, akik eléggé lazán ropták egymás mellett, ami nem
csoda, hisz már mióta együtt vannak. Tovább fürkésztem a tömeget, addig
sem kell Matt miatt görcsölnöm, és észrevettem a sarokban Kathleent is.
Gyönyörű volt, főleg, hogy eme alkalomra még a szemüvegéről is hajlandó
volt lemondani a kontaklencse javára. Éppen Alex próbálta becsalogatni
őt a tánctérre. Rögtön a közelükben ott volt Monica is, aki a sok száz
rajongója közül végre kiválasztott egyet, akivel hajlandó volt
mutatkozni. Még elkaptam, ahogy halványan mosolyog, de észrevette, hogy
figyelem, így gyorsan visszaváltoztatta arcát a megszokott szigorúra. Ez
eszembe juttatta a mai napot, ahogy az utolsó felkérések is megérkeztek
az év végi bállal kapcsolatban. Matt, az iskola fénye, a kosárlabda
csapat sztárja, s nem mellesleg az én életem nagy szerelme is ma kért
meg engem, hogy menjek el vele a bálba. Éreztem a hátamon a rivális
lányok pillantását, mintha minimum öt Küklopsz állt volna mögöttem,
akiknek szinte harsognak a gondolatai, hogy leütnek engem és
elvonszolnak Kanadába, és ott is hagynak... Aztán amikor meg igent
mondtam... De nekem egy előnyöm volt ezekkel a lányokkal szemben:
ismerem Mattet már gyerekkorunk óta, s volt alkalmam elég sokszor
találkozni vele, hála annak, hogy az én meg az ő családja jóban vannak.
Igazából szembe szomszédok vagyunk.
Így, hogy már mindenkit
megtaláltam kénytelen volta Mattre figyelni, de egy kész kínszenvedés
volt magam előtt látni a fiút, ahogy rám néz azokkal a zöld szemeivel és
én nem simulhatok hozzá és csókolhatom meg, mert az erkölcs meg z
idegeim nem engedik. Na meg a józan paraszti eszem.
Egy idő után
Matt keze kissé lágyabban fogta a derekam, s én is annyira
belefeledkeztem a zenébe, hogy az agyam kikapcsolt, s a testem
öntudatlanul reagált a szituációra, a fejem a srác mellkasára hajtottam.
lassan lenyugodott az egyenetlenül kalimpáló szívem, s kezdtem
tökéletesnek érezni az életemet. Sőt! Ki is mertem volna mondani abban a
szent pillanatban, hogy igen, most minden tökéletes! Hiszen mindjárt
itt az év vége, meg vagy elégedve a jegyeimmel. vannak barátaim, jó
barátaim. És most itt van Matt, vele táncolok, s mintha minden eltünt
volna körülöttünk. Talán még esélyem is van nála... Így talán már nem is
kell mondanom, hogy mennyire örültem, amikor Matt felajánlotta, hogy
sétáljunk egyet az udvaron. Reménykedtem, hogy nem a kosárpályára akar
kimenni. Nem kellett csalódnom.
Úgy éreztem mindjárt összeesem így
gyorsan nekidőltem az egyik fa törzsének, hogy legalább ennyi tartson
meg. Matt megállt velem szemben és rám emelte a döglesztően zöld
szemeit, amik még a kinti sötétben is csillogtak. A térdem kicsit enyhén
megroggyant, de szerintem jól sikerült titkolnom. Minden pasinak ilyen
írtó jól áll az öltöny?!
- Mondhatok valamit? - kérdezte Matt a
férfias hangján, ahogy ott állt velem szemben. Nekem az éppen
lenyugodott szívem ismét meglódult és vas futamba kezdett a vérem az
ereimben. Már-már elkezdtem attól félni, hogy a fülemben doboló vértől
nem fogom hallani, amit mondani akar, aztán állhatnék itt, mint valami
hülye, hogy "Bocsi, mit mondtál?"
- Persze. - mondom, de még magam sem voltam biztos abban, hogy nem csak tátogtam-e.
-
Tudod mit? inkább mutatom. Csukd be a szemed! - mondta Matt én meg
habár kicsit rettegve, de lehunytam a szemeim. Pár pillanatra megfordult
a fejemben, hogy most faképnél hagy én meg állhatok itt rá várva, de
ezt az elméletet gyorsan elvetettem. Matt nem ilyen. De ez is pár
másodperc alatt fordul meg az elmémben, hiszen nem sokkal ez után az
elmém teljesen elborult, össze-vissza zakatolt, nem is beszélve az egyre
jobban felpezsdülő véremről, hiszen megtörtént, az amiről eddig csak
álmodni mertem. Matt megcsókolt! Ajkai az enyémet érintették, s ez elég
volt ahhoz, hogy a lábam elkocsonyásodjon. A vállába kapaszkodtam, de
sajnos a pillanat nem tartott sokáig mert még a vadul bömbölő véremen
keresztül is hallottam, ahogy az iskola kapujából kiabálnak.
- Matt!
Gyere már! Hé! - hallottam, és gondolom Matt is hallotta, mivel
elengedett és rám nézett. Szemei huncutul csillogtak, ahogy szája is
mosolygott. én pedig reagálni sem tudtam.
- Mindjárt jövök. - mondta, majd elrohant a haverjai után.
Én
pár pillanatig álltam ott és igyekeztem feldolgozni az eseményeket, de
elrohant előttem egy fekete macska, egyenesen a hátsó kapu felé, ahol az
iskolatejet szállító autó szokott begördülni az udvarra. S mivel én
eléggé szeretem a macskákat szinte ésszerűnek és automatikusnak tűnt,
hogy ciccegve utána rohanok. De ahogy kiértem a járdára, a macska
eltűnt. Biztos bemászott valamelyik kerítésen. - gondoltam magamban.
Viszont ezzel a felfedezéssel eljutottak a tudatomig az igazi
gondolatok, mintha megnyitottak volna egy csapot bennem. Leforgott
bennem az egész év. A sok gürizés a jó jegyekért, ahogy már csak Monica,
Vickie és Kathleen tartották bennem a lelket, a legjobb barátnőim. Mert
már olyanjaim is vannak. Barátnőim... nekem már ez elég a boldogsághoz,
hogy egy minimális szinten örülni tudjak az életnek, a gimnazista
éveknek. Eszembe jutottak a nehezen túlélt napok, mikor annyira
elhatalmasodott bennem a szerelem Matt iránt, hogy azt hittem helyben
elpusztulok. Monicáék húztak fel a padlóról és pofoztak helyre. Mondjuk
mostanában éppen elég vidám vagyok, hogy sikerült jó jegyeket szereznem,
s az év végi átlagommal is meg vagyok elégedve. Aztán, hogy most Matt
is...
Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a
szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a
boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet
közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem
tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem
ronthatja el az örömöm!
De az az igazság, hogy tévedtem... A
sötétséget, valami hirtelen fény szakította át, de ez nem tudott
foglalkoztatni, túl vidám voltam és nemtörődöm.
Valami éles hangot hallottam, és egy lökést. Egy erőteljes lökést. Ezután már végképp sötétbe borult a világ.
Sötétség...
Valami szív, szívja kifelé belőlem a szívemet, az életet. Rángat,
toszogat, húz magával és ez rettentő kellemetlen érzés. De ettől
függetlenül valami nincs rendben, én pedig csak arra tudok gondolni,
hogy bármi is ez és bárki is csinálja, azonnal hagyja abba!
Végül
már nem bírom tovább, kinyitom a szemem, hogy rá tudjak szólni arra aki
ezt műveli. De a fura érzés ellenére, azonnal megfeledkezem a
dühöngésről hiszen elég sokan állnak hátul az iskola hátsó kapujánál az
úttesten. Egy kamion parkolt le és egy mentős, egy-két rendőrkocsi.
Monicáék, még Matt is ott van és sírnak. Az egész társaság
koncentrikusan egy pont köré gyűlt össze, attól függetlenül, hogy az
egyik rendőr próbálja az illetéktelen nézelődőket eloszlatni. Először
nem látom mégis mi köré csoportosulnak, így elindulok előre.
- Hé!
Vickie, mi történt? - kérdezem, de alig fejezem be a mondatot nekimegyek
valaminek, valami láthatatlannak, ami nem enged tovább. Tapogatózni
kezdtem, s az egész hirtelen olybá tűnt, egy üveg dobozba vagyok
bezárva.
Hirtelen odébbállt pár rendőr, hogy a kamionsofőrrel
beszélgessenek, így ráláttam, hogy mi körül is folyik az a nagy
sertepertélés és sírás-rívás. Éreztem még egy-két erős rántást, így
először a mentőst vettem észre, aki egy defibrillátorral hadakozott a
földön fekvő... Nem lehet! AZ OTT ÉN VAGYOK!!!
Nem hiszem el...
-
Hé! Monica, jó vicc volt! - nevetek, de ez eléggé flúgos nevetésnek
hangzik, már ha hallja valaki egyáltalán, s ezt is inkább a kétségbeesés
váltotta ki belőlem. - Hé! Monica! Itt vagyok! Ne sírj már, inkább néz
ide! - kezdem el verni a levegőt, ami már kezd egyértelműbbé válni, hogy
nem plexiből raktak elém átlátszó falat.
Észre se vettem, de
elkezdtem könnyezni, a sós víz patakokban folyt le az arcomon, ahogy
újra meg újra friss erőre kapva kezdtem ordibálni és az üvegfalat verni.
- Hé! Kathleen! Te biztos látsz! - kiáltottam és vártam a reakciót. De semmi. Pár másodperces néma csend.
-
Hé, Matt! Te biztos látsz engem! Mondd meg a többieknek, hogy itt
vagyok! Hogy semmi gond, nem kell sírni! - kiáltottam egyre erőtlenebbül
és elkeseredettebben, főleg, hogy mindenki töretlenül a földön fekvő
testet nézte, aki szakasztott úgy nézett ki mint én. Vagyis inkább én
voltam.
Bőgve hátat fordítottam mindennek és a hátam a láthatatlan
falnak döntöttem, úgy csusszantam le a földre. Mikor már, hogy nem
láttam az eseményeket, újra ki bírtam nyitni a szememet, és láttam a
könnyeim fátylán át, egy nőt láttam meg magam előtt, aki úgy nézett
vissza rám, mintha biztos lenne abban, hogy lát engem. Dús, göndör,
vöröses barna haja volt és egy hivatalos szürke kosztümöt viselt, az
arca mégis kedves volt és megértő, egy cseppet sem merev és rideg.
Leguggolt elém, velem szemben, úgy szólalt meg,
- Sajnálattal közlöm de te éppen most haltál meg. - mondta, én meg hitetlenkedve néztem rá. Hogy tud ilyenkor mosolyogni?
-
De ne izgulj! Nem lesz ez olyan rossz! Sokat fogsz még nevetni! -
villantott rám a hölgy egy bűbájos mosolyt. - Én Xathaneal vagyok,
örülök, hogy megismerhetlek Ester! - pár pillanatig hitetlenkedve
bámultam rá, majd kirobbantam.
- Még hogy nevetni?! Végre tökéletes
lett az életem, erre pedig meghalok! El tudja maga képzelni, hogy ez így
milyen rossz érzés?! Nézzen oda! Azok ott mind a barátaim, akik sírnak,
mert meghaltam! És most nézze meg azt a fekete hajú fiút! Ő meg a
barátom, akibe már évek óta szerelmes vagyok és ma este végre
összejöttünk! Itt kéne hagynom őket teljesen nyugodtan, hogy sebaj,
fogok én még nevetni?! - ordítottam össze-vissza hadonászva, majd
gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd a maszatos kezeimre meredtem,
mintha csak csodálkoznék, hogy sírok.
- Nem hiszem el... - motyogtam
alig hallhatóan, ahogy tovább fürkésztem a tenyeremet, a vonalakat
próbáltam kivenni belőle, próbáltam kitalálni melyik lehet az
életvonal...
- Nyugalom. Van a túlvilágon terápiás tanfolyam
azoknak, akik nem akarják itt hagyni az életüket. - mondta Xathaneal és a
vállamra tette a kezét. - Most pedig gyere, nem maradhatsz itt örökké. -
a nő az üvegkocka végéhez haladt, ahogy egy kinézetre teljesen átlagos
ajtó foglalt helyet. Kinyitotta, majd belépett rajta. Én meg
tehetetlenül követtem. Lehet, hogy így kell ennek lennie?
Egy fehér
szobába léptünk, volt pár kényelmesnek tűnő fotel és egy dohányzóasztal.
Egy fehér íróasztal is állt a sarokban, rajta egy apró táblával, azon
felirattal: recepció. Az asztal mögött egy szőke lány ült, haja szorosan
fel volt tűzve, noha a halántékánál egy-két tincs elszabadult. Vadul
rágózott és egy magazint olvasgatott. Mikor beléptünk, gyorsan eltette
az újságot, tettetve, hogy tettre készen várt az asztal mögött.
- Jó
estét Xathaneal! - mondta a kelleténél kicsit hangosabban, mintha
mindenképpen fel akarná magára hívni, az előttem ballagó nő figyelmét.
Xathaneal kecsesen odalibbent a pulthoz és rákönyökölt, kissé előre is
hajolt.
- Nézd, ez a lány most halt meg. Szóval a fogadó szobába
mennénk. - mondta egyszerűen, egy pillanatra rám mutatva, de én alig
figyeltem. Próbáltam feldolgozni a történteket. Akkor most a mennyben
járok? vagy ez a pokol akarna lenni?
Bávatagon a fotelokra néztem.
Egy szőke kislány ült az egyikben, szeme alatt sötét karikák ríttak ki
fehér bőréből és eléggé morcosnak tűnt. Éppen egy prospektust
olvasgatott, amit gondolom én, a kis asztalkáról emelt el. Gyorsan én is
odapillantottam.
- Ester! - kiáltotta a nő, így én mint aki rosszat
tett haptákba vágtam magam majd odasiettem a pulthoz. - Ő itt Amitiel.
Ha nem leszel túl antiszociális, akkor sokat fogsz vele találkozni. -
mondta Xathaneal, én meg a szőkeségre néztem. Ő rám vigyorgott, én meg
üveges tekintettel néztem vissza rá. Teljesen kiment a fejemből, hogy
ilyenkor talán az lenne az elfogadott, hogy visszamosolygok. De álljunk
csak meg. Mi is az a mosolyogni?
- Szóval akkor az egyes szobát? -
kérdezett vissza vadul rágózva Amitiel, majd mikor látta, hogy Xathaneal
rábólint, a pultra nézett és a kezét egy tárcsára helyezte. A kis nyíl
éppen egy szürke résre mutatott, de Amitiel elforgatta azt az egyesre,
majd a tárcsa közepén lévő fekete gombot is benyomta. A recepciós pult
mellett álló lifthez hasonlító ajtó felett erre egy egyes szám jelent
meg. Xathaneal megköszönte Amitiel "fáradozásait" majd odalépett az
ajtóhoz, ami automatikusan kitárult előtte, belépett rajta én meg jobb
ötlet híján követtem őt.
A szoba kicsi volt és unalmas. Össz-vissz három ajtó nyílt belőle, de mindegyik zárva volt.
-
Foglalj helyet, addig töltsd ki ezeket. - mondta Xathaneal, majd az
egyik polcról leszedett egy vaskos mappát, amiből kettő összetűzött
lapot húzott ki. Lerakta a kis fa-dohányzóasztalra, majd bement a
legközelebbi ajtón. Én éppen hogy leültem volna az alacsony, fekete
bőrfotelra, amikor mérges hangokat hallottam kiszűrődni az ajtón, ahová
az imént kísérőm bement. Így le se ültem inkább odamentem a zöld ajtóhoz
és leolvastam róla a névtáblát. Rajta hatalmas betűkkel az Isten szó
állt, majd alatta kissé apróbbakkal szedve a Mr. Cheetos. Még a válság
közepén is viccesnek tartottam, hogy Isten asszisztensét Cheetosnak
hívják. Mint a csipszet. Viszont az gyorsan letörte a jókedvem, hogy a
veszekedés hangjai továbbra is kiszűrődtek, hacsak tompán is.
Akármennyire is füleltem egy szót sem bírtam elkapni. Így inkább
megfeledkezve a papírokról tovább somfordáltam a következő ajtóhoz, s
már éppen olvastam volna a rajta álló neveket, mikor a másik nyílászáró
nagy hévvel kitárult. Xathaneal lépett ki rajta kis esetlenül, félő,
hogy kiszakad az ajtó a helyéről.
- Ah, Ester! Remélem még nem
kezdtél bele a lapok kitöltögetésébe! - mondta, ahogy rám nézett és
próbálta magát összeszedni. Én csak némán megráztam a fejem, mire a nő
felnevetett.
- Nem vagy valami bőbeszédű, tudod-e? - kérdezte már
kissé vidámabb hangon. Ekkor elővette a háta mögött összefogott kezeit,
amiben megint csak egy köteg papírlap bujkált.
- Ülj csak le. -
mondta ahogy az iménti fotelek felé tessékelt. - Jaj, ezt elveszem. -
mondta majd óvatosan elhúzta az asztalról az előbb elém rakott
papírokat, mintha attól félne, hogy rájuk vetem magam és nem vagyok
hajlandó visszaadni a kérdőíveket. Mert nekem ilyen távolról annak
tűntek. Kérdőívnek. De inkább gyorsan megfogadtam Xathaneal tanácsát és
leültem. Ő helyet foglalt velem szemben és ledobta az asztalra a
vastagabb stócot.
- Nos ezek a lapok a haláloddal és annak
körülményeivel foglalkoztak. - mutatta fel nekem azt a kettő
telenyomtatott lapot, amit az imént vett el tőlem, s még ennekelőtte
pedig az orrom alá nyomott, hogy töltsem ki. - Nos ezek nem fognak
kelleni. - mondta és becsúsztatta őket az asztal alá. - Ez pedig. -
mutatott rá a közöttünk terpeszkedő nyomtatvány-halomra - A tévedést
beismerő és elnéző határozat... vagy mi. Mivel a te neved Ester Tailor,
elég könnyű összetéveszteni téged másokkal, és már ne haragudj meg de
még semmi külső jegyed sincsen, ami olyan különleges lenne. - úgy tűnt,
hogy Xathaneal kissé zavarba jött, így az állát kezdte vakargatni. - Nem
muszáj elolvasnod ezt a nyomtatványt, viszont alá kell írnod. Ezzel
igazolod, hogy értesültél a problémáról és nem akarsz semmilyen
ellencselekményt indítani a Túlvilág ellen. - úgy néztem rá mint a
bolondokra szokás, akik egy kecsöpös gumicsirkével üldöznek téged és
igyekeznek neked azt bemesélni, hogy a másik kezében lévő balta
gumicukorból van.
- Ez mit is jelent pontosan? - kérdeztem vissza,
hiszen nem voltam benne biztos, hogy jól értelmeztem... - Szóval csak
összekevertek valakivel és nekem nem is kellett volna meghalnom? -
kérdezem, kissé tartva a választól, hogy Xathaneal megrázza a fejét,
hogy biztosan félreértettem őt.
De úgy tűnt, hogy a hölgy kissé zavarban van, még a szemét is lesütötte.
-
Öhm... Igazából ennyit jelent, de mivel még nem töltötted ki a
papírokat, még mindig élőnek tudnak be, főleg, hogy hála az égnek még a
hivatalos pecsét sem került rá. Még vissza tudjuk csinálni a dolgokat. -
megpróbált kipréselni magából egy kedves mosolyt én meg csak bambultam
rá, hogy most mi a fene van. Ez valami hülye vicc?
- Szóval itt írd alá. - bökött Xathaneal a lapon egy pontra. - Meg itt és itt. - lapozott még egyet-kettőt és mutogatott is.
Most
meg itt állok Amitiellel szemben és szemezünk, mint valami nagy
ellenségek. A tekintetem néha az asztalán álló pecsétekre tévednek, vagy
pedig az ősréginek tűnő számítógépre, amit legutoljára talán Noé idején
használtak. Inkább ezt az ördögi játékot játszom, minthogy megpróbáljam
feldolgozni a történteket.
Hosszas percek alatt végre Xathaneal is
megérkezik, amire Amitiel újra felveszi a bűbájos mosolyát, még a
kérődzésben is vissza fogja magát, és előre hajol. Xathaneal meg elé
rakja a hivatalos nyomtatványokat, amiket az imént töltöttünk ki.
-
Szóval a 900-as... - motyogja félhangosan Amitiel, majd fel sem nézve
ismét a tárcsára rakja a hosszú műkörmökkel ellátott kis kacsóját és
forgat rajta párat, végül a fekete gombot is megnyomja. Xathaneal lágyan
a hátamra teszi a kezét és a liftajtó felé terel.
- Nos viszlát. Majd még találkozunk. - kacsint rám kedvesen, kinyílik az ajtó, ő meg lazán belök rajta.
A
boldogság körülölel, ahogy a fekete éjszaka is. Hirtelen jött
boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni
kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire
meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról,
de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van
barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
A vidámság fátylát lépések hangja szakítja félbe és Matt hangja.
-
Ester! Nem jössz vissza táncolni? - kérdezi vidáman, majd enyhén
megragadja a karom és visszahúz a néptelen úttestről. Lágyan megcsókol
és elkezd magával húzni, vissza az iskola felé. Nekem először nem nagyon
akaródzik megmozdulni, de végül követem őt. De út közben vissza-vissza
tekintgetek az úttest felé. Olyan érzésem támad, mintha valamit
elfelejtettem volna. Valami fontosat. De mi lehet az?