- Akarsz táncolni? - kérdezte Matt, majd a karját nyújtotta felém. Én köpni-nyelni nem tudtam, így egyetlen reakció ként - leszámítva a remegi ajkaimat és kezeimet - elfogadtam a felém nyújtott kart és beálltunk a táncoló sokaságba. Láttam a fesztelenül táncoló Vickiet és Davidet, akik eléggé lazán ropták egymás mellett, ami nem csoda, hisz már mióta együtt vannak. Tovább fürkésztem a tömeget, addig sem kell Matt miatt görcsölnöm, és észrevettem a sarokban Kathleent is. Gyönyörű volt, főleg, hogy eme alkalomra még a szemüvegéről is hajlandó volt lemondani a kontaklencse javára. Éppen Alex próbálta becsalogatni őt a tánctérre. Rögtön a közelükben ott volt Monica is, aki a sok száz rajongója közül végre kiválasztott egyet, akivel hajlandó volt mutatkozni. Még elkaptam, ahogy halványan mosolyog, de észrevette, hogy figyelem, így gyorsan visszaváltoztatta arcát a megszokott szigorúra. Ez eszembe juttatta a mai napot, ahogy az utolsó felkérések is megérkeztek az év végi bállal kapcsolatban. Matt, az iskola fénye, a kosárlabda csapat sztárja, s nem mellesleg az én életem nagy szerelme is ma kért meg engem, hogy menjek el vele a bálba. Éreztem a hátamon a rivális lányok pillantását, mintha minimum öt Küklopsz állt volna mögöttem, akiknek szinte harsognak a gondolatai, hogy leütnek engem és elvonszolnak Kanadába, és ott is hagynak... Aztán amikor meg igent mondtam... De nekem egy előnyöm volt ezekkel a lányokkal szemben: ismerem Mattet már gyerekkorunk óta, s volt alkalmam elég sokszor találkozni vele, hála annak, hogy az én meg az ő családja jóban vannak. Igazából szembe szomszédok vagyunk.
Így, hogy már mindenkit megtaláltam kénytelen volta Mattre figyelni, de egy kész kínszenvedés volt magam előtt látni a fiút, ahogy rám néz azokkal a zöld szemeivel és én nem simulhatok hozzá és csókolhatom meg, mert az erkölcs meg z idegeim nem engedik. Na meg a józan paraszti eszem.
Egy idő után Matt keze kissé lágyabban fogta a derekam, s én is annyira belefeledkeztem a zenébe, hogy az agyam kikapcsolt, s a testem öntudatlanul reagált a szituációra, a fejem a srác mellkasára hajtottam. lassan lenyugodott az egyenetlenül kalimpáló szívem, s kezdtem tökéletesnek érezni az életemet. Sőt! Ki is mertem volna mondani abban a szent pillanatban, hogy igen, most minden tökéletes! Hiszen mindjárt itt az év vége, meg vagy elégedve a jegyeimmel. vannak barátaim, jó barátaim. És most itt van Matt, vele táncolok, s mintha minden eltünt volna körülöttünk. Talán még esélyem is van nála... Így talán már nem is kell mondanom, hogy mennyire örültem, amikor Matt felajánlotta, hogy sétáljunk egyet az udvaron. Reménykedtem, hogy nem a kosárpályára akar kimenni. Nem kellett csalódnom.
Úgy éreztem mindjárt összeesem így gyorsan nekidőltem az egyik fa törzsének, hogy legalább ennyi tartson meg. Matt megállt velem szemben és rám emelte a döglesztően zöld szemeit, amik még a kinti sötétben is csillogtak. A térdem kicsit enyhén megroggyant, de szerintem jól sikerült titkolnom. Minden pasinak ilyen írtó jól áll az öltöny?!
- Mondhatok valamit? - kérdezte Matt a férfias hangján, ahogy ott állt velem szemben. Nekem az éppen lenyugodott szívem ismét meglódult és vas futamba kezdett a vérem az ereimben. Már-már elkezdtem attól félni, hogy a fülemben doboló vértől nem fogom hallani, amit mondani akar, aztán állhatnék itt, mint valami hülye, hogy "Bocsi, mit mondtál?"
- Persze. - mondom, de még magam sem voltam biztos abban, hogy nem csak tátogtam-e.
- Tudod mit? inkább mutatom. Csukd be a szemed! - mondta Matt én meg habár kicsit rettegve, de lehunytam a szemeim. Pár pillanatra megfordult a fejemben, hogy most faképnél hagy én meg állhatok itt rá várva, de ezt az elméletet gyorsan elvetettem. Matt nem ilyen. De ez is pár másodperc alatt fordul meg az elmémben, hiszen nem sokkal ez után az elmém teljesen elborult, össze-vissza zakatolt, nem is beszélve az egyre jobban felpezsdülő véremről, hiszen megtörtént, az amiről eddig csak álmodni mertem. Matt megcsókolt! Ajkai az enyémet érintették, s ez elég volt ahhoz, hogy a lábam elkocsonyásodjon. A vállába kapaszkodtam, de sajnos a pillanat nem tartott sokáig mert még a vadul bömbölő véremen keresztül is hallottam, ahogy az iskola kapujából kiabálnak.
- Matt! Gyere már! Hé! - hallottam, és gondolom Matt is hallotta, mivel elengedett és rám nézett. Szemei huncutul csillogtak, ahogy szája is mosolygott. én pedig reagálni sem tudtam.
- Mindjárt jövök. - mondta, majd elrohant a haverjai után.
Én pár pillanatig álltam ott és igyekeztem feldolgozni az eseményeket, de elrohant előttem egy fekete macska, egyenesen a hátsó kapu felé, ahol az iskolatejet szállító autó szokott begördülni az udvarra. S mivel én eléggé szeretem a macskákat szinte ésszerűnek és automatikusnak tűnt, hogy ciccegve utána rohanok. De ahogy kiértem a járdára, a macska eltűnt. Biztos bemászott valamelyik kerítésen. - gondoltam magamban. Viszont ezzel a felfedezéssel eljutottak a tudatomig az igazi gondolatok, mintha megnyitottak volna egy csapot bennem. Leforgott bennem az egész év. A sok gürizés a jó jegyekért, ahogy már csak Monica, Vickie és Kathleen tartották bennem a lelket, a legjobb barátnőim. Mert már olyanjaim is vannak. Barátnőim... nekem már ez elég a boldogsághoz, hogy egy minimális szinten örülni tudjak az életnek, a gimnazista éveknek. Eszembe jutottak a nehezen túlélt napok, mikor annyira elhatalmasodott bennem a szerelem Matt iránt, hogy azt hittem helyben elpusztulok. Monicáék húztak fel a padlóról és pofoztak helyre. Mondjuk mostanában éppen elég vidám vagyok, hogy sikerült jó jegyeket szereznem, s az év végi átlagommal is meg vagyok elégedve. Aztán, hogy most Matt is...
Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
De az az igazság, hogy tévedtem... A sötétséget, valami hirtelen fény szakította át, de ez nem tudott foglalkoztatni, túl vidám voltam és nemtörődöm.
Valami éles hangot hallottam, és egy lökést. Egy erőteljes lökést. Ezután már végképp sötétbe borult a világ.
Sötétség... Valami szív, szívja kifelé belőlem a szívemet, az életet. Rángat, toszogat, húz magával és ez rettentő kellemetlen érzés. De ettől függetlenül valami nincs rendben, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy bármi is ez és bárki is csinálja, azonnal hagyja abba!
Végül már nem bírom tovább, kinyitom a szemem, hogy rá tudjak szólni arra aki ezt műveli. De a fura érzés ellenére, azonnal megfeledkezem a dühöngésről hiszen elég sokan állnak hátul az iskola hátsó kapujánál az úttesten. Egy kamion parkolt le és egy mentős, egy-két rendőrkocsi. Monicáék, még Matt is ott van és sírnak. Az egész társaság koncentrikusan egy pont köré gyűlt össze, attól függetlenül, hogy az egyik rendőr próbálja az illetéktelen nézelődőket eloszlatni. Először nem látom mégis mi köré csoportosulnak, így elindulok előre.
- Hé! Vickie, mi történt? - kérdezem, de alig fejezem be a mondatot nekimegyek valaminek, valami láthatatlannak, ami nem enged tovább. Tapogatózni kezdtem, s az egész hirtelen olybá tűnt, egy üveg dobozba vagyok bezárva.
Hirtelen odébbállt pár rendőr, hogy a kamionsofőrrel beszélgessenek, így ráláttam, hogy mi körül is folyik az a nagy sertepertélés és sírás-rívás. Éreztem még egy-két erős rántást, így először a mentőst vettem észre, aki egy defibrillátorral hadakozott a földön fekvő... Nem lehet! AZ OTT ÉN VAGYOK!!!
Nem hiszem el...
- Hé! Monica, jó vicc volt! - nevetek, de ez eléggé flúgos nevetésnek hangzik, már ha hallja valaki egyáltalán, s ezt is inkább a kétségbeesés váltotta ki belőlem. - Hé! Monica! Itt vagyok! Ne sírj már, inkább néz ide! - kezdem el verni a levegőt, ami már kezd egyértelműbbé válni, hogy nem plexiből raktak elém átlátszó falat.
Észre se vettem, de elkezdtem könnyezni, a sós víz patakokban folyt le az arcomon, ahogy újra meg újra friss erőre kapva kezdtem ordibálni és az üvegfalat verni.
- Hé! Kathleen! Te biztos látsz! - kiáltottam és vártam a reakciót. De semmi. Pár másodperces néma csend.
- Hé, Matt! Te biztos látsz engem! Mondd meg a többieknek, hogy itt vagyok! Hogy semmi gond, nem kell sírni! - kiáltottam egyre erőtlenebbül és elkeseredettebben, főleg, hogy mindenki töretlenül a földön fekvő testet nézte, aki szakasztott úgy nézett ki mint én. Vagyis inkább én voltam.
Bőgve hátat fordítottam mindennek és a hátam a láthatatlan falnak döntöttem, úgy csusszantam le a földre. Mikor már, hogy nem láttam az eseményeket, újra ki bírtam nyitni a szememet, és láttam a könnyeim fátylán át, egy nőt láttam meg magam előtt, aki úgy nézett vissza rám, mintha biztos lenne abban, hogy lát engem. Dús, göndör, vöröses barna haja volt és egy hivatalos szürke kosztümöt viselt, az arca mégis kedves volt és megértő, egy cseppet sem merev és rideg. Leguggolt elém, velem szemben, úgy szólalt meg,
- Sajnálattal közlöm de te éppen most haltál meg. - mondta, én meg hitetlenkedve néztem rá. Hogy tud ilyenkor mosolyogni?
- De ne izgulj! Nem lesz ez olyan rossz! Sokat fogsz még nevetni! - villantott rám a hölgy egy bűbájos mosolyt. - Én Xathaneal vagyok, örülök, hogy megismerhetlek Ester! - pár pillanatig hitetlenkedve bámultam rá, majd kirobbantam.
- Még hogy nevetni?! Végre tökéletes lett az életem, erre pedig meghalok! El tudja maga képzelni, hogy ez így milyen rossz érzés?! Nézzen oda! Azok ott mind a barátaim, akik sírnak, mert meghaltam! És most nézze meg azt a fekete hajú fiút! Ő meg a barátom, akibe már évek óta szerelmes vagyok és ma este végre összejöttünk! Itt kéne hagynom őket teljesen nyugodtan, hogy sebaj, fogok én még nevetni?! - ordítottam össze-vissza hadonászva, majd gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd a maszatos kezeimre meredtem, mintha csak csodálkoznék, hogy sírok.
- Nem hiszem el... - motyogtam alig hallhatóan, ahogy tovább fürkésztem a tenyeremet, a vonalakat próbáltam kivenni belőle, próbáltam kitalálni melyik lehet az életvonal...
- Nyugalom. Van a túlvilágon terápiás tanfolyam azoknak, akik nem akarják itt hagyni az életüket. - mondta Xathaneal és a vállamra tette a kezét. - Most pedig gyere, nem maradhatsz itt örökké. - a nő az üvegkocka végéhez haladt, ahogy egy kinézetre teljesen átlagos ajtó foglalt helyet. Kinyitotta, majd belépett rajta. Én meg tehetetlenül követtem. Lehet, hogy így kell ennek lennie?
Egy fehér szobába léptünk, volt pár kényelmesnek tűnő fotel és egy dohányzóasztal. Egy fehér íróasztal is állt a sarokban, rajta egy apró táblával, azon felirattal: recepció. Az asztal mögött egy szőke lány ült, haja szorosan fel volt tűzve, noha a halántékánál egy-két tincs elszabadult. Vadul rágózott és egy magazint olvasgatott. Mikor beléptünk, gyorsan eltette az újságot, tettetve, hogy tettre készen várt az asztal mögött.
- Jó estét Xathaneal! - mondta a kelleténél kicsit hangosabban, mintha mindenképpen fel akarná magára hívni, az előttem ballagó nő figyelmét. Xathaneal kecsesen odalibbent a pulthoz és rákönyökölt, kissé előre is hajolt.
- Nézd, ez a lány most halt meg. Szóval a fogadó szobába mennénk. - mondta egyszerűen, egy pillanatra rám mutatva, de én alig figyeltem. Próbáltam feldolgozni a történteket. Akkor most a mennyben járok? vagy ez a pokol akarna lenni?
Bávatagon a fotelokra néztem. Egy szőke kislány ült az egyikben, szeme alatt sötét karikák ríttak ki fehér bőréből és eléggé morcosnak tűnt. Éppen egy prospektust olvasgatott, amit gondolom én, a kis asztalkáról emelt el. Gyorsan én is odapillantottam.
- Ester! - kiáltotta a nő, így én mint aki rosszat tett haptákba vágtam magam majd odasiettem a pulthoz. - Ő itt Amitiel. Ha nem leszel túl antiszociális, akkor sokat fogsz vele találkozni. - mondta Xathaneal, én meg a szőkeségre néztem. Ő rám vigyorgott, én meg üveges tekintettel néztem vissza rá. Teljesen kiment a fejemből, hogy ilyenkor talán az lenne az elfogadott, hogy visszamosolygok. De álljunk csak meg. Mi is az a mosolyogni?
- Szóval akkor az egyes szobát? - kérdezett vissza vadul rágózva Amitiel, majd mikor látta, hogy Xathaneal rábólint, a pultra nézett és a kezét egy tárcsára helyezte. A kis nyíl éppen egy szürke résre mutatott, de Amitiel elforgatta azt az egyesre, majd a tárcsa közepén lévő fekete gombot is benyomta. A recepciós pult mellett álló lifthez hasonlító ajtó felett erre egy egyes szám jelent meg. Xathaneal megköszönte Amitiel "fáradozásait" majd odalépett az ajtóhoz, ami automatikusan kitárult előtte, belépett rajta én meg jobb ötlet híján követtem őt.
A szoba kicsi volt és unalmas. Össz-vissz három ajtó nyílt belőle, de mindegyik zárva volt.
- Foglalj helyet, addig töltsd ki ezeket. - mondta Xathaneal, majd az egyik polcról leszedett egy vaskos mappát, amiből kettő összetűzött lapot húzott ki. Lerakta a kis fa-dohányzóasztalra, majd bement a legközelebbi ajtón. Én éppen hogy leültem volna az alacsony, fekete bőrfotelra, amikor mérges hangokat hallottam kiszűrődni az ajtón, ahová az imént kísérőm bement. Így le se ültem inkább odamentem a zöld ajtóhoz és leolvastam róla a névtáblát. Rajta hatalmas betűkkel az Isten szó állt, majd alatta kissé apróbbakkal szedve a Mr. Cheetos. Még a válság közepén is viccesnek tartottam, hogy Isten asszisztensét Cheetosnak hívják. Mint a csipszet. Viszont az gyorsan letörte a jókedvem, hogy a veszekedés hangjai továbbra is kiszűrődtek, hacsak tompán is. Akármennyire is füleltem egy szót sem bírtam elkapni. Így inkább megfeledkezve a papírokról tovább somfordáltam a következő ajtóhoz, s már éppen olvastam volna a rajta álló neveket, mikor a másik nyílászáró nagy hévvel kitárult. Xathaneal lépett ki rajta kis esetlenül, félő, hogy kiszakad az ajtó a helyéről.
- Ah, Ester! Remélem még nem kezdtél bele a lapok kitöltögetésébe! - mondta, ahogy rám nézett és próbálta magát összeszedni. Én csak némán megráztam a fejem, mire a nő felnevetett.
- Nem vagy valami bőbeszédű, tudod-e? - kérdezte már kissé vidámabb hangon. Ekkor elővette a háta mögött összefogott kezeit, amiben megint csak egy köteg papírlap bujkált.
- Ülj csak le. - mondta ahogy az iménti fotelek felé tessékelt. - Jaj, ezt elveszem. - mondta majd óvatosan elhúzta az asztalról az előbb elém rakott papírokat, mintha attól félne, hogy rájuk vetem magam és nem vagyok hajlandó visszaadni a kérdőíveket. Mert nekem ilyen távolról annak tűntek. Kérdőívnek. De inkább gyorsan megfogadtam Xathaneal tanácsát és leültem. Ő helyet foglalt velem szemben és ledobta az asztalra a vastagabb stócot.
- Nos ezek a lapok a haláloddal és annak körülményeivel foglalkoztak. - mutatta fel nekem azt a kettő telenyomtatott lapot, amit az imént vett el tőlem, s még ennekelőtte pedig az orrom alá nyomott, hogy töltsem ki. - Nos ezek nem fognak kelleni. - mondta és becsúsztatta őket az asztal alá. - Ez pedig. - mutatott rá a közöttünk terpeszkedő nyomtatvány-halomra - A tévedést beismerő és elnéző határozat... vagy mi. Mivel a te neved Ester Tailor, elég könnyű összetéveszteni téged másokkal, és már ne haragudj meg de még semmi külső jegyed sincsen, ami olyan különleges lenne. - úgy tűnt, hogy Xathaneal kissé zavarba jött, így az állát kezdte vakargatni. - Nem muszáj elolvasnod ezt a nyomtatványt, viszont alá kell írnod. Ezzel igazolod, hogy értesültél a problémáról és nem akarsz semmilyen ellencselekményt indítani a Túlvilág ellen. - úgy néztem rá mint a bolondokra szokás, akik egy kecsöpös gumicsirkével üldöznek téged és igyekeznek neked azt bemesélni, hogy a másik kezében lévő balta gumicukorból van.
- Ez mit is jelent pontosan? - kérdeztem vissza, hiszen nem voltam benne biztos, hogy jól értelmeztem... - Szóval csak összekevertek valakivel és nekem nem is kellett volna meghalnom? - kérdezem, kissé tartva a választól, hogy Xathaneal megrázza a fejét, hogy biztosan félreértettem őt.
De úgy tűnt, hogy a hölgy kissé zavarban van, még a szemét is lesütötte.
- Öhm... Igazából ennyit jelent, de mivel még nem töltötted ki a papírokat, még mindig élőnek tudnak be, főleg, hogy hála az égnek még a hivatalos pecsét sem került rá. Még vissza tudjuk csinálni a dolgokat. - megpróbált kipréselni magából egy kedves mosolyt én meg csak bambultam rá, hogy most mi a fene van. Ez valami hülye vicc?
- Szóval itt írd alá. - bökött Xathaneal a lapon egy pontra. - Meg itt és itt. - lapozott még egyet-kettőt és mutogatott is.
Most meg itt állok Amitiellel szemben és szemezünk, mint valami nagy ellenségek. A tekintetem néha az asztalán álló pecsétekre tévednek, vagy pedig az ősréginek tűnő számítógépre, amit legutoljára talán Noé idején használtak. Inkább ezt az ördögi játékot játszom, minthogy megpróbáljam feldolgozni a történteket.
Hosszas percek alatt végre Xathaneal is megérkezik, amire Amitiel újra felveszi a bűbájos mosolyát, még a kérődzésben is vissza fogja magát, és előre hajol. Xathaneal meg elé rakja a hivatalos nyomtatványokat, amiket az imént töltöttünk ki.
- Szóval a 900-as... - motyogja félhangosan Amitiel, majd fel sem nézve ismét a tárcsára rakja a hosszú műkörmökkel ellátott kis kacsóját és forgat rajta párat, végül a fekete gombot is megnyomja. Xathaneal lágyan a hátamra teszi a kezét és a liftajtó felé terel.
- Nos viszlát. Majd még találkozunk. - kacsint rám kedvesen, kinyílik az ajtó, ő meg lazán belök rajta.
A boldogság körülölel, ahogy a fekete éjszaka is. Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
A vidámság fátylát lépések hangja szakítja félbe és Matt hangja.
- Ester! Nem jössz vissza táncolni? - kérdezi vidáman, majd enyhén megragadja a karom és visszahúz a néptelen úttestről. Lágyan megcsókol és elkezd magával húzni, vissza az iskola felé. Nekem először nem nagyon akaródzik megmozdulni, de végül követem őt. De út közben vissza-vissza tekintgetek az úttest felé. Olyan érzésem támad, mintha valamit elfelejtettem volna. Valami fontosat. De mi lehet az?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése