- Maradj is ott! - ordította felém az egyik srác miközben szaladt el. Az arcomhoz nyúltam. Felrepedt az ajkam. Törökülésbe tornásztam magam, akármennyire is fájtak a végtagjaim. Mindenhol tele voltam kék-zöld foltokkal, friss és régebbi sebekkel, amik mindig a megszégyenítésemre emlékeztettek engem. Arra, hogy mennyire kegyetlenül bánnak velem a felsőbb évesek. Benyúltam a zsebembe egy papírzsepiért. Letöröltem vele az arcomról a sarat, vigyázva, nehogy belekenjem a sebeimbe. Megint elfutottak. Tudják, hogy ugye tudnám, merném őket bántani, vagy visszaütni. A menekülésük oka csak egy tanár lehetett. Feltápászkodtam a földről és sántikálva elindultam haza. Nem akarom, hogy bármelyik tanár nekiálljon kérdezősködni.
A vörös napkorong a házak mögött készült lenyugodni. Éreztem ahogy pár könycsepp legördült az arcomról. Alig vártam, hogy hazaérjek, a biztonságot jelentő házamba.
Visszagondoltam a napra. Majd a tegnapira. Mindegyik kísértetiesen hasonlított egymásra. Ugyanazzal kezdődött és végződött. A reggel fájdalmasan indult, a szörnyű tudatal, hogy mi vár megint rám. Egy új nap. Hiába próbáltam benne hinni, hogy egy új nappal mindent újra lehet kezdeni, de valahogy a meszokás mindig győzedelmeskedett felettem. Az osztályomban nem szólnak hozzám. Félnek, hogy ők is bajba keveredhetnek. Úgy kikerülnek, mint egy leprást. Az udvaron, a folyosón, a termekben szigorú, lenéző pillantások követnek.
Előhalásztam a kulcsom a táskámból és lassan a zárba csúsztattam. Elforgattam, majd hallottam a kattanást. Benyitottam a házba, és a szobám felé vettem az irányt.
Minden nap tanítási idő után megtalálnak a felsőbbévesek egy csoportja. Még a nevét se tudom mindegyiknek. Belém kötnek. Mikor először találtak meg ezzel, még visszaszoltam, de most már nem merek. Elveszik a pénzem ami éppen akkor nálam van és kegyetlenül megvernek. Rosszabb esetben valami segédeszközt is használnak. Egy botot, mondjuk. A végén mindig a porban végzem.
Benyitottam a szobámba, és elégedetten tapasztaltam, hogy még senki sincs itthon. Amíg a szüleim hazaérnek lesz időm lemosakodni, eltüntetni a sebeimet és lefeküdni, hogy még csak ne is kérdezősködjenek. Nem akarom elmondani nekik ezeket a dolgokat.
Ledobom a táskám az asztalra és szótlanul továbbmegyek egy képhez ami a polcon áll. Már lassan 5 éve ott áll, azon a helyen. A szomorúság egy hullámban tör rám, elborítja az egész testem. A kétségbe esés kettéhasítja a szívem amint a fotót szemlélem. Miért? - kérdezem magamtól.
A fotón én vagyok a világ legjobb barátjával. Ő volt az egyetlen barátom és nagyon szerettem. A sors valamiért mégis elvette tőlem. Ahogy végigsimítom a keretet aznap már harmadjára kibuggyannak a könnyeim. A csendes sírás lassan zokogásba megy át. Mint minden nap. A kezeimbe temetem az arcom, és lerogyok a padlóra. Remeg a vállam a kétségbeeséstől és a kifogyhatatlan könnyektől. Megpróbálok másra gondolni, és amikor kellőképen lenyugszom átmegyek a fürdőszobába, hogy egy fürdőt csináljak magamnak. A könnyek még mindig folnyak a szememből, és néha el is homályosítják körülöttem a világot, de én már megtanultam ezen a fátyolon keresztül látni. Leveszem a ruháimat és egy kupacba halmozot őket a padlón. Ahogy beülök a kádba néhol a víz, mintha le akarná égetni a bőrömet. Előveszem a szappan, előre rettegve, mennyire fogja csípni a sebeimet. Nekiállok leszedni magamról a mocskot. És megpróbálok hinni benne, mint minden este, hogy ezzel a fürdéssel leszedhetem magamról a nap terheit. Mindent ami ma rámragadt. Minden undok és kegyetlen jelőt amivel illettek, a fájdalmat a lelkemről, a megpróbáltatásokat. És már csak remélem, hogy mindez le is jön. A homok ami rajtam volt, majdnem feketére színezte a vízet. Kiszállok a kádból és megtörlöm magam, ledörzsölve a bántásokat, az állandó terror fájdalmait. Éppen sikerült befeküdnöm az ágbya, amikor hallottam, hogy a zár kattan. Anyáék megjöttek. Szorosan összezárom a szemem, nehogy azt hidjék, hogy ébren vagyok. Hallom ahogy beszélgetnek. Lassan kinyílik az ajtóm, és ezzel együtt egy kis fénnyaláb beszabadult a szobámba. Amilyen gyorsna jött olyan gyorsan el is ment. Hallottam az anyukám hanját amint megjegyzi apának, hogy megint milyen korán feküdtem le "biztos nagyon fáradt lehet. Egy ideje nem is találkoztunk, mindig elkerüljük egymást. Mindig alszik amikor látom."
Fáj miatta a szívem. Legszívesebben kirohannék, és mondanám, hogy nem alszom, itt vagyok! De nem tehetem. Nem bírnám ki, hogy ne mondjam el mi történik az iskolában, Tudom, hogy mérhetetlen nagy fájdalmat okoznék nekik. De közben rettentően hiányoznak. A fejemre húzom a takarót és megint zokogásba török ki. Belefájdul az összes sebem. Próbálok elaludni, hogy holnap reggel megint hihessem, megpróbáljak hinni benne, hogy holnap mindent újra kezdhetek!
