Nana: A Hazugság álarca

Élettelenül hanyatlok a sarokba. Egy ugyanolyan nap, meg ugyanolyan éjszaka, egy ugyanolyan pillanat. A dolgok körforgása állandó. Ez vagyok én, egy bábu, kit mindenki ide-oda rángathat. Nincs mesterkélt maszkom, ami eltakarja a valódi érzelmeimet. Nem fogom neked azt mondani, hogy szeretlek, ha nem gondolom is úgy. Ha nem is szeretlek akkor inkább meg se szólalok, de nem mondok neked olyat ami ne lenne igaz. De megint, újra és újra megtörténik. Én őszinte vagyok, viszont a többi mind felveszi az otromba maszkját és magamutogatóan billeg át mindenkin, tapossa az emberek a sárba, alattomos hazugságaival. És engem madzagon rángatnak ide-oda. Dobálnak egyik embertől a másikig. Nem törődnek vele, hogy éppen mim fáj. Ha azt akarják akkor egy ürügy vagyok, ha pedig azt, akkor egy kis unalomüző, esetleg gúny tárgya. De sosem az akit komolyan vesznek, esetleg úgy gondolnak rám, mint egy érző lényre. Soha. Pislognak rám és egymásra a lehetetlenségig eltorzított álarcaik mögül. Harsányan nevetnek rajtam, esetleg egymáson. Ujjal mutogatnak, és galádul összesúgnak legjobb barátjuk háta mögött. Fáradhatatlanul szövik a hazugságok hálóját, és mindenkit befertőznek vele. Makacsul tartják magukat az igazukhoz. És majd ha otthon vannak, leveszik az álarcot és meglátják a tükörben a rusnya arcukat. Nézik egy darabig, és mit sem törődve vele, ráfogják a tükörre, hogy hazudik. Egyszerűen nem képesek szembe nézni magukkal, az igazi lényükkel, azzal, hogy mivé váltak, milyen megátalkodott, hazugságok mögé bújó formálatlan emberek lettek. Rá fogják a gyengékre a saját hibájukat. Minket, eltorzulatlan bábukat hibáztatnak a saját hibáik miatt.
Vagy hazudnak lényüknek és elhitetik magukkal, hogy ők ilyenek. Abban a maszkban alszanak, reggel este, abban vannak. És sokan elhiszik, sokan nem, hogy az az ember tényleg ilyen. Itt vagyuk mi, dobálható, irányítható bábuk, látjuk a maszk alatt tartozkodó ocsmányságot, de nem szólunk, nem szólhatunk közbe. Túl kevés a lázadó és túl sok a mások mögé bújó személytelen alak. Az őszinteséget elutasítanák, egy legyintéssel, ha valaki még is erősködne esetleg még kényszerzubbonyba is képesek lennének bújtatni. Mind ezt az igazságért. Az igazságért amit lassan elfelejtenek. Elfelejtik kik is ők valójában, honnan jöttek, miért vannak itt. Elfelejtik, honnan kezdték ezt az egész hitvány életet. Lesajnálóan néznek azokra akik még nem járnak olyan magasan a hazugságok szintjén, mint ők, és minket bábukat. És megint ugyanaz. Játszadoznak velem. Egy hosszú, meggyőző, jelentőségteljes pillantás a maszk alól, és máris meggyőztek. Ígérnek minden jót, amit csak kívánok. Mikor eljönne a pillanat, hogy ezeket be is váltsák, egyszerűen hátatfordítanak, eldobják a bizalmas stílust és közlik veled, hogy ez nem igaz. Hazugság! "Azt mondtam volna, hogy szeretlek? Nem gondoltam komolyan... bocs..." És akkor már késő bánat. Vergődhetnék, csúszhatnék a porban sírva, sikítva. De minek? Újra, meg újra el fogják velem, velünk játszani. Így inkább nevetek. A távolba nézek, és nevetek. Nevetek azon, hogy milyenek. Nevetek, hogy meddig fajultak a dolgok, mennyit változtak. Nevetek a szerencsétlenségükön. Nevetek, azon, hogy elvesztek. Elvesztek mert már nem tudják mi az igaz, kinek hihetnek. Nevetek a semmin. Ilyenkor lehet érezni, mintha a két szó jelentést cserélt volna. Igazság, Hazugság. Melyik melyik? Honnan tudhatnám, hogy éppen melyik jelenti az igazat? Éppen ezért, nem bízom már meg senkiben. Olyan jól viselik álarcukat, nem lehet tudni, igaz-e amit látok. Nem hiszek senkinek és semminek. Nem hiszek a hivatalos külsőnek, a hivatalos beszédnek. Nem hiszek a kedves, aranyos embereknek. Nem hiszek a  szent életet élő jóknak. Tettetik a jóságukat, de a hazugság ott bujkál bennük. Nem! Ők maguk a hazugság! És én inkább nézem az álarcukat, minthgy levegyék azt és azt nézzem ami alatta van. Lehet, hogy jobb is így. Maszkokkal. Ha mindenki levenné, lehet kiderülne, hogy akik engem körbevesznek és én szeretem őket, azokon is maszk volt. Levennék, és eldobnák a hazugságot, lehet kiderülne milyenek is igazából. Kiderülne, hogy milyen embereket szerettem évekig, miket hazudtak nekem. Milyen gerinctelen alakok. Lehet teljesen elundorodnék tőlük. És egyedül maradnék. Egyes egyedül. Még nemtudom melyik a jobb. Hazugságban élni, vagy tudni az igazat. Lehet, hogy jobb így ha rángatnak... Dobálnak ide oda, és hazudnak, a saját érdekükben, esetleg mások miatt. Gyerünk! Ne kíméljetek! Dobáljatok, hazudjatok! Nem akarom tudni, hogy kik is vagytok valójában! Élettelenül hanyatlok a sarokba. Egy ugyanolyan nap, meg ugyanolyan éjszaka, egy ugyanolyan pillanat. A dolgok körforgása állandó...