Damon: A vadon szülötte

A távolban sas rikoltott. Lecsapott, elkapta zsákmányát.
A bokrok megrezdültek, rókamama vitte a vacsorát csemetéinek.
A fiókák éhesen tátogtak anyjuknak, majd jóízűen elfogyasztották az adagjukat.
Aaron az eget fürkészte, hideglelősen dörzsölte össze kesztyűbe burkolt kezeit. Táskájában vadászpuska, és a fennmaradáshoz szükséges ételadag pihent. A nyakában egy speciális dögcédulában pedig a pirulák sorakoztak.

Az éjszaka leszállt - fegyelmet parancsoló jéghideg királynő. A tűz körül tört csak meg kegyetlen varázsa. A hó megolvadt, az elszenesedett farönkök összezuhantak, a lángok lustán pattogtak. A férfi vágyakozón pillantott a vadon felé. Összébb húzta magán a kabátot, közelebb húzódott a rakáshoz és melegedni próbált.

Ötödik nap
Oxigénnel árasztva el a tüdejét bukkant ki a mínuszos vízből, libabőrösen közeledett a tűzrakás felé. Dideregve lekuporodott, a bőrét dörzsölte, hogy megszáríthassa magát. Magára kapta a ruháit, az anyag nedvesen tapadt a testéhez. Átkozta magát, amiért nem rakta ki száradni a medvés incidens után.

A farkasok morogva csaptak össze. Robosztus testük egymásnak feszült, izmok vad tánca, fogak csattanása, karmok villanása. A gyengébbik állat a földre zuhant, kiadta páráját. Aaron felmarkolt a földről egy nagyobb sziklát, és közéjük dobta. Három farkas szerte spriccelt, a szélrózsa minden irányába. A férfi a döglött állathoz lépdelt, felkapta a tetemet a földről. A vállára vetve a tűzrakáshoz ment, az erdőn keresztül, baljós pillantásoktól kísérve.

A farkas húsa keserű, rágós, és inakkal van tele.
Ragadozó húsa, ami mérgező az ember számára.
Aaron ezt a saját kárán tapasztalta meg.
Három napon keresztüli gyomorgörcsben szenvedett, hányt, és a földön fetrengett. Könnyű célpontot szolgáltatott a vadon állatainak, de a szerencse mellé szegődött.

Huszonharmadik nap
Botját megpörgette a feje fölött, a földre csapott. Alulról bevitt egy szúrást a pumának, a mellkasába döfött, majd a bordái közé. Az állat a földre vágódott, tüdejéből hangosan távozott a levegő. Aaron végső csapást mért a puma koponyájára, bezúzta. A botot eldobta, és hármat a körülötte felgyűlt hókupacba rúgott.
- Rajtam aztán nem fog ki a természet! – mondta, felszegte a fejét, és azzal a mozdulattal a hátára zuhant. Rég pihent már. Lehunyta szemeit, boldogan sóhajtott fel. A nap első hópelyhei elolvadtak felhevült arcán, apró kis patakocskák folytak le felsebzett bőrén, a vérével vegyülve. Érezte, ahogy tagjai hűlnek. Ujjai zsibbadni kezdtek, a karjaiban lassulni kezdett a vér áramlata. Az álmosság kezdett úrrá lenni rajta.
Puha test nyomódott az oldalának. Aaron minden erejét összeszedve lassan odanézett, és felhorkantva így szólt:
- Na mit akarsz? – egy farkas fészkelődött be mellé, bundájával melegítve a férfit. Aaron nagy nehezen összébb húzta magát, hozzábújt az állathoz, arcát a szőrébe fúrta, mit sem törődve a tömény bűzzel, ami betöltötte az orrát.
Talán megmenekülök?

Hizaki: A lány, aki nem ölt meg senkit [THG]

"-Gondolod, hogy van esélyed nyerni?
-Igen.
-Nos, rendben. Van bármi, ami miatt aggódsz?
-Igazán nem szeretnék megölni senkit...
-Nos, az kemény dió lesz. Az ölés elég nagy szerepet játszik a Viadalon, nem igaz?
-Ki fogom találni, hogyan oldjam meg."


Foxface okos volt. Talán a legokosabb a versenyzők közül. De páratlanul éles elméjéhez nem társult nagy fizikai erő, ahogy az általában lenni szokott. A Játékmesterektől is csak öt pontot kapott; senki sem gondolta, hogy Ő lesz az egyik utolsó életben maradt játékos. De mégis így történt. Pedig nem ölt meg senkit.
A legelső napon ott volt a tökéletes alkalom, amikor menekülés közben összeütközött a zavart Katnissel. Egymásnak eshettek volna, ahogyan azt elvárták, de nem tették. Mindketten össze voltak zavarodva, és rémültek is voltak az előbb lezajlott vérfürdő látványától a Bőségszarunál. Ők nem gyilkosok voltak, hanem túlélők, így hát egy csepp vér sem folyt. Az a jelenet soha nem is került adásba. A kapitóliumi nép unatkozott volna...
Az első hat órában már tizenhárman elestek a huszonnégyből.
Foxface alig találkozott valakivel, mert gondosan elrejtőzött, és csak létszükség esetén mutatkozott a többi versenyző előtt. Viszont sokat gondolkodott - éjszakánként egy szemhunyásnyit sem aludt.
Gyors volt, könnyen elmenekült a nehéz pillanatokban, és a Bőségszarunál rendezett lakoma megrendezésekor sem sebezte meg senki - tervét gondosan kitervelte; tudta, hogy pirkadatkor a még életben maradottak mind oda fognak csődülni, és akkor bizony vér fog folyni. A rókaképű lány még az éjszaka folyamán elrejtőzött a szaruban, és amikor úgy érezte, eljött az idő, egyszerűen előugrott rejtekhelyéről, és futásnak eredt a beküldött segélycsomaggal. Ahogyan várta, senki nem támadta meg. Aznap Clove meghalt a szarunál, így már csak öten maradtak. Tresh, a hatalmas és erős földműves a tizenegyedik körzetből, Cato a másodikból, aki szintén kemény ellenfél volt, és végül Katniss és Peeta a tizenkettedikből. Foxface nem sokat tudott róluk, mivelhogy az edzésen szinte semmit sem mutattak meg valódi képességeikből, és bár tudta, hogy ők is csak a túlélésért küzdenek, nem mert kockáztatni.
Mikor aznap éjjel megjelent a Kapitólium címere az égen és felhangzott a himnusz, hogy aztán az égre rajzolódjon a halott Tresh arcképe, Foxface megborzongott a tudatra, hogy tehetetlen.
Ha csellel meg is tudná ölni Katniss-t és Peetát, Cato akkor is biztosan elbánna vele, de ha végezni is tudna Cato-val és Peetával, Katniss biztosan bosszút állna, és a haragja sokkal erősebbé és elszántabbá tenné. Az egyetlen kiút az lenne, ha megölné Katniss-t és Cato-t, de ez már lehetetlen feladat volt számára.
Ha netalántán ezek hárman valahogyan végeznének egymással, és Foxface megnyerné a Viadalt, az sem jelentene megnyugvást, mert a Kapitólium megtorolná rajta azt, hogy nem ölt meg senkit. Ezzel veszélybe sorolná önmagát és a családját is.
A helyzet tehát lehetetlen volt. És Foxface elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön minderre.
Itt csak egyetlen megoldás létezett: az öngyilkosság.
A gondolat igazából a Viadal kezdete óta ott lappangott valahol a tudatalattijában, de csak most világosodott meg előtte teljesen.
Innen nincs kiút... vagy ölsz, vagy megölnek.

Amikor aznap délután belebotlott a sérült Peetába és Katnissbe, először el akart menekülni, de amikor látta, hogy a lány vadászni megy, míg a védtelen fiúra az ehető bogyók gyűjtögetésének feladatát bízza, Foxface nem tudta türtőztetni magát, és változtatott a tervén. Már napok óta nem evett semmit, a készletei régen kifogytak, és a Peeta levetett és földre terített kabátján lévő darabka sajt és kenyér túl nagy csábítást jelentett számára...
Tudta, hogy Katniss messze jár, és Ő pedig elég halkan osont ahhoz, hogy Peeta ne vegye észre.
Lecsippentett egy darabkát a sajtból, éppen csak egy keveset, mint mindig, hogy ne keltsen nagy feltűnést, hogy valaki megdézsmálta az ennivalót. Azonban amikor Foxface már távozni akart, észrevette a kabáton heverő éjfürtöket is, amiket Peeta gyűjtött Katniss kérésére. A fiú bizonyára nem tudta, hogy mérgező bigyókat szedett... egy pillanatig Foxface elgondolkodott, hogy mi lenne ha Katniss és Peeta ennének a bogyóból, és meghalnának - de azután egy teljesen másfajta gondolat férkőzött a fejébe.
Itt a tökéletes alkalom, és a tökéletes eszköz.
A Játékmesterek nem tudhatják, hogy Ő tisztában van vele, miféle bogyók is ezek, így hát teljesen magabiztosan fogják azt gondolni, hogy tévedésből nyelte le őket, és szerencsétlen halált halt. Így talán a gyászoló családját is megkímélik a borzalmaktól, és otthon senkinek nem esik bántódása...
Katniss és Peeta is azt fogják hinni, tévedésből ette meg őket, mert azt hitte, mivel Peeta maguknak gyűjtötte őket, ehetőek, és Foxface úgy gondolta, akkor biztosan nem lehet baj belőle, ha abból is vesz.
És nem utolsó sorban a mérgezés talán még a legfájdalommentesebb halálnem.
A rókapépű lány egy pillanatig talán habozott, de végül egy gyors pillantást követően, amikor meggyőződött, hogy senki nincs a közelben, elhatározta magát, és a szájához emelte az éjfürtöt.
Nem volt ideje átgondolni, milyen érzés lesz meghalni. Igazából a Viadal előtt, álmatlan éjszakákon vagy éppen a legrosszabb rémálmaiban elképzelte, milyen lehet ha egy nyíl vagy egy kés egyszer csak átdöfi a testét...
De amikor bevette az éjfürtöt, furcsa megnyugvást érzett.
Végre véget ért az egész.
És Ő került ki győztesen. Mert Ő döntött a saját haláláról, nem pedig a Játékmesterek.
Foxface élettelen teste tompa puffanással ért földet. Miután a szíve egy utolsót dobbant, felhangzott a halálát jelző ágyútűz.
Így halt meg a lány, aki nem ölt meg senkit.

Az utolsó éjszakán Katniss fölnézett az éjszakai égboltra, hogy lássa a rókaképű lányt utoljára ragyogni, mielőtt az örökre eltűnik a világból. A lángra lobbant lány a szíve mélyén becsülte Foxface bátorságát. Mert Katniss tudta az igazságot: Foxface okos volt.
Túl okos...

Nana: A Papírszívű

Papírból van az ő szíve,
S kecses arcának minden íve.
Kiállt ő a világ szélére,
Hogy haját a szél lebegtesse.

Bízott ő egy mesében,
Mi választ nyújt a kérdésre.
Hitt egy kegyes istenben
Ki segít rajta mindenképpen.

Reménykedett az igazságban,
Mi nem felejti őt semmi ágban.
Szeretett ő, ő is mindent,
De viszonzása semmi sem lett.

Hitt, bízott és szeretett,
De íme, szíve kettérepedt.
Becsapta a biztató meséje,
Válasza nem lett a kérdésre.

Nem létezett a kegyes isten,
Nem segített rajta senki sem.
Nem volt igazság sohasem,
Így lett minden reménytelen.

Hitt, bízott és szeretett,
Reménykedett is eleget.
De kiderült, hogy mindez hiába,
Papírszíve így szakadt kettő ágba.

Damon: Jó reggelt, Clint!

Reggel 7:00
Az óra elbődült az éjjeli szekrényen, majd röppályára állt és a falon csattant. A hirtelen lecsapó kéz visszahúzódott a takaró alá, majd a hozzá tartozó emberi test kibukkant alóla. Clint meglehetősen nehezen ébredt, holott már több, mint öt éve a szakmában volt, de eléggé nehezére esett ébredés előtt másfél órával lefeküdni aludni.
- Még tíz perc… - motyogta a férfi, borzolt egyet a haján, aztán visszaejtette a fejét a párnára. Ígéretéhez nem híven húsz perc múlva is úgy lett kirugdosva az ágyból.
- Ébresztő, kismadár, elkésel!! – rikoltotta lakótársa a fülébe. Clint összerezzent az éles hangtól, aztán komótosan lerúgta magáról a takarót, felült és körbepillantott a szobában. Az előző este maradványai ott hevertek a padlón, alsónadrág, gatya, szétszaggatott póló… Barton ügynök morrant egyet, aztán letette tappancsait a talajra. Imbolyogva megtette az első két lépést a fürdő felé, majd öt percre bealudt a sarokba. Miután Loki fellocsolta egy vödör hideg vízzel, valamivel gyorsabban ejtette meg a reggeli fontos teendőket, úgy mint fogmosás, vécé, és egy rövid zuhany; ami mellesleg most már édes fölösleges volt a vödrös mutatvány után. Megtörölközött, felöltözött. A konyha felé menet nyomott egy kómás csókot kedvese orrára, és bekövült a hűtő elé. Kinyitotta – becsukta. Kinyitotta – becsukta.
- Loki!...
- Igen?
- Mi van reggelire?
- Amit találsz – jött az egyszerű felelet. Clint valami „Bszdmeg’nyád” szerűséget mormogott, aztán előkapott két szelet előre levágott kenyeret, becsapta a pirítóba, és két percre lecsüccsent a székre. Megugrott ültében, ahogy a gépezet kiköpte a pirítósokat, és egyenesen a tányéron landoltak. Csak úgy magában enni kezdte őket, idő közben majdnem lefejelte az asztalt. Loki odacsempészett Clint könyöke mellé egy bögre felmelegített tejet, lopva végigsimított a karján.
- A fürdőben leszek. – mondta, és elvonult zuhany iránt. Barton morgott valamit az orra alá, majd befejezte a reggelit. Három percig a szekrényben kotorászott használható bögre után, fejét a könyökhajlatába támasztva, majd mikor a vadászat sikeresnek bizonyult, csinált magának kávét. Cukor, tej, és kész is volt. Kiment az emeleti lakásuk ajtaja elé, hogy felkapja az újságot. A mozdulatot elszámolta, még kétszer tett sikertelen próbálkozást a napi hírek felszedésére, aztán vállat vont, és visszaevickélt a nappaliba. Még mielőtt beléphetett volna, a lábujja frontálisan ütközött a küszöbbel, a férfi szabályosan átzúgott a szobába. A forró kávé a fejére ömlött, a bögre sajnálatosan összeragaszthatatlanul összetört.
- Mégis mi a fenét csinálsz, drágám? – hangzott a negédes kérdés, mégis érezhető volt, hogy Loki jót mulat Clint ügyetlenségén.
- Épp felmosom a padlót… - morogta Barton, majd Loki segítségével feltápászkodott.
- Nem szoktál ilyen kómás lenni. Miért van ez?
- Szerintem a tegnapi hat menettől te neked is kissé nehezen kellene ébren maradnod, pláne ha az összes körülbelül két órát tartott. Egyenként.
- Most hazudd azt, hogy nem élvezted.
- Nem élveztem – vigyorodott el Clint, majd belemarkolt Loki fenekébe. A fekete hajú isten kuncogva eltolta Clint mancsát a hátsó felétől, majd elköszönt.
Sólyomszem nagyot sóhajtott, magához ragadta a lakáskulcsokat, majd ő is távozott az ajtón. Bezárta maga mögött, letrappolt a lépcsőkön, be a bérelt garázsba. Felnyitotta a garázsajtót, kikapcsolta a riasztót Guzzi Grisóján, majd előkaparta a bukósisakját. Végigsimított a motor tankján, nyeregbe helyezkedett. Beindította. A motor kellemesen dorombolt, és készen állt, hogy munkába vigye gazdáját.

Nana: Fatális tévedés

Este a suli legnagyobb fényességében pompázott, ahogy lampionokkal és virágokkal volt feldíszítve. Ahogy kissé riadtan a pompás alkalomtól Matt előre araszoltam, éreztem a csupasz hátamon kísérőm tekintetét, hiszen hosszú, sötétkék ruhám a hátamnál mélyen ki volt vágva. Alig hallottam valamit a tornateremből kiszűrődő zenétől, de ez perpillanat nem is zavart. Kissé csupasznak éreztem magam ilyen ruhában és a bömbölő muzsika úgy hatott rám, mintha valami plusz, mindent elfedő palástot vettem volna fel.
- Akarsz táncolni? - kérdezte Matt, majd a karját nyújtotta felém. Én köpni-nyelni nem tudtam, így egyetlen reakció ként - leszámítva a remegi ajkaimat és kezeimet - elfogadtam a felém nyújtott kart és beálltunk a táncoló sokaságba. Láttam a fesztelenül táncoló Vickiet és Davidet, akik eléggé lazán ropták egymás mellett, ami nem csoda, hisz már mióta együtt vannak. Tovább fürkésztem a tömeget, addig sem kell Matt miatt görcsölnöm, és észrevettem a sarokban Kathleent is. Gyönyörű volt, főleg, hogy eme alkalomra még a szemüvegéről is hajlandó volt lemondani a kontaklencse javára. Éppen Alex próbálta becsalogatni őt a tánctérre. Rögtön a közelükben ott volt Monica is, aki a sok száz rajongója közül végre kiválasztott egyet, akivel hajlandó volt mutatkozni. Még elkaptam, ahogy halványan mosolyog, de észrevette, hogy figyelem, így gyorsan visszaváltoztatta arcát a megszokott szigorúra. Ez eszembe juttatta a mai napot, ahogy az utolsó felkérések is megérkeztek az év végi bállal kapcsolatban. Matt, az iskola fénye, a kosárlabda csapat sztárja, s nem mellesleg az én életem nagy szerelme is ma kért meg engem, hogy menjek el vele a bálba. Éreztem a hátamon a rivális lányok pillantását, mintha minimum öt Küklopsz állt volna mögöttem, akiknek szinte harsognak a gondolatai, hogy leütnek engem és elvonszolnak Kanadába, és ott is hagynak... Aztán amikor meg igent mondtam... De nekem egy előnyöm volt ezekkel a lányokkal szemben: ismerem Mattet már gyerekkorunk óta, s volt alkalmam elég sokszor találkozni vele, hála annak, hogy az én meg az ő családja jóban vannak. Igazából szembe szomszédok vagyunk.
Így, hogy már mindenkit megtaláltam kénytelen volta Mattre figyelni, de egy kész kínszenvedés volt magam előtt látni a fiút, ahogy rám néz azokkal a zöld szemeivel és én nem simulhatok hozzá és csókolhatom meg, mert az erkölcs meg z idegeim nem engedik. Na meg a józan paraszti eszem.
Egy idő után Matt keze kissé lágyabban fogta a derekam, s én is annyira belefeledkeztem a zenébe, hogy az agyam kikapcsolt, s a testem öntudatlanul reagált a szituációra, a fejem a srác mellkasára hajtottam. lassan lenyugodott az egyenetlenül kalimpáló szívem, s kezdtem tökéletesnek érezni az életemet. Sőt! Ki is mertem volna mondani abban a szent pillanatban, hogy igen, most minden tökéletes! Hiszen mindjárt itt az év vége, meg vagy elégedve a jegyeimmel. vannak barátaim, jó barátaim. És most itt van Matt, vele táncolok, s mintha minden eltünt volna körülöttünk. Talán még esélyem is van nála... Így talán már nem is kell mondanom, hogy mennyire örültem, amikor Matt felajánlotta, hogy sétáljunk egyet az udvaron. Reménykedtem, hogy nem a kosárpályára akar kimenni. Nem kellett csalódnom.
Úgy éreztem mindjárt összeesem így gyorsan nekidőltem az egyik fa törzsének, hogy legalább ennyi tartson meg. Matt megállt velem szemben és rám emelte a döglesztően zöld szemeit, amik még a kinti sötétben is csillogtak. A térdem kicsit enyhén megroggyant, de szerintem jól sikerült titkolnom. Minden pasinak ilyen írtó jól áll az öltöny?!
- Mondhatok valamit? - kérdezte Matt a férfias hangján, ahogy ott állt velem szemben. Nekem az éppen lenyugodott szívem ismét meglódult és vas futamba kezdett a vérem az ereimben. Már-már elkezdtem attól félni, hogy a fülemben doboló vértől nem fogom hallani, amit mondani akar, aztán állhatnék itt, mint valami hülye, hogy "Bocsi, mit mondtál?"
- Persze. - mondom, de még magam sem voltam biztos abban, hogy nem csak tátogtam-e.
- Tudod mit? inkább mutatom. Csukd be a szemed! - mondta Matt én meg habár kicsit rettegve, de lehunytam a szemeim. Pár pillanatra megfordult a fejemben, hogy most faképnél hagy én meg állhatok itt rá várva, de ezt az elméletet gyorsan elvetettem. Matt nem ilyen. De ez is pár másodperc alatt fordul meg az elmémben, hiszen nem sokkal ez után az elmém teljesen elborult, össze-vissza zakatolt, nem is beszélve az egyre jobban felpezsdülő véremről, hiszen megtörtént, az amiről eddig csak álmodni mertem. Matt megcsókolt! Ajkai az enyémet érintették, s ez elég volt ahhoz, hogy a lábam elkocsonyásodjon. A vállába kapaszkodtam, de sajnos a pillanat nem tartott sokáig mert még a vadul bömbölő véremen keresztül is hallottam, ahogy az iskola kapujából kiabálnak.
- Matt! Gyere már! Hé! - hallottam, és gondolom Matt is hallotta, mivel elengedett és rám nézett. Szemei huncutul csillogtak, ahogy szája is mosolygott. én pedig reagálni sem tudtam.
- Mindjárt jövök. - mondta, majd elrohant a haverjai után.
Én pár pillanatig álltam ott és igyekeztem feldolgozni az eseményeket, de elrohant előttem egy fekete macska, egyenesen a hátsó kapu felé, ahol az iskolatejet szállító autó szokott begördülni az udvarra. S mivel én eléggé szeretem a macskákat szinte ésszerűnek és automatikusnak tűnt, hogy ciccegve utána rohanok. De ahogy kiértem a járdára, a macska eltűnt. Biztos bemászott valamelyik kerítésen. - gondoltam magamban. Viszont ezzel a felfedezéssel eljutottak a tudatomig az igazi gondolatok, mintha megnyitottak volna egy csapot bennem. Leforgott bennem az egész év. A sok gürizés a jó jegyekért, ahogy már csak Monica, Vickie és Kathleen tartották bennem a lelket, a legjobb barátnőim. Mert már olyanjaim is vannak. Barátnőim... nekem már ez elég a boldogsághoz, hogy egy minimális szinten örülni tudjak az életnek, a gimnazista éveknek. Eszembe jutottak a nehezen túlélt napok, mikor annyira elhatalmasodott bennem a szerelem Matt iránt, hogy azt hittem helyben elpusztulok. Monicáék húztak fel a padlóról és pofoztak helyre. Mondjuk mostanában éppen elég vidám vagyok, hogy sikerült jó jegyeket szereznem, s az év végi átlagommal is meg vagyok elégedve. Aztán, hogy most Matt is...
Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
De az az igazság, hogy tévedtem... A sötétséget, valami hirtelen fény szakította át, de ez nem tudott foglalkoztatni, túl vidám voltam és nemtörődöm.
Valami éles hangot hallottam, és egy lökést. Egy erőteljes lökést. Ezután már végképp sötétbe borult a világ.

Sötétség... Valami szív, szívja kifelé belőlem a szívemet, az életet. Rángat, toszogat, húz magával és ez rettentő kellemetlen érzés. De ettől függetlenül valami nincs rendben, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy bármi is ez és bárki is csinálja, azonnal hagyja abba!
Végül már nem bírom tovább, kinyitom a szemem, hogy rá tudjak szólni arra aki ezt műveli. De a fura érzés ellenére, azonnal megfeledkezem a dühöngésről hiszen elég sokan állnak hátul az iskola hátsó kapujánál az úttesten. Egy kamion parkolt le és egy mentős, egy-két rendőrkocsi. Monicáék, még Matt is ott van és sírnak. Az egész társaság koncentrikusan egy pont köré gyűlt össze, attól függetlenül, hogy az egyik rendőr próbálja az illetéktelen nézelődőket eloszlatni. Először nem látom mégis mi köré csoportosulnak, így elindulok előre.
- Hé! Vickie, mi történt? - kérdezem, de alig fejezem be a mondatot nekimegyek valaminek, valami láthatatlannak, ami nem enged tovább. Tapogatózni kezdtem, s az egész hirtelen olybá tűnt, egy üveg dobozba vagyok bezárva.
Hirtelen odébbállt pár rendőr, hogy a kamionsofőrrel beszélgessenek, így ráláttam, hogy mi körül is folyik az a nagy sertepertélés és sírás-rívás. Éreztem még egy-két erős rántást, így először a mentőst vettem észre, aki egy defibrillátorral hadakozott a földön fekvő... Nem lehet! AZ OTT ÉN VAGYOK!!!
Nem hiszem el...
- Hé! Monica, jó vicc volt! - nevetek, de ez eléggé flúgos nevetésnek hangzik, már ha hallja valaki egyáltalán, s ezt is inkább a kétségbeesés váltotta ki belőlem. - Hé! Monica! Itt vagyok! Ne sírj már, inkább néz ide! - kezdem el verni a levegőt, ami már kezd egyértelműbbé válni, hogy nem plexiből raktak elém átlátszó falat.
Észre se vettem, de elkezdtem könnyezni, a sós víz patakokban folyt le az arcomon, ahogy újra meg újra friss erőre kapva kezdtem ordibálni és az üvegfalat verni.
- Hé! Kathleen! Te biztos látsz! - kiáltottam és vártam a reakciót. De semmi. Pár másodperces néma csend.
- Hé, Matt! Te biztos látsz engem! Mondd meg a többieknek, hogy itt vagyok! Hogy semmi gond, nem kell sírni! - kiáltottam egyre erőtlenebbül és elkeseredettebben, főleg, hogy mindenki töretlenül a földön fekvő testet nézte, aki szakasztott úgy nézett ki mint én. Vagyis inkább én voltam.
Bőgve hátat fordítottam mindennek és a hátam a láthatatlan falnak döntöttem, úgy csusszantam le a földre. Mikor már, hogy nem láttam az eseményeket, újra ki bírtam nyitni a szememet, és láttam a könnyeim fátylán át, egy nőt láttam meg magam előtt, aki úgy nézett vissza rám, mintha biztos lenne abban, hogy lát engem. Dús, göndör, vöröses barna haja volt és egy hivatalos szürke kosztümöt viselt, az arca mégis kedves volt és megértő, egy cseppet sem merev és rideg. Leguggolt elém, velem szemben, úgy szólalt meg,
- Sajnálattal közlöm de te éppen most haltál meg. - mondta, én meg hitetlenkedve néztem rá. Hogy tud ilyenkor mosolyogni?
- De ne izgulj! Nem lesz ez olyan rossz! Sokat fogsz még nevetni! - villantott rám a hölgy egy bűbájos mosolyt. - Én Xathaneal vagyok, örülök, hogy megismerhetlek Ester! - pár pillanatig hitetlenkedve bámultam rá, majd kirobbantam.
- Még hogy nevetni?! Végre tökéletes lett az életem, erre pedig meghalok! El tudja maga képzelni, hogy ez így milyen rossz érzés?! Nézzen oda! Azok ott mind a barátaim, akik sírnak, mert meghaltam! És most nézze meg azt a fekete hajú fiút! Ő meg a barátom, akibe már évek óta szerelmes vagyok és ma este végre összejöttünk! Itt kéne hagynom őket teljesen nyugodtan, hogy sebaj, fogok én még nevetni?! - ordítottam össze-vissza hadonászva, majd gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd a maszatos kezeimre meredtem, mintha csak csodálkoznék, hogy sírok.
- Nem hiszem el... - motyogtam alig hallhatóan, ahogy tovább fürkésztem a tenyeremet, a vonalakat próbáltam kivenni belőle, próbáltam kitalálni melyik lehet az életvonal...
- Nyugalom. Van a túlvilágon terápiás tanfolyam azoknak, akik nem akarják itt hagyni az életüket. - mondta Xathaneal és a vállamra tette a kezét. - Most pedig gyere, nem maradhatsz itt örökké. - a nő az üvegkocka végéhez haladt, ahogy egy kinézetre teljesen átlagos ajtó foglalt helyet. Kinyitotta, majd belépett rajta. Én meg tehetetlenül követtem. Lehet, hogy így kell ennek lennie?
Egy fehér szobába léptünk, volt pár kényelmesnek tűnő fotel és egy dohányzóasztal. Egy fehér íróasztal is állt a sarokban, rajta egy apró táblával, azon felirattal: recepció. Az asztal mögött egy szőke lány ült, haja szorosan fel volt tűzve, noha a halántékánál egy-két tincs elszabadult. Vadul rágózott és egy magazint olvasgatott. Mikor beléptünk, gyorsan eltette az újságot, tettetve, hogy tettre készen várt az asztal mögött.
- Jó estét Xathaneal! - mondta a kelleténél kicsit hangosabban, mintha mindenképpen fel akarná magára hívni, az előttem ballagó nő figyelmét. Xathaneal kecsesen odalibbent a pulthoz és rákönyökölt, kissé előre is hajolt.
- Nézd, ez a lány most halt meg. Szóval a fogadó szobába mennénk. - mondta egyszerűen, egy pillanatra rám mutatva, de én alig figyeltem. Próbáltam feldolgozni a történteket. Akkor most a mennyben járok? vagy ez a pokol akarna lenni?
Bávatagon a fotelokra néztem. Egy szőke kislány ült az egyikben, szeme alatt sötét karikák ríttak ki fehér bőréből és eléggé morcosnak tűnt. Éppen egy prospektust olvasgatott, amit gondolom én, a kis asztalkáról emelt el. Gyorsan én is odapillantottam.
- Ester! - kiáltotta a nő, így én mint aki rosszat tett haptákba vágtam magam majd odasiettem a pulthoz. - Ő itt Amitiel. Ha nem leszel túl antiszociális, akkor sokat fogsz vele találkozni. - mondta Xathaneal, én meg a szőkeségre néztem. Ő rám vigyorgott, én meg üveges tekintettel néztem vissza rá. Teljesen kiment a fejemből, hogy ilyenkor talán az lenne az elfogadott, hogy visszamosolygok. De álljunk csak meg. Mi is az a mosolyogni?
- Szóval akkor az egyes szobát? - kérdezett vissza vadul rágózva Amitiel, majd mikor látta, hogy Xathaneal rábólint, a pultra nézett és a kezét egy tárcsára helyezte. A kis nyíl éppen egy szürke résre mutatott, de Amitiel elforgatta azt az egyesre, majd a tárcsa közepén lévő fekete gombot is benyomta. A recepciós pult mellett álló lifthez hasonlító ajtó felett erre egy egyes szám jelent meg. Xathaneal megköszönte Amitiel "fáradozásait" majd odalépett az ajtóhoz, ami automatikusan kitárult előtte, belépett rajta én meg jobb ötlet híján követtem őt.
A szoba kicsi volt és unalmas. Össz-vissz három ajtó nyílt belőle, de mindegyik zárva volt.
- Foglalj helyet, addig töltsd ki ezeket. - mondta Xathaneal, majd az egyik polcról leszedett egy vaskos mappát, amiből kettő összetűzött lapot húzott ki. Lerakta a kis fa-dohányzóasztalra, majd bement a legközelebbi ajtón. Én éppen hogy leültem volna az alacsony, fekete bőrfotelra, amikor mérges hangokat hallottam kiszűrődni az ajtón, ahová az imént kísérőm bement. Így le se ültem inkább odamentem a zöld ajtóhoz és leolvastam róla a névtáblát. Rajta hatalmas betűkkel az Isten szó állt, majd alatta kissé apróbbakkal szedve a Mr. Cheetos. Még a válság közepén is viccesnek tartottam, hogy Isten asszisztensét Cheetosnak hívják. Mint a csipszet. Viszont az gyorsan letörte a jókedvem, hogy a veszekedés hangjai továbbra is kiszűrődtek, hacsak tompán is. Akármennyire is füleltem egy szót sem bírtam elkapni. Így inkább megfeledkezve a papírokról tovább somfordáltam a következő ajtóhoz, s már éppen olvastam volna a rajta álló neveket, mikor a másik nyílászáró nagy hévvel kitárult. Xathaneal lépett ki rajta kis esetlenül, félő, hogy kiszakad az ajtó a helyéről.
- Ah, Ester! Remélem még nem kezdtél bele a lapok kitöltögetésébe! - mondta, ahogy rám nézett és próbálta magát összeszedni. Én csak némán megráztam a fejem, mire a nő felnevetett.
- Nem vagy valami bőbeszédű, tudod-e? - kérdezte már kissé vidámabb hangon. Ekkor elővette a háta mögött összefogott kezeit, amiben megint csak egy köteg papírlap bujkált.
- Ülj csak le. - mondta ahogy az iménti fotelek felé tessékelt. - Jaj, ezt elveszem. - mondta majd óvatosan elhúzta az asztalról az előbb elém rakott papírokat, mintha attól félne, hogy rájuk vetem magam és nem vagyok hajlandó visszaadni a kérdőíveket. Mert nekem ilyen távolról annak tűntek. Kérdőívnek. De inkább gyorsan megfogadtam Xathaneal tanácsát és leültem. Ő helyet foglalt velem szemben és ledobta az asztalra a vastagabb stócot.
- Nos ezek a lapok a haláloddal és annak körülményeivel foglalkoztak. - mutatta fel nekem azt a kettő telenyomtatott lapot, amit az imént vett el tőlem, s még ennekelőtte pedig az orrom alá nyomott, hogy töltsem ki. - Nos ezek nem fognak kelleni. - mondta és becsúsztatta őket az asztal alá. - Ez pedig. - mutatott rá a közöttünk terpeszkedő nyomtatvány-halomra - A tévedést beismerő és elnéző határozat... vagy mi. Mivel a te neved Ester Tailor, elég könnyű összetéveszteni téged másokkal, és már ne haragudj meg de még semmi külső jegyed sincsen, ami olyan különleges lenne. - úgy tűnt, hogy Xathaneal kissé zavarba jött, így az állát kezdte vakargatni. - Nem muszáj elolvasnod ezt a nyomtatványt, viszont alá kell írnod. Ezzel igazolod, hogy értesültél a problémáról és nem akarsz semmilyen ellencselekményt indítani a Túlvilág ellen. - úgy néztem rá mint a bolondokra szokás, akik egy kecsöpös gumicsirkével üldöznek téged és igyekeznek neked azt bemesélni, hogy a másik kezében lévő balta gumicukorból van.
- Ez mit is jelent pontosan? - kérdeztem vissza, hiszen nem voltam benne biztos, hogy jól értelmeztem... - Szóval csak összekevertek valakivel és nekem nem is kellett volna meghalnom? - kérdezem, kissé tartva a választól, hogy Xathaneal megrázza a fejét, hogy biztosan félreértettem őt.
De úgy tűnt, hogy a hölgy kissé zavarban van, még a szemét is lesütötte.
- Öhm... Igazából ennyit jelent, de mivel még nem töltötted ki a papírokat, még mindig élőnek tudnak be, főleg, hogy hála az égnek még a hivatalos pecsét sem került rá. Még vissza tudjuk csinálni a dolgokat. - megpróbált kipréselni magából egy kedves mosolyt én meg csak bambultam rá, hogy most mi a fene van. Ez valami hülye vicc?
- Szóval itt írd alá. - bökött Xathaneal a lapon egy pontra. - Meg itt és itt. - lapozott még egyet-kettőt és mutogatott is.
Most meg itt állok Amitiellel szemben és szemezünk, mint valami nagy ellenségek. A tekintetem néha az asztalán álló pecsétekre tévednek, vagy pedig az ősréginek tűnő számítógépre, amit legutoljára talán Noé idején használtak. Inkább ezt az ördögi játékot játszom, minthogy megpróbáljam feldolgozni a történteket.
Hosszas percek alatt végre Xathaneal is megérkezik, amire Amitiel újra felveszi a bűbájos mosolyát, még a kérődzésben is vissza fogja magát, és előre hajol. Xathaneal meg elé rakja a hivatalos nyomtatványokat, amiket az imént töltöttünk ki.
- Szóval a 900-as... - motyogja félhangosan Amitiel, majd fel sem nézve ismét a tárcsára rakja a hosszú műkörmökkel ellátott kis kacsóját és forgat rajta párat, végül a fekete gombot is megnyomja. Xathaneal lágyan a hátamra teszi a kezét és a liftajtó felé terel.
- Nos viszlát. Majd még találkozunk. - kacsint rám kedvesen, kinyílik az ajtó, ő meg lazán belök rajta.

A boldogság körülölel, ahogy a fekete éjszaka is. Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
A vidámság fátylát lépések hangja szakítja félbe és Matt hangja.
- Ester! Nem jössz vissza táncolni? - kérdezi vidáman, majd enyhén megragadja a karom és visszahúz a néptelen úttestről. Lágyan megcsókol és elkezd magával húzni, vissza az iskola felé. Nekem először nem nagyon akaródzik megmozdulni, de végül követem őt. De út közben vissza-vissza tekintgetek az úttest felé. Olyan érzésem támad, mintha valamit elfelejtettem volna. Valami fontosat. De mi lehet az?

Damon: Szótlan gyilkos

- A szobában!
- Te jó ég.. mi történt itt?!
- Mentőket!! GYORSAN!!
- Mi ez a rengeteg vér..?
- Kanalazzátok össze a pasit! – lábdobbanások, kiáltások.
- Ennek se lesz már boldog élete…
- Fél pillanat, kirókázom a belemet. Egy tíz perc. – Anthony üres tekintettel mered maga elé, keze csupa vér, lábai előtt felesége és gyermeke holtteste hever. Fülében még halálsikolyuk cseng, gondolatai hörgéseiktől visszhangzanak. Valaki benyúl a hóna alá, talpra segíti, és az arcába tekint.
- Kirkland ezredes, térjen észhez! Szükségünk van magára. – Kirkland nem válaszol. Ajkai némán mozognak, szavakat próbál formálni.
- Tessék…? Nem értem! – az őt faggató fiatal zsaru lágyan pofozgatja, minden szót megpróbál kihúzni belőle – kevés sikerrel.
- Hagyja, Hopkins. Vigyük be az őrsre, kávét és takarót neki. Készüljenek fel a legrosszabbra, ki fog borulni. Fegyvert elvenni tőle. Jobb félni, mint megijedni. – Hopkins kézen fogja és kitámogatja a horrorházból. Egy rendőrmobilba ülteti, az anyósülésre, ő maga is beül, bal kezével Anthonyét fogja, vigasztalni próbálja. Az út alatt mindvégig Hopkins beszél, megállás nélkül; oldani akarja a feszültséget, a csendet, a sokkot. Kirkland gyomra kavarog, homlokán izzadság gyöngyöz. Szemeit lehunyja, de a képek minduntalan felszínre törnek. Hopkins elengedi a kezét, zsebkendőért kutat a kesztyűtartóban. Szemét le sem véve az útról, letörölgeti az orv könnycseppeket Anthony arcáról. Szíve fájdalmasan megdobban attól, hogy ilyen gyengének látja az ezredest. Kemény kötésű katonának ismerte meg, mikor még fiatalabbak voltak. Öt éve látták egymást utoljára – legjobb barátok voltak. De most megtörni látja, ahogy a lelke is összezsugorodik, majd elpukkan a fájdalomtól. Félrerántja a kormányt egy az útra kiugró fekete macska elől. Felsóhajt, s bekanyarodik az őrsre vezető utcába. Leállítja a motort, kiszáll, kisegíti Kirklandet. Benyomja a riasztót, kézen fogja a férfit és bevezeti. Egyenesen az irodájába viszi, ahol egy bögre gőzölgő kávét nyom az ujjai közé. Takaró hiányában a saját kabátját teríti a hátára, leül vele szemközt.
- Kérem, mondja el, mi történt. – reményei szerint Kirkland mindent elmond majd részletesen. Erre az ezredes rácáfol, ajkait összeszorítja, nem szól semmit. Tartása laza, feje előrebukik, a bánat láthatóan emészti. A félelem, a gyötrelem, a lelki fájdalom fogva tartja a lelkét, nem engedi, hogy egy pillanatra is kitörjön a fojtó szorításból…
- Kérem… mondja el, mi történt. – ismétli Hopkins, előrehajol az asztal fölött, megpróbál a férfi szemébe nézni. Rideg ellenállásba ütközik. Feláll, halk léptekkel az ezredes mellé sétál – megöleli. Anthony válla megremeg, elfojt egy sóhajt.
- Tony, mondja el, mi történt.. – Hopkins papagájnak érzi magát. Anthony egyre csak rázza a fejét, a még mindig véres kezét nézi, szeméből merész könnycseppek buggyannak. Ujjai elernyednek, kipottyan a bögre a markából – apró szilánkokra zúzódik szét, a kávé ezerfelé fröccsen. Hagyj békén, Thomas… Kérlek, hagyj békén, hallgass el!!, gondolja Kirkland. Kezei megremegnek, ökölbe szorulnak. Hangos vagy, zavaró. Nem hallom tőled a saját gondolataimat! Kirkland lerázza magáról Hopkins ölelését. A lányom és a feleségem is hangos volt. Megbűnhődtek érte. Feláll, pillantása körbesiklik az irodában. Hopkins sokáig szólongatja, mígnem Anthony támadásba lendül. Gyomorszájon rúgja, a földre löki. Felkap a földről egy nagyobbacska szilánkot, rákulcsolja ujjait. Lovaglóülésben ráhelyezkedik a rémült Thomasra, akinek kiáltani sincs ideje, midőn lesújt Kirkland keze. A hang bennreked a torkában. Kirkland mélyen belemártja a mellkasába a bögreszilánkot, a vér az arcára fröccsent. Hideg közönnyel öldököl, karja újra meg újra lecsap. Thomas testében már alig van élet.
- Maga mit csinál? – hangzik odakintről egy rendőr hangja. Anthony keze megáll a levegőben, ujjai közül kihullik a véres eszköz. Feje gépiesen, szaggatottan fordul a hang forrása felé. Szemében téboly szikrája lobban. Feláll, karjait maga elé emeli, nekilendül. Kiugrik az üvegajtón, ledöntve a lábáról a rendőrt. A férfi ordít egyet, fájdalmában megbénul a teste. Kirkland feltérdel, majd talpra áll. Körbepillant, akár egy vadászó puma, futásnak ered. Kávézó járőröket borít fel, kirobban az utcára. Fujtatva rohan végig a főúton, át a kereszteződésen, be a sikátorokba. Falnak ütközik; nincs hová mennie. Egy kóbor kutya szaglászik körülötte. Rámorog, midőn Kirkland két lépést tesz előre. A sikátor bejáratát eltorlaszolják – egy járőr autója állja Anthony útját.
- Anthony Kirkland, ezennel letartóztatjuk két ember életének kioltásáért, továbbá egy férfi bántalmazásáért! – egy nő száll ki a kocsiból, odalejt Anthonyhoz, s amilyen kecses, olyan erővel löki le a földre Kirklandet. Kezeit hátrafeszíti, bilincsbe veri.
- Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen a tárgyaláson. – Kirkland nem szól semmit; szemeit lehunyja, s valami kattan. Az ujjára felhúzott gyűrűre egy gombnyomásra működésbe lépő bomba van elrejtve. Már csak másodpercek vannak hátra. …5… 4… 3… 2… 1…

Vakító robbanás, minden elpusztul, elporlad – az élet utolsó szikrája is kihúny.

Nana: Én egy Angyal vagyok

Én egy angyal vagyok dobócsillaggal
Egy ördög fehér szárnyakkal.
Hiába szeretnék jót mindenkinek
Valamiért mindig félrelépek.
Ezért vagyok egy angyal dobócsillaggal
Kinek le kéne számolnia a rosszal.
De megérti a helyzetet, együttérez.
Képtelen véget vetni a kegyetlen mesének.
Hiába szeretne jót mindenkinek
Foga véletlenül rosszba mélyedhet
Ezért vagyok egy ördög fehér szárnyakkal
Ki szeretne szembeszállni a rosszal.
Így sem figyelek oda néha
Elég a katasztrófához egy rossz tréfa.
Elég egy botlás egy cseppnyi kétely
S kész a felelőtlen készségtétel.
Hiszen ez az angyal csapdába eshet
Ha nem figyel folyton körbe-körbe.
Tehetnek velem tényleg bármit
A lényeg, hogy a világ nem fázik.
Ne sírjon, ne könnyezzen, ne szenvedjen!
Majd én felvállalom minden tettem,
Felvállalok bármit, mindent
Csak másnak ne fájjon, mi nekem igen.
Ne essen rosszul, ha az a dobócsillag utat téveszt
Inkább elé ugrom, hogy mindenkit megvédjek.
Fájjon inkább nekem, nemhogy neked,
Hiszen én dobtam rosszul azt a fegyvert.
Az én hibám! S ha talán mégsem...
Háríts rám! Mert én emelt fővel viselem!
Hiszen én egy angyal vagyok dobócsillaggal
Egy ügyetlen ördög fehér szárnyakkal.
De hiába a sok hiba, s miket elrontottam,
S a segítség, amit kérés nélkül nyújtottam.
Meg ne tévesszenek ezek a furcsaságok,
Hiszen én mégis csak egy angyal vagyok.