Kellemes karácsonyt és boldog új évet mindenkinek! ☺

Nana: Egy vámpír élettörténete

1367-ben születtem, egy gyönyörű városban: Párizsban. Nemesi családba születtem bele. Anyám gazdag volt, s a család vagyona csak tovább gyarapodott, mikor hozzáment apámhoz. Anya olasz volt, de apa francia, s a nőnemű szülőm utazott Párizsba a házasság megkötéséhez.
Gyerekkorom, mit is mondjak? Nem volt se jó, se rossz. Kicsit különböztem a többi gyerektől. Nem nevettem, nem mosolyogtam. A nap nagy részében mogorva fejjel mászkáltam a házban. Furcsa kislány voltam, az tény. Talán csak énekelni szerettem igazán. Anya ajánlotta, hogy tanuljak meg zongorázni. 14 éves koromban apa meghalt egy akkor még ismeretlen betegségben. Senki sem tudott rajta segíteni, így elvesztettem. örültem volna, ha tovább él, de sajnos így alakult.
Zongorázáson kívül, anya tanított az anyanyelvén, olaszul. Azt mondta, ez nagyon hasznos lesz.
Az igazi életem 20 éves koromban kezdődött. Életem ez a része egy mai romantikus regényre hasonlított. A szüleim egy gazdag pasast szántak nekem, hogy tovább tudják gyarapítani a család vagyonát, de érzéseim szerint, nem akartam hozzámenni. Aminek az utálatnál több oka is volt.
Kimentem a temetőbe apám sírjához. Mániám volt eljárni hozzá, és elmesélni, hogy mik történtek otthon. Olyan sokáig elvoltam, hogy már kezdett sötétedni. Végefelé már nem is beszéltem, csak térdeltem és bámultam magam elé, a gondolataimba mélyedve. Lassan észbekaptam és felálltam a komor sír mellől. Hirtelen mozgásra lettem figyelmes. Egy másik sírnál egy férfi állt, akit még sohasem láttam. Odamentem hozzá. Ha az ember egy ilyen helyen egyedül van, biztos vágyik egy kis lelkitámaszra. A srác felémfordult, pedig nagyon halk voltam. De így utólag nem is olyan meglepő.
Így ismerkedtem meg Louise-szal. A temetős jelenet után beszélgettünk még egy kicsit, majd találkoztunk még párszor, de csak este. Egy nap árulta el, hogy mi is ő. Mintha lefagytam volna, úgy álltam vele szemben. De nem a saját épségemért aggódtam. Akkoriban az emberek minden legendát, mende-mondát elhittek és üldöztek. A vámpírokat démonoknak hitték, úgy keresték őket, mint kisgyerek az eldugott játékát. Kegyetlenül legyilkoltak mindenkit, akit annak hittek. És igen, sikerült beleszeretnem egy valódi vámpírba, aki viszont szeretett.

- Nem, nem és nem! - ordítottam anyának, aki idegesen rohant utánam, s mindenképpen azt akarta elérni, hogy feküdjek le aludni, miközben arról is próbált meggyőzni, hogy Benoit a legjobb férj számomra. Átrohantam a szobámon, ki a folyosóra, de ő utánam rohant.
- Apád is ennek örülne. - mondta békésebb hangon. - Mindenkinek sokkal jobb lenne. Nem egy olyan jött-menthez kéne hozzámenned, aki állandóan utazik, ráadásul nem is nemesi származású. - célzott Louis-ra. Márpedig én már eldöntöttem. Tudtam mit akarok, és hogy abban semmi és senki sem akadályozhat meg. A hitem és a társadalom is tiltotta, de mindenképpen arra vágytam, hogy Louise magához hasonlóvá tegyen. Tudtam, hogy nem lesz kellemes folyamat, de ki fogom bírni, ő érte. Mérlegelni kezdtem a dolgokat. Nem a halhatatlanság vonzott, persze részben az is, de az éjszaka is mindig vonzott. És így, hogy szinte korlátlanul futhatok a sötétségbe, vonzott, mint lepkét a fény. A jövő is érdekelt. Ki tudja mi lesz évekkel később, mik fognak történni, mi változik. Igaz, egy ilyen ember fejébe bele sem fér az a sok minden ami történt azóta.
A veszekedésem anyával eléggé elfajult, aminek az lett az eredménye, hogy a már rég elkészített csomagommal elrohantam. Egyenesen Louis-hoz. Közben sok minden futott át az agyamon. Innen már nincs visszaút.
Alig voltam még ilyen ideges, mint amikor benyitottam a vámpír lakásába. Ő az asztalnál ült és a semmibe nézett. Felémkapta a fejét mikor beléptem. Csak rám kellett néznie, máris tudta, hogy mi az ábra, s nekem is csak rá kellett néznem, hogy lássam rajta a félelemmel vegyes örömöt. Félt az átváltoztatásomtól, de azért örült is neki. Ki ne örülne? Örökre együtt.
Felállt, odalépett elém és megcsókolt. Megborzongtam ahogy hozzámért.
- Minimum 6 nap még az indulásig. - mondta és odéblépett, mintha bűntudata lenne. Megbeszéltük, hogy miután átváltoztatott elmegyünk valahová. Utazni fogunk mindenfelé az egész világban.

Louise kicsit idegesen állt és az asztalra támaszkodva bámult magaelé. A napokban látták őt, ahogyan valakinek a vérét issza. Sokan gyanakodnak rá, gyorsan rájottünk, hogy nincs sok időnk. Lehajtottam a ruhám nyakát és odaléptem mellé. A porcelánfehér bőrömön már ott volt két kicsi lyuk. Louisemegmarkolta az asztal szélét, ami reccsent egyet. Enyhén ellökte magát tőle és hozzám lépet. Félrehajtottam a fejem, ő pedig odahajolt. Hosszú, barna haja súrolta az arcom. Hirtelen fájdalom hasított belém, össze rándultam, mire Louise kicsit lazábban tartott a fogaival.
A harmadik harapást másnap kaptam. Belemarkoltam a karjába, ahogy éreztem kipárolog belőlem az élet. Levegőt sem kaptam, az izmaim fokozatosan elernyedtek, és akkor elsötétült minden.

Kinyitottam a szemem. A holdfény élesen világított be az ablakon. Összerándultam. Gyorsan végigfutottak az agyamban a történtek. Soroltam magamban a dolgokon, hogy mindenre emlékezzek, semmit se hagyjak ki. Hihetetlen érzés volt. Alig mertem elhinni: vámpír lettem. Vagy valami olyasmi. Louise egy árnyékban ült, de könnyedén észrevettem. Felültem a kanapén. A kezeim csillogtak ahol a holdfény érte őket. Louise felállt, odajött hozzám, én meg csak szótlanul néztem. Megcsókolt, segített felállni, a kezembe adott egy bőröndöt és kitárta előttem az ajtót.

Az első éjszaka mikor vért ittam. Louise féltve kísérte minden lépésemet, ahogy a sötét utcákon vonultunk át magányos embereket kutatva. A halk zajok valahogy hangosnak hatottak a fülemben, ami még mindig furcsa volt. Kulcsok zörgésére lettünk figyelmesek. Egy nő lépett ki egy ajtón s zárta be maga mögött. Louise, mivel tapasztaltabb volt, igyekezett rajtam segíteni. Elkapta a nyakát, hogy az elájuljon. Mintha vívódott volna, de a lányt a karjaiban tartotta, odahoztam nekem, lerakta a lábait a földre, és átdöntötte felém. Bizonytalan voltam, nem tudtam eldönteni, hogy jól csinálom-e. Állandóan fel-fel pillantgattam Louise-ra. Akkor kinyitottam a szám és beleharaptam a nyakába. A meleg vér hirtelen elöntötte a számat, s mintha éreztem volna, ahogyan halad bennem. Az íze, mint amilyet halandó nem érezhet, s e legcsodálatosabb szakács főztje sem űberelheti. Mikor ráeszméltem, hogy mit is csináltam, megijedtem magamtól, s elejtettem az áldozatot. Pislogtam párat, Louise gyorsan megvigasztalt.

Mint egy könyvben is mondták már, ha az ember boldog, csak úgy repül az idő. A vámpírokkal is hasonlóképpen van. Louise-szal szinte körbeutaztuk a világot, eljutottunk Itáliába, Amerikába, Kínába. Sok helyre. Boldogok voltunk mi napfény nélkül is. Sajnos sikerült pár lövöldözős balesetbe belekeverednünk, mert páran megtudták a kilétünket, s mindenképpen el akarták távolítani a vámpírokat.
Szerelmem megtanított az áldozatok elcsábítására és egyéb trükkökre. Vérszomjasan kószáltunk az utcákon minden éjszaka, lassan kezdtem igazi szörnyetegre hasonlítani. Az ártatlan kislányból vérszomjas vámpír lett. Habár anyára és apára soha többet nem gondoltam, néha azért eszembejutott, hogy szegények mennyire nem akarnák ezt az "incidenst" elhinni.
Így tehát vérbeli vámpír lettem. Természetesen nem örök szolga, sokkal szívesebben törekedtem felfelé. Lassan képes lettem magam halottnak tettetni, egy-egy áldozat kedvéért.
Mindenképpen igyekeztem a ranglétrámon feljebb küzdeni magam.

Teltek boldogan és gyorsan az évek, teljesen az első világháborúig... Az a 4 évnyi pusztítás beleette magát a lelkembe. Végetvetett egy olyan kapcsolatnak ami már több évszázada tartott. Louise titkára, arra, hogy vámpír fény derült. Akkoriban elég sokszor kerültünk lövöldözésbe, de egy megváltoztatta az egész életemet. Ki gondolta volna, hogy nem olyan véletlen kerültünk oda, mint a többinél? Egy előre gondosan megtervezett akción alapult az egész...
A szellő kellemesen fújdogált, de az emberek állandó letargiában éltek. Ha nem lett volna elég a háború kegyetlen pusztítása, még mi, a vámpírok és rendesen irtottuk a népeket. Sokszor keveredtünk balhékba, ami nem volt meglepő. Sok ártatlan ember halt meg ilyen utcai lövöldözésekben. Így nem volt meglepő mikor megint egy ilyen kellős közepén találtuk magunkat Louise-szal. A szokásos stratégiát követtük, miszerint halkan elosonunk a problémamegoldó és a probléma mellett. De ez esetben úgy látszott, hogy mi vagyunk a probléma. Ijedten konstatáltam, hogy a pisztoly csöve, ahogy mozdulunk, mozdul felénk.
- Állj! Azt mondtam állj! - üvöltött ránk a pasas. Mikor Louise egy békéltető kézmozdulatot próbált tenni, a pisztoly eldörrent. Felsikoltottam, és ... ott hagytam. Látszott a seben, hogy nem sima golyóval lőtték, ráadásul pont a szívét találták el. Egy ezüstgolyóval.
Utána napokig sírtam.

Újra felébredt bennem a szörnyeteg. A vérrel próbáltam elterelni a figyelmem az érzelmeimről. Lassan már a reggel közepén is felébredtem a koporsómban.
Ahogy a kor haladt előre, 1939-ban eljött a II. világháború is. Az elsőt túléltem, a másodikat is túl fogom - gondoltam akkoriban magamban. S mint az első világháborúban, most is volt egy kis bűntudatom a vámpírok okozta plusz gyilkolások miatt.
Mintha vonzanám a bajt sokszor keveredtem ismét gyilkolászások központjába. Azokban a napokban pedig depressziósnak is gondolhattam volna magamat a furcsa hangulatváltozásaim miatt, amik váltogatták egymást, mintha nem is az én érzelmeim lettek volna. Hogy elkerüljem ezeket a gondokat, kóborolni kezdtem. Mondhatni véletlenül akadtam rá egy koncentrációs táborra. Mindenki hallott róluk, s mindenki fenyegetve is érezte magát tőle. Szörnyű volt látnom a kínzásokat. Amikor a közelben tartózkodtam mindig éreztem a szívem mélyén a sajgást, a fájdalmat, ahogy a tudat, a látvány belémhasít. Nem csak a kínzások miatt hasadt ketté a lelkem, hanem a gondolat beleférkőzött az agyamba, hogy én is egy gyilkos vagyok. Jóvá akartam tenni valahogy a tetteimet, de ötletem sem volt. Valamit csinálnom kellett, s azzal az érvvel kellett meggyőznöm magam, hogy én így maradok életben. Ezzel sikerült lehiggadnom egy kis időre.
Megint a táborok közelébe keveredtem, a belső fájdalom elviselhetetlenül rohamozott meg, ahogy közeledtem. Lesből néztem a dolgozó embereket. Az egyik őr ordítani kezdett egy fekete hajú férfival. Németül beszélt a fenyegetőző, ezért nem értettem, de a fiú franciául kiabált vissza neki. Megdobbant a szívem. Mióta nem hallottam az anyanyelvemet.
Az őr kegyetlenül a földre lökte a férfit, aki alig lehetett 20 éves. Dühöt érezte magamban legbelül. Elhatároztam, hogy kimentem.
Hálát adtam a gyors mozgásomnak, vámpírságommal járó képességeimnek, amint alkalmam adódott rá, berohantam a srácért. Egyszerűen hangzik, de nem volt az.
Ahogy messzebbre kerültünk, s megláttam a francia férfit közelebbről, sokkal rosszabbul nézett ki mint gondoltam. Arca véres volt, tiszta sár és mocsok. Megijedtem. Vagyis úgy éreztem. Az utóbbi napokban tényleg egyre furcsábban éreztem magam. Az érzelmek csak úgy kergetőztek bennem.
A fiú úgy nézett rám, mintha teljesen megőrültem volna.
"Megijedt. " - éreztem. Éreztem magamban, ahogy fél, és dühös és össze van zavarodva. A homlokáért nyúltam, hátha van láza. Alig értem hozzá, összeesett és elájult.

A napok teltek, én este igyekeztem neki segíteni. A megmentése után 2 nappal ébredt fel. Sokkal jobb állapotban volt, mint előtte. Miután megfürdött, és hasonló dolgait elvégezte igazából megkezdtem a segítést. Már amennyire tudtam, adtam neki enni inni, szereztem neki gyógyszereket a betegségeire, amiket ott szedett össze, és elláttam a sebeit.
Közben nem csak ő változott, hanem én is. Az érzelmek teljesen ledöntöttek a lábamról. Éreztem a fiú minden egyes érzelmét, s mikor kértem, hogy nyugodjon meg, megnyugodott. Amikor megjelent bennem egy idegen érzelem, elég volt csak formálni, hogy más legyen. Miközben Marius-t "gondoztam", utánanéztem pár dolognak és a vámpírságnak. Sok dolog kiment a fejemből Louise halála óta. Igazi könyvbúvár lettem, s a kegyetlen énem is odalett. Bár kívülről magabiztos voltam, olyan aki nem szívleli az embereket és a hülyeségeiket, belül dolgozott bennem az empátia. Mint képesség. Olyan gyorsan és észrevétlenül értem el ezt a kort. S már hirtelen képes lettem érzékelni a körülöttem lévők érzelmeit, s ha erősen koncentráltam akár meg is tudtam azokat változtatni. Nem szívesen avatkoztam bele ezekbe a dolgokba, de Marius-szal gyakran megtettem, hogy kellemesebben érezze magát.

Marius ott volt velem már egy pár ideje. 1 éve. Ahogy egyre jobban megismertem a szívemhez nőtt. Kedves volt, de mégis határozott fellépésű. Kiállt az igaza mellett, ha úgy adódott. Nem félt szinte semmitől.
- Marion. Kutakodtam a könyvtárban. - akár csak én. Sejtettem, hogy mire gondol, de nem akadályoztam meg a beszélésben.
- Nagyon hálás vagyok neked azért amit értem tettél. - folytatta, és én is folytattam amit éppen csináltam. Háttal álltam neki. De ez volt az a mondat, amit szinte minden nap elmondott. Éreztem mit érez legbelül, éppen hogy a gondolatait ki nem találtam.
- Pomme de sang.* - ennyit mondott.
- Nem. - szólaltam meg, s meg sem fordultam. Ilyet nem tehetek vele. Annyira ártatlan, s vegyem el tőle a vérét?
Felállt a kanapéról és odajött mögém. Elmostam még egy tányért, leraktam. Éreztem, hogy a következőnek úgysem fogok tudni nekikezdeni, míg ezt a témát le nem tudjuk. Az utóbbi napokban, Marius furcsa volt, többször is belekezdett egy témába, de nem fejezte be. Akkor ezt akarta mondani...
Éreztem a leheletét a tarkómon. Valami különleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem volt szerelem, nem volt barátság, de ezeknél nem volt rosszabb. Talán valahol a kettő között.
A keze a hajamnál matatott, kisodort egy tincset az arcomból. Nem kellett semmit se mondania. A megoldás praktikus lenne.
Mindkettőnknek ugyanaz járt a fejében.
- Véralma. - suttogta, mintha a Pomme de Sang-ot nem értettem volna meg elsőre. Olyan közel volt, hogy kár lett volna normális hangon mondania. Így is meghallottam... Éreztem, hogy lassan megtörök.
A következő napokban páran megneszelték (megint), hogy vámpír vagyok, így igyekeztem nem nagyon kimozdulni otthonról, így táplálékhoz sem jutottam. Mintha a sors is így akarta volna.
Szenvedtem az éhség miatt, mert inkább bent maradtam, minthogy kimenjek és meghaljak. Görcsösen markolásztam a kanapét karfáját, mikor Marius belépett az ajtón. Ott ültem összekuporodva, szétesve. Marius elmosolyodott, mintha csak erre várt volna, vagy erre számított volna. Letette a zacskót egy székre, majd odajött hozzám, velem szembe, letérdelt és félredöntötte a fejét. Szorosan összeszorítottam a szemem. Nem bírtam tovább. Odahajoltam fölé, s mikor már majdnem hozzáértem, hallottam ahogy felsóhajt. Ezt akarta. De ha belegondolunk, tartozik nekem ennyivel. De én nem vártom volna el tőle.
A vére finomabb volt, mint bármely emberé akiét eddig szívtam. Féltem, hogy megölöm, de az éhség csillapításának a köde bevonta az agyamat. Szerencsére még időben eltoltam magamtól. Rámemelte a barna szemeit. Mosolygott.

Évekkel később a kapcsolatunk még mindig ugyanolyan volt, ha nem bensőségesebb. Tervezgettük, hogy visszaköltözünk Franciaországba, de sosem jutottunk el odaáig, hogy tényleg elindultunk volna. Azóta már kétszer költöztünk el, mert mindig kiderült, hogy mi is vagyok. Vagy én csinálok rosszul valamit, vagy a körülöttünk élők túl jók...
Lassan leszállt az este. Felnyitottam a koporsóm tetejét, valami nagyon furcsa szagot éreztem. A távolban kárörvendés és kétségbeesés szállt felém. Körbenéztem. A plafont sűrű füst borította, míg a konyhában lángok markolászták a bútorokat. Kitágult a szemem.
- Marius! - sikkantottam, és gyorsan ki is ugrottam a fekhelyemről. Ő éppen vízzel próbálta eloltani a tűzet.
- Hagyd! - mondtam és megragadtam a vállánál fogva. Kiráncigáltam az utcára. Ijedten figyeltem ahogy a környék kivilágosodik a lángoktól. Alig fogtam még fel, hogy mi történt, mikor valami nekemjött hátulról. Előrebuktam, és éreztem ahogy egy test hozzámpréselődik. Ahogy tudtam, megfordultam. Egy szakállas ember nézett velem farkasszemet, kezében késsel. Megijedtem, ami szokatlan volt tőlem. Megragadtam a csuklóját, majd lelöktem magamról. Ahogy odébbnéztem, láttam, hogy Marius-t egy másik ember foglalja le. Erőteljesebben taszítottam el az én támadómat, hogy a Véralmám segítségére legyek. Minden energiámat bevetettem, hogy olyan gyorsan fussak, mint még soha. Kimentettem Marius-t az ellenséges férfi karmai közül.
Messze voltunk a várostól, a házunkból már biztos csak hamu maradt. Lihegve álltam, s évtizedek óta először gördült le egy könnycsepp az arcomon. Marius lépett mellém és fogta meg a kezemet.
- Azt hiszem ez volt a kezdő lökés, hogy elinduljunk Párizsba. - mondta optimizmussal a hangjában.
Marius egész este azon fáradozott, hogy egy koporsót szerezzen nekem, amit igazán értékeltem. Miután megvolt, elindultunk Párizsba... 1943-ban, végre...

Sikerült egy kocsit szereznünk magunknak, és azzal igyekeztünk megtenni az utat. Reggel volt, így én a koporsómban voltam, de minduntalan felébredtem. Rossz előérzetem volt. Marius megállt, hogy ételt vegyen magának. Lassan kezdett esteledni, mikor még egyszer elment a kocsitól. Nem hibáztattam érte. Ő vezetett, ember volt, kellett neki valamit enni. Talán még éhes volt. S mivel a Nap már lebukott a dombok mögé, így előmásztam a fekhelyemről. Körbenéztem, de semmi nem volt a környéken. Egy erdő közepén voltunk az úton. Legalábbis én ott voltam, de, hogy Marius hol volt, azt nem tudom. Olyan hirtelen ijedtem meg. Kiabálni kezdtem, ötször körbejártam a kocsit, hátha megtalálom valahol. Figyeltem, hallgatóztam, de sem az érzelmeit nem éreztem meg, melyeket ezer közül is megismernék, de még zajokat sem hallottam, az erdő esti zajain kívül. Ahogy kétségbeesve néztem körül, egy cetlit találtam az egyik fán. Láthatólag nem nekem szánták.
"Elvittük Marius-t. Meg kellett mentenünk a szörnyeteg kezei közül. A fiú azt üvöltötte, hogy önszántából maradt a vámpírral. A nő biztosan megbabonázta.
Üdv: Adler"
Dühös lettem, ahogy elolvastam. Összegyűrtem a papírt és elhajítottam.

A következő évben már Párizsban voltam. Próbáltam felejteni, de Marius járt folyton az eszembe. Reméltem, hogy valaha majd újra látom. Mikor elmentem Requiem-hez, akkor is. Szerencsére kaptam engedélyt a városban lakásra, s rögtön oda is költöztem. 1 évembe telt mire az egész várost felfedeztem, újra. Mennyit változott, mennyi új dolog történt.

______________________
* Pomme de Sang= Véralma, a vámpír táplálkozhat belőle, cserébe a védelmét adja a halandónak. Csal az ember beleegyezésével!

Damon: Vámpírok mindenütt vannak; part I.

Nero dühösen csapott a falba.
- Nyugi van, öcskös. - vigyorgott a mellette ácsorgó Demetrius. Öccse arcvonásai megkeményedtek, szemében gyűlölet lángolt.
- Láttam, amint éhesen néz rá! Szinte hallottam, ahogy nyeldekel izgalmában!
- Meg kell hagyni, jó illata van a csajnak. Szívesen megkóstolnám a vérét... - ahogy ezt kimondta, Nero megmasszírozta a hasfalát egy ízlésesen

megkoreografált rúgással. Demetrius a szemközti falnak csapódott, kiköpött egy adag vért, de nem esett baja. Lehúzta izmos hasára fekete

ingjét, s öt ujjal beletúrt éjsötét hajába. Szemében elégedettség csillogott. Már sok éve, hogy minden nap sikerül kihoznia a sodrából az amúgy

szelíd bárány lelkű öccsét, mindig megkapja a neki járó büntetést érte. De élvezi, ahogy a gyűlölet túlteng a levegőben... a szikrái szinte

megcsípik az arcát.
- Az a mocskos rohadék! Fékezhetné magát! Tudja jól, hogy Adriana védelmezője vagyok, mégis a nyálát csorgatja rá, s lopva mindig végigsimít

a fenekén, és karcolásokat ejt a nyakán, és a vérét szagolgatja... undorító!
- Nero, vámpír. Mit vártál tőle?
- Mondja ezt egy tisztavérű vérszopó! - hörrent Nero.
- Mintha te nem az lennél.
- Én nem vagyok az. Csak félvér. Nem ugyanaz!
- Attól függetlenül mindig hallom, ahogy megkordul a gyomrod, mikor vérplazmát látsz a kezemben.
- Ne keverj össze magaddal!! - Nero dühösen meredt bátyjára, aki felkapott az asztalról egy almát, dobálgatni kezdte. Elhajította az almát, s egy

ugrással annak útjában termett, hogy elkapja. Amint ujjai rázárultak a gyümölcsre, kitátotta száját, s előtűntek hófehér szemfogai. Nero elhűlve

nézte fivére ügyködését. Demetrius beleharapott az almába, s szürcsölni kezdte a levét. Hirtelen elfintorodott, s egy laza mozdulattal eldobta a

megcsonkított ételt. Az alma nagy kongással a fémkukában landolt, pörgött kettőt, majd eldőlt. Demetrius lassan kisétált a nappaliból, belötyögött

a spejzba, és felnyitott egy hűtőszekrényt a sok közül. Odabent vérplazmák sorakoztak, vércsoport jelzésekkel ellátva. Elkapott egy A variánst,

letépte róla a kupakot, az ajkaihoz közelítette a zacskó száját, és halkan kortyolt belőle. Teste megremegett, annyira ízlett neki a vér. Mindig is

imádta... mikor kiürítette a zacskót, bedobta a kukába azt is, és megivott még egyet. Nero utánament, az ajtófélfának dőlt, és igyekezett

megbarátkozni a látvánnyal.. a vérivással... hónapok óta nem nyúlt a nedűhöz, és érezte, ahogy az erő fokozatosan száll ki a testéből. Gyomra

hangosan megkordult, Nero nyeldekelt, homlokán izzadtságcseppek ütköztek ki. Demetrius felé pillantott, szájzugában apró mosoly bújkált.

Kivett egy AB-s csoportú vérzacskót, és odadobta öccsének. Nero éhesen kapott a vér után, s amint megkaparintotta eszelősen, szaggatta le a

kupakot róla. Amint hozzájutott, hevesen kortyolta, annyira, hogy egyszer félrenyelt, és a tüdejébe jutott az az egyetlen bűnös korty. Demetrius

kárörvendően figyelte öccse fuldoklását, majd egy rongyot adott a kezébe, hogy a félvér letörölhesse a vért a szájáról.


Adriana idegesen toporgott az osztály ajtaja előtt, nem mert bemenni, ugyanis húsz perc késésben volt. Az óra már javában folyt. Úgy döntött, leül

a terem ajtaja melletti padra, s megvárja, míg az óra véget ér. Leült, táskáját az ölébe kapta, s elővette kedvenc könyvét. Olvasgatni kezdett, és a

percek homokszemekként peregtek. A csengő dobhártyaszaggatóan zörgött a 13. C tablóképe fölött, majdhogynem lezuhant onnan. Az ajtó

kivágódott, s a spanyoltanár viharzott ki rajta. Sértettnek tűnt. Hátán pedig egy "Szamár vagyok!" felirat díszelgett. Adriana osztálytársai röhögve

léptek ki a teremből, némelyikük ráköszönt a lányra, de a többségük Francesco tanárúr hátán kacagott. Adriana  megnézte, mi lesz a következő

órája, és már épp indulni készült, mikor két kéz csapódott be a feje mellett a falba. Arca előtt Demetrius gúnyos mosolya jelent meg, lehelete

Adriana bőrét cirógatta. A vámpír olyan közel hajolt a lányhoz, hogy orruk majdnem összeért.
- Szervusz, cica. Hogy s mint szolgál kedves egészséged?
-Egész eddig remekül, csak mikor megjelentél, a kedvem valahogy a béka feneke alá zuttyant.
- Olyan rideg vagy. Mikor veled beszélgetek, jégcsákánnyal kell leszedni a vállaimról a jeget. - sóhajtott Demetrius sajnálkozón. Adriana

megróbált kibújni Demetrius karja alatt, de a vámpír résen volt, s elkapta a lány vállát. Egy mozdulattal maga felé perdítette, és a mellkasához

szorította. Adriana már edzett volt e téren: megtanulta, hogy nem szabad sikoltoznia, mert akkor megjelenik az ügyeletes tanár, és mindkettőjüket

jól beégeti. Úgyhogy inkább csendben maradt.
- Ma felettébb engedékeny vagy. Férfihiányod van? - kérdezte szemöldökét felvonva Demetrius.
- Vagy csak előbb akar szabadulni, mert nem bírja a szagodat. - Nero keze megpihent fivére vállán, majd ujjaival lenyomta Demetrius vállidegét.

Ettől a teljes vámpír összerándult, s elengedte Adrianát. Nero hűvös tekintettel mérte végig vigyorgó bátyját, majd rámordult:
- Takarodj Adrianától, vagy átrendezem a belsőszerveidet.
- Huhúú, a pici félvér bekeményített! - Nero ledöbbenve meredt Demetriusra, fejében gondolatok százai cikáztak. "Miért mondja el? Miért csinálja

ezt?! Jól tudja, hogy az egyik tanárunk egy vámpírvadász! Még a végén meghallhatja..!"
Demetrius tudta, mit mondott. Nagyon is jól tudta. De nem szándékozott visszaszívni semmit. Úgy volt vele, vonják le a következtetést azok, akik

hallották a beszélgetésüket. Egy halvány csókot lehelt Adriana ajkaira, majd elsuhant, még mielőtt öccse őrjöngésben tör ki, és a nagy hévben

megcsonkítja...

Hunter ökölbeszorította kezeit, majd zsebrevágta. Elrúgta magát a faltól, s Demetrius után indult. Hátizsákjában ott lapult a vámpírölő kése, és

egy nyílpuska, vész esetén: ha a vámpír elorozza a tőrt, bele tud ereszteni egy ciánnal mérgezett nyilat. Vasfüvet már nem árulnak.. a cián is

megteszi. Az még hatékonyabb, mint a vasfű. Halk lépteit nem szúrta ki a vámpír, lassan lötyögött végig a folyosón. Végül befordult a tanáriba, s pont Hunter orra előtt csapta be az ajtót. A vadász morrant egyet, majd lecövekelt a fal előtt. Demetrius érzéki hangja kiszüremlett az ajtón, irritálta Hunter fülét.
- Feküdjön szépen az asztalra. Az a szoknya kicsit zavaró tényező... sőt, még a tanga is.. köszönöm.
- Önnek bármit, mr Gritti... - hangzott egy női sóhaj. Tompa puffanás, s az anyag szakadása. Aztán halk sikkantások.. Demetrius nyögései betöltötték a tanárit. Hunter összeszorította a fogait, s azon gondolkodott, hogyan törhetné rájuk az ajtót. Mire már odáig jutott volna, hogy előkapja tolvajkulcsát, és megpróbálja kinyitni az ajtót, Demetrius kinyitotta azt, s mélyen Hunter arcába hajolt. Ingje félig kigombolva, nadrágja slicce lehúzva.. homlokán egy csepp izzadság sem volt, holott a szerelmi légyott igen heves szokott lenni..
- Jobb, ha nem hallgatózol, vagy letépem a töködet, és a kezedbe adom. És kézi fityegőnek aligha fogsz örülni. Szerintem. - hátralökte Huntert, és elsasszézott mellette. Hunter betekintett a nyitvahagyott ajtón, s a látvány kicsit sem döbbentette meg. A nő ájultan hevert az asztalon, alteste egy zakóval volt letakarva, nyakán harapásnyom, s két vérpatakocska csörgedezett le a bőrén. Hunter összerázkódott undorában, s Demetrius után vetette magát. Elővette nyílpuskáját, beleillesztette a folyékony ciánnal átitatott nyílvesszőt, célzott és lőtt. A vessző lapockán találta a vámpírt, s a lökéstől megtántorodott. Térdre rogyott, Hunter felé fordult.
- Hunter... mivel volt átitatva ez a vessző...? - kérdezte növekvő fájdalommal a szemében.
- Számodra nagyon finom szerrel. Folyékony cián. - sétált mellé Hunter. Kezét a szenvedő vámpír vállára tette, és lenyomta a földre. A hasába rúgott, majd elővett még egy ciános vesszőt, és végigsimított vele Demetrius testén. A méreg látványosan marni kezdte a bőrét, rózsa alakú foltot rágott Demetrius oldalára. Demetrius szemére vörös köd ereszkedett: forgott vele a világ. Már csak annyi ereje maradt, hogy kitépje magából a vesszőt, és Hunter lábába döfje. Hunter élesen felordított, s egy utolsót rúgott a fetrengő vámpírba. Nyílvesszővel a lábfejében próbált elevickélni onnan, de csak lassan haladt. Végül eltűnt a kanyarban. A folyosó elején egy halk sikkantás hallatszott... Demetrius oda emelte fáradt tekintetét, s beazonosította Adrianát. Kinyitotta száját..
- Adriana.... - s elnyelte a vak sötétség.

Nana: Mosolyogj a bánatnak!

 

Mosolyogj a bánatnak, ha utadba áll,

Nevess rá bátran, ha megtalál!

Ha a szomorúság megrohamoz,

Nevess rá! Ne bánd a holnapot!

Mosolyogj, ha arcodba vág,

Könnyezzél, de ne várj még rá!

Ha szívedet szorítja keményen,

Nevess! Téged nem győz le egykönnyen!

Fesd színesre a szürke eget,

Nevess felfelé, ha az eső elered!

Örülj a bánatnak, örülj, hogy érzel,

Mosolyogj, hisz el nem vérzel!

Nevess, mosolyogj, vidáman ugrálj!

A ma kemény volt, de a holnap még rád vár!

Táncolj az esőben, ha vihar jön,

Majd áld a Napot, ha elköszön!

Mosolyogj a bánatnak, ha utadba áll,

Nevess rá bátran, meg ne hátrálj!

Ha a szomorúság megrohamoz,

Nevess rá, hátha eloldalog!

Damon: Traditore

Sebesen száguldott kiváló egészségnek örvendő paripáján, a lemenő Nap sugarai rávetődtek. Árnyéka egy sas alakjára emlékeztetett, köpenye szárnyként lebegdezett utána. Csuklyája lecsusszant a fejéről, s szabadon hagyta hullámozni haját a menetszélben. Egy gondolat bántotta őt minduntalan. „Raul, utol kell érned, mielőtt elszabadul a pokol!” egyre csak a lány szemei jártak az eszében... a pillantás, melytől egykoron elolvadt, boldoggá lett... most gyűlölet járta be testét a kínzó szempár látványától.
-„Mester! Mit óhajt?
- Győzd le Rosettát.
- M-mi?! De hát... miért?!
- Megszegte a Krédónk szabályait! Mind közül a legfontosabbat... A Testvériség egy... az utunk ugyanaz... megszabadítani a világot a Gonosz vasmarkától! Ő megtagadta ezt... mert... beleszeretett egy Templomosba!!” Ezio szavai megrendítették. „Egy... Templomosba...? Az lehetetlen... emlékszem... a Pantheon-ban vallottunk egymásnak igaz szerelmet... Ő... és én...” összeszorította fogait, sarkát a ló oldalához nyomta, és gyorsabb vágtára ösztönözte lovát. „Sietnem kell. Vagy elárulja a Krédónkat... Nem találkozhat vele...!” Gondolatai villámsebesen cikáztak. Lelki szemei előtt látta, amint Rosetta belép a Templomosok szállására... leül egy ismeretlen lovag mellé... hozzábújik a férfi mellkasához, és lágyan cirógatja az arcát... s forró csókban egyesülnek. A kép kiáltásra ösztökélte. A lemenő Nap fénye megcsillant a hátas sörényén, s aranyszínűvé tette azt. Hideg, januári naplemente volt... Raul könnyei már rég elapadtak. Réges régen... Arianna... hol van Arianna? Talán ő segíthet... talán segíthet, hogy visszatérítsék Rosettát a Krédóhoz...
„Semmi sem igaz. Minden lehetséges.” Együtt ismételték... ujjaik összefonódtak. Mikor a beavatási ceremónia véget ért, vágyaik nem bírtak a felszín alatt maradni. Hosszú csók követte a rövidet, majd ölelés váltotta fel... de Ezio megzavarta együttlétüket.
-„Hát ti?! Gyakorolnotok kell! Nyomás átvenni az úszóleckéket!” „Undorító vén kripli.” – morogták egyszerre, majd összemosolyogtak. Azóta máshogy tekintett az egyetlen Auditore-ra. Mint... az apjára.. „Il Mentore.” – ahogy egyszer Machiavelli nevezte. Azóta ez a név rajtamaradt... sokan így hívták a Krédóból. Hirtelen fékezett le a ló, s Raul erre nem számított. Lábai kicsusszantak a kengyelből, és lefordult a nyeregből.
- Cazzo... Mi történt...? – nyöszörögte. Felnézett, de nem látott senkit, se semmit. Pillantása lejjebb suhant, s megakadt egy postagalambon. Lábára egy levél volt rögzítve, rajta az Auditore pecsétjével. Utána kapott, s röptében csípte el a madarat.
- Mmm, piccina... Calma, calma! – gügyögte a galambnak, aki rémülten csapkodott szárnyaival. A lágy szavak megtették hatásukat, s az állat lenyugodott. Raul lecsippentette a levelet a madár lábáról, majd szelíden letette a földre a pici tollast. Feltörte a pecsétet, kihajtotta a levélpapír széleit, és olvasni kezdett.
„A Pantheonnál látták utoljára Rosettát.
Ha gyorsan hajtod a lovadat, talán pirkadatra odaérsz.
Tudom, hol vagy. Igyekezz...
                                                           La Volpe”
A furcsa levél megdöbbentette Raul-t. De Rosetta neve idegessé tette, dühössé... összehajtogatta a papirost, zubbonya alá csúsztatta, s visszaszállt a lóra. A patás felnyerített, vadul ágaskodott. Raul a ló oldalába döfte sarkait, és vágtába ugratott.

Felhők tarkították az eget.. a távolban kakashang hallatszott. A Nap első sugarai már Róma kapujában érték az assassint, s az első harangszóra már a Pantheonnál volt. Leugrott a lóról, őrizetlenül hagyta. Az egyik oszlophoz sétált, elrejtőzött mögötte... bentről szitokszavak hangzottak, köztük egy nő hangja is harsant. Rosettáé...
- Mi az, hogy nem láthatom őt?! Hiszen megegyeztünk!
- Mi dispiace, signorina... de most nem láthatja őt. Sürgős elintéznivalója van... ha van ideje, megvárhatja az épület előtt.
- Nem! Most akarom őt látni! MOST! – sikoltotta. Raul ökölbeszorította mindkét kezét, beharapta az alsó ajkát. ’Az a nyomorult... elcsábította... nem... NEM!!” dühe elhatalmasodott rajta, s Ezio szavai visszhangzottak a fejében.
-„Győzd le Rosettát. Győzd le Rosettát...” – kikukkantott az oszlop mögül, s pont megpillantotta a kifelé igyekvő Rosettát. Kilépett rejtekhelyéből, s megmutatta magát. Lehúzta csuklyáját a fejéről, arca dühöt, bánatot sugárzott.
- Ciao, Rosetta. Come stai?
- Raul... Te... itt...? M-mégis mit keresel itt? – kérdezte meghökkenve Rosetta.
- Téged. Köss Békét Istennel, mert hamarosan a színe elé kerülsz... – mondta vészjóslón Raul, s kikattintotta rejtett csuklópengéjét.

Damon: Pierre

Pierre…
Pierre Salomon… ezt a nevet adták nekem akkor, mikor megszülettem. Talán nem kellett volna akkor felsírnom… talán… meg se kellett volna élnem a másnapot. De Isten így akarta.
A gyermekkorom borzalmas volt.. sőt… ha lehet ezt fokozni, akkor annál rosszabb. A sárba tiportak, megaláztak… akkor veszítettem el a jobb szemem világát. Az egész.. egy sötét napon történt.. játszottam a barátommal. Frissen hullott le az őszi eső.. a föld csúszós volt, mint ahogy az szokás.
- Pierre!! Erre! Menjünk arra!! – mutatott az erdő felé az egyik barátom. Furcsán néztem rá, de mivel akkor még gyenge volt az ítélőképességem, így utána rohantam, be a fenyegetően magas fák közé, a veszély forrása felé…
- Jean, ne olyan gyorsan, nem tudok lépést tartani veled!! – kiáltottam elfúlón. Mintha meg se hallotta volna… sőt.. gyorsított léptein, majd hirtelen elttűnt a szemem elöl. Megtorpantam, kétségbeesetten néztem körül, s kisöpörtem szöszke fürtjeimet a szememből. Akkor még rakoncátlan hajtincseim voltak, a szüleim nem akarták, hogy levágjam őket..
Vészjósló morgás hangzott az egyik bokorból, sarkon pördültem, és tekintetemet a mozgó cserjésre függesztettem. A zizegés abbamaradt, mire megnyugodtam valamelyest, és útnak indultam, Jean nevét kiáltozva. Nem került elő… sötétedett. Már rég haza kellett volna, hogy érjek. Továbbra is a barátomat keresve bóklásztam az erdőben, több-kevesebb sikerrel. Mikor már azt hittem, rátaláltam, kiderült, hogy egy magas bokorhoz beszéltem. Ekkor tört fel belőlem a mélyen elfojtott jeges, marcangoló rémület… tipegőként tottyantam a fenekemre, és sírni kezdtem.
- Jean, ne viccelj velem…!! Nem talállak…! – hüppögtem. A válasz csak nem akart érkezni.. rémülten néztem körül, és csak akkor tudatosult bennem, hogy a végletekig eltévedtem. A fák ijesztően magasodtak fölém, és úgy tetszett, elállják előlem a kiutat… ekkor csörtetést hallottam, halk lábdobogásokat, s fújtatást. Letöröltem a könnyeimet piszkos arcomról, és reménykedve néztem a hang irányába.
- Jean, hát itt vagy!! Nagyon rámijesztettél…! – mondtam hálálkodva. Felálltam, leporoltam a ruhámat, és elindultam a cserjés felé. Eltoltam a leveleket, hogy jobban láthassam Jean-t, de akit megpillantottam, az nem a barátom volt. Hanem egy vérszomjas vadállat. Szeme vérben forgott, testét csapzott bunda takarta. Minden bizonyára egy farkas volt… Szemem hatalmasra kerekedett a végsőkig felfokozott félelemtől, torkom összeszorult, s egy hang nem jött ki rajta. Levegőt is elfelejtettem venni, az erő hirtelen eltűnt a lábaimból, és hanyatt estem. Az állat kiugrott a bokorból, egyenesen rám. Éles fogsorát két ujjnyira csattogtatta az arcomtól. Végül sikoltozni kezdtem,s abban reménykedtem, hogy valaki meghallja… de senki nem volt a közelemben… Körbenéztem, hátha találok bármilyen harci eszközt, mellyel leteríthetem magamról a fenevadat, de csak egy követ találtam. Megragadtam, ujjaimat erősen rászorítottam, és minden erőmet a karomba összpontosítva fellendítettem a rögtönzött fegyvert, és rásúlytottam a farkas fejére. Az ütéstől lehengeredett rólam, de épp csak annyi időt hagyott, hogy felkelhessek, és hátat fordítva neki, menekülőre fogjam. Amint futásnak eredtem, hallottam, amint talprakecmereg, és utánam száguld. Azt is érzékeltem, ahogy dobbant egyet, miközben elrugaszkodik a földtől… A hátamra vetődött, és a földreterített. Éles karmaival felszántotta a hátamat, letépve a rongyot rólam, amibe öltöztem, s mély sebet okozott.. Akkor tapasztaltam meg először, milyen érzés a gyilkos fájdalom. Kisgyermekként nem tudtam, milyen, ha az ember megsérül, de akkor, abban a pillanatban rájöttem, mit érezhetett anyám, mikor levágták a bal lábát. Legalábbis… azt hittem, hogy megegyezett a fájdalmunk… a vérem forrón folyt le az oldalamon a porba, s a szaga megvadította az állatot. Óriási haragra gerjedt, és ahol ért, összeharapott, vagy karmolt. Azt hittem abban a pillanatban, hogy lerágja a karomat… végül észbekaptam, és még egyszer felemeltem a kezem ügyébe eső követ, és leütöttem magamról a farkast. Amint fel tudtam állni, nem hagytam neki időt, hogy erőt gyűjtsön az esetleges újabb támadásra, addig püföltem a minifegyveremmel, amíg ki nem lehelte a lelkét. Mindenem sajgott… a jobb szememből dőlt a vér, lecsorgott az arcomon, s végig a csupasz felsőtestemen… tájékozódási képességem nem volt túl jó, s nehezen találtam ki a rengetegből. Forgott körülöttem a világ, szédültem a vérveszteségtől… alig álltam a lábamon, az utolsó pár lépést már térden csúszva tettem meg a házunkig. Halkan, erőtlenül kopogtattam be a faajtónkon, így meg se hallották. Újabb próbálkozásra már nem volt erőm, így lefeküdtem a földre, kinyújtózva, pihegve, rohamosan gyengülő akaraterővel… végül egy asszony talált rám, kinek máig hálás vagyok.. de vajon miért…?
Felnyalábolta törékeny, csupa vér testemet, és a lábával dörömbölt az ajtón. Anyám megjelent, és elszörnyedve száguldott tekintete hol rám, hol pedig a nőre. Hirtelen zokogni kezdett, és beparancsolt a tisztaszobába. Lefektetett egy fehér paplanra, majd hozott egy vödör vizet, s egy rongyot. Belemártotta a folyadékba, utána csavart rajta egyet, és óvatosan letörölgette rólam a vért. Keze megállt a jobb szememen, és halkan, rekedten kérdezte:
- Mi történt veled… kicsim…?
- Hol van Jean…? – kérdeztem válasz helyett. Még több könny tolult homályos szemébe, hívta az apámat.. a férfival együtt megjelent egyetlen barátom, akit annyi ideig kerestem az erdőben.. amint meglátott, kezeit a szája elé kapta, és fenhangon sírni kezdett.
Utána minden… kiesett….

Hónapokkal később, mikor már gyógyulni kezdtem, a hegek teljesen elcsúfították a testemet. Az arcomat nem érte annyira a farkas… csak a szememet és az orrnyergemet.. sokan csúfoltak.
- Nézd, ott van a farkasokkal táncoló fiú! Vigyázz, nehogy bántani merd, vagy ráduszít egy farkast!! – nem tudták, mit mondanak.. Azt hitték, direkt tépettem magam szét azzal az állattal. A gyógyulásom majdnem halállal végződött… csak a szerencsémen múlott, hogy Isten nem szólított magához. Magas lázzal küzdöttem, már-már úgy tetszett, a vacsorát sem érem meg, nemhogy a hajnalt… de a védőangyalom mindvégig mellettem volt.. megvédett, kitartott mellettem jóban, s rosszban is. Végül levehettem magamról csúf kötéseimet, és korlátok nélkül küzdhettem már a lovagok között. Míg nem egy nap.. minden megváltozott… a falu főterén egy akasztófa állt. A kötelek sokáig halálraítélt nélkül himbálóztak a szélben.. de ma… kitöltötték az ürességet..
- Halál rájuk!!! Mindre!! – üvöltötte egy férfi. És méghozzá.. nem is akárki… Jean volt.. a legjobb barátom.. a falu bírójává nevezték ki.. elárult… ok nélkül ölte meg a családomat.. felesküdtem, hogy lovaggá leszek, és megölöm… a bosszú elvakított, s veszett farkasként ugrottam ki a tömegből a pódiumra. Családom női tagja még életben volt, mikor előpattantam, és öklömmel leterítettem a földre Jean-t.
- Megöllek, te szemét!! Érted?! MEGÖLLEK!! SZÉTSZEDLEK APRÓ DARABOKRA!! Darabjaidat elégetem, s hamuidat elszórom a szélben!! Lelked sosem fog megnyugvásra találni!! – köptem a szavakat. Tekintetében rémület csillant, majd hirtelen lerúgott magáról, intett a hóhérnak, aki meghúzta a kart, s megölte édesanyámat is. Könnyek buggyantak a szememből.. fájdalmas.. dühös könnyek… Jean elmenekült… nekem pedig alkalmam lett volna megölni… életem egyik legnagyobb… leges legnagyobb hibája volt az, hogy futni hagytam családom gyilkosát… mikor lovaggá választottak, s találkoztam leendő társaimmal, Jean köztük volt. Mikor megláttam, elfutott a méreg… s a többiek fogtak le, különben megöltem volna… abban a minutumban… de dühöm alábbhagyott, s mégegyszer felesküdtem rá, hogy a Pokolra küldöm… de csak ennyit mondtam neki:
- Lucifer égessen téged porrá… paysans malodorantes.*


* büdös paraszt (franc.)

Nana: Álombeli megmentő

Sietősen toltak végig a korház folyosóján. Meg kellett műteniük a betegségem miatt. Ne kérdezzétek, mi volt az. Hogy őszinte legyek, rossz voltam biológiából. És minden másból. Habár, lehet, ha tanultam volna, akkor jó eredményeket értem volna el. De nagyon elzüllöttem. De nem abban a nagyon szörnyű értelemben. Nem drogozok, még barátom sincs sok. De ha tehettem, akkor ellógtam az órákat. Nem tanultam, nem figyeltem oda, felesletem. Ha valaki közeledni próbált hozzám, bunkón elhárítottam. De már megbántam. Talán. Utána pedig bekerültem a kórházba. Franc se tudja, mi bajom van, legalábbis én nem tudom. Az orvosok sok mindent magyaráztak, de én, aki oda se figyelt, honnan értené meg, hogy miről van szó? Csak azt tudom, hogy meg kell engem műteni. És, hogy elég kockázatos a műtét. És hosszú is. Őszintén talán örülnék is, ha nem élném túl. Vagy mégsem.
- Számolj vissza tíztől! - szól rám a doki, és egy maszkot nyom a számra, amitől alig tudok beszélni.
- Tíz, kilenc, nyolc, hét... hat.... - mondom, de még a végére sem értem elnyom a sötétség, magába kebelez, beszippant. Elveszve lebegek a semmi közepén, nem tudom hol vagyok, mennyi az idő, hogy mi lesz most. Hirtelen földet érek és egy hatalmas réten futok a térdig érő gaz közt. Rohanok előre a hajam száll mellettem a szélben. A fák, mintha mozognának, csavargatják az ágaikat, jobbra balra táncolnak egyhelyben. Fölöttem fekete szivárvány húzódik, ami úgy lebeg, mint egy zászló, amit enyhe szellő cibál. Megállok és a mellettem lévő kabátos férfira meredek. Nem csinál semmit, de van benne valami furcsa.
- Elmentem, és vettem egy rákot. - motyogja az orra alá. Ekkor a füves rét száraz földdé változik, és rákok kezdenek el rajta mászni felém. Nem ijedek meg, hanem figyelem a mozgásukat, ahogy haladnak és beszélnek. Mindenféle bolondságot, értelmetlen mondatokat.
- Kinézte a füvet.
- Eltette a köveket.
- Pont lettem, pont voltam.
- Körben állok, háromszögben. - és hasonló bolondságokat. És én ott állok, és figyelem ahogy kúsznak. Egy-kettő leszakad a csoporttól és jobbra vagy balra mennek tovább. A férfiből, aki mellettem áll, hirtelen piros ruhás, szőke nő lett. Egy kávéscsészét tart a kezében, és elémtartja. Nem tudom miért, de én elveszem és lerakom a földre. A csésze belesüpped a talajba, kiszélesedik és fekete tó lesz belőle. Az összes rák egyszerre veti bele magát, mint egy vízesés, zuhognak bele a kávéba. Ekkor a nő meglök hátulról, és én is beleesek. Megint lebegek a sötétben. Zuhanok, szüntelen zuhanok lefelé. Egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen fájdalmas lesz a földetérés. Mintha repülnék lefelé. Pörgök a zuhanás közben. Nem látom elejét, nem látom végét. Íme a végtelen feketeség, amiben szótlanul zuhanok. Hirtelen lelassulok és lágyan érem a földet. Akárcsak egy kút. Kör alakú helység nagy és nedves kövekből összerakva. Érezni a hideget, a borzongást, a halál szellőjét. Felnézek, de nem látok semmit, csak a feketeséget. Körbeforgok. Sehol egy kijárat, semmi.
Megcsap egy hűvös szellő. Behunyom a szemem, olyan jó érzés. Itt akarok maradni örökre. Nem számít semmi, mások gondolata rólam. Olyan felszabadultnak érzem magam, nincsen fájdalom, mintha súlytalanul lebegnék, pedig ott a padló a talpam alatt. De akkor is. Átölelem magam, magamba akarom szorítani azt a rengeteg jót, azt a sok kellemes érzést. Azt akarom, hogy kebelezzen be, burkoljon körül, had érezzem még. És akkor meglátom, honnan jön a jónak fuvalatja. Egy alagút. A végén nem a feketeség, hanem fény dereng. Lépek egyet felé. Erősödik az érzés. Ideillek. Teszek még egy lépést és képek villannak be az életemből. Amikor kis koromban összeraktam egy vár-félét kockákból. Majd mikor megtanultam biciklizni. Utána az első napom az iskolában, az első osztályban, hogy mennyire utáltam a fekete szoknyámat. És újra ott állok az alagút előtt. Belémcsap valami jó. Nem tétovázom, teszek mégegy lépést. Megtántorodom az emlékek halmazától. Sok pár-másodperces kép ugrik be elém: az első egyes dolgozatom, amikor nagy gondosan, körültekintve lógok az egyik órámról, veszekedés a szüleimmel. Lehunyom a szemem, hogy halkan tisztázzam magamban a dolgokat. Ekkor felbugyog bennem valami: bűntudat. Kinyitom a szemem, megtisztítom az elmém. Most nincsenek gondok, nincsen létezés. Most ez van, szüntelen béke és nyugalom. Zavartalanság. Lépek egyet előre, már majdnem elérem a a folyosót. Autómatikusan behunyom a szemem és a szemhéjam mögött látom, amint kilépek a házból és elszököm 2 napra. Látom, amikor a szüleim leszidnak mikor visszatérek. Látom ahogy anyu elkísér egy pszichológushoz, fogja a hátamat, és beszél a nővel. Látom, a következő alkalmat amikor elvitt kocsival. Látom, hogy az ajtóban állok, és várom amíg anyu csinál valamit, elmegy, elnéz, akármit. Látom, hogy felveszi a telefonját, félrenéz és beszélni kezd, majd hallgatni. Látom, ahogy begörnyedve, fejemre hajtva a kapucnit otthagyom anyukámat, az ajtót, ezzel kihagyva a pszichológust. Látom, ahogy anya gyanútlanul olvassa az újságot, mikor hazaérek. Mosolyogva néz rám, azt hiszi nem hazudok, hogy ott voltam. Hogy most jobban lettem, hogy előrehaladtam a saját magam megismerésének útján. Hogy jobban vagyok.
Könnyek szöknek a szemembe. A kezem az arcom elé rántom. Sírni kezdek, a hirtelen rámszakadó érzelmektől. A tudattól, hogy mennyi minden rosszat tettem. Most már nincs számomra semmi. Elhatároztam. Ez lesz talán a legjobb, nekem is, szüleimnek is. Lendületet veszek és rohannék a fénybe, át az alagúton. Futnék, itthagyva a sikamlós köveket, a nyirkos falakat, és a földet. Minden rossz emléket, érzelmeket, melyekbe a szívem megszakad. Elindulok, de valami megragadja a karom, és visszaránt. Egy arcot érzek az enyém mellett. Finom illatot, meleg lehelletet, ami legalább annyira csábít, mint az alagút.
- Szükségem lesz még rád. - suttogja egy mély hang a fülembe. Éreztem egy kicsit hosszú hajat, nagy kezeket, amik hirtelen foszlottak el a semmiben, és én újra zuhanni kezdtem a semmibe, egy képpel a fejemben. Egy ember arcával, és ahányszor becsuktam a szemem, hogy érezzem az engem csapkodó menetszelet, mindig ez az arc jelent meg előttem. És csak zuhantam, zuhantam, vissza a testembe.
Zörgés, ruhák surlódása, motyogás. Homály fed mindent, körülöttem, a dolgok elvesztették az élüket. Pislogtam párat. Megláttam a szüleim arcát, ahogy boldogan, könnyes szemekkel hajolnak felém, az orvost, kezében defibrillátorral. Megértettem, mi történt. És beleszakadt a szívem, hogy  a szüleim ennyire örülnek nekem, azok után, amiket velük tettem. Átöleltem őket és ők is engem. De hiába volt minden, az álmom ott motoszkált a fejemben és sohasem felejtettem el.

2 év múlva.
Egy kávézóban üldögéltem. Kevergettem a kávéban, megigazítottam a sárga hajráfomat. A ruhám kellemes, halvány színekben pompázott, vidám volt, mint a mosolyom. Rájöttem valamire, akkor, a műtét után. Nem folytathatom úgy az életem. Elvetettem a lustaságot, és nekiálltam tanulni. Abbahagytam a lógást, visszavettem magamból, és szereztem egy-két barátot, ha nem is sokat. És sokkal boldogabb lettem.
Körbenéztem a kávézóban, és megláttam egy arcot. Egy arcot, amit már rég láttam,de minden részlet, minden pont megmaradt az elmémben. Ha akarnám, se tudnám kitörölni. És akko,r a kávézóban ott állt, a megmentőm, aki álmomban elragadott a halál elől. Rámeredtem, és ő visszanézett. A tökéletes arcán a döbbenetet felváltotta egy halvány mosoly. És akkor elindult felém. A szívem hevesen vert, ellenkezőleg reagáltam a dolgokra, mint 2 évvel ezelőtt tettem volna. Visszamosolyogtam rá, és ő odajött hozzám.
- Nem fáradtál bele abba, hogy az álmaimban mászkálsz?

Damon: "Fly like an eagle"

I am so high. I can hear heaven.
I am so high. I can hear heaven.
Oh but heaven, no heaven don't hear me.

Magasan... fent, egészen a torony tetején... a felhőket szinte elérem ujjaimmal..
Egy hős, kire szüksége van a városnak... az országnak... sőt.. egy egész világnak. Magasan... az egekben érzem magam. Szinte el is felejtem, hogy öngyilkos akartam lenni. Az egész világ ellenem esküdött össze... a szüleim... a barátaim... és egyetlen támaszom.. hát csodálkoznak, hogy a játékok világába menekülök? Hogy számomra már az emberek pusztán ösztönlények, akiknek csak a szaporodás a fontos, a szeretet már nem...?

And they say that a hero can save us.
I'm not gonna stand here and wait.
I'll hold onto the wings of the eagles.
Watch as we all fly away.

Azt mondják, az öngyilkosság semmire sem vezet. Csak egy hülyével kevesebb... de talán ez lenne a leges legjobb döntésem, amit ebben az életben meghoztam... Mindenkinek jobb lesz így, nem?
A könnyek, melyek végig gördülnek az arcomon, a fájdalom sós cseppjei. A fájdalom, melyet mások okoztak nekem azzal, hogy megtiportak, a lelkembe gázoltak... hogy lenéztek, bántottak. Akár szóval, akár tettel.. Mindkettő a végletekig felfokozza bennem azt az érzést, hogy én már nem vagyok fontos.. Kitárom karjaimat, akár a sas a szárnyait... talán úgy repülhetek, ahogyan az a fenséges ragadozó madár.. súlytalanul, kecsesen..

Someone told me love will ALL save us.
But how can that be, look what love gave us.
A world full of killing, and blood-spilling
That world never came.

And they say that a hero can save us.
Im not gonna stand here and wait.
I'll hold onto the wings of the eagles.
Watch as we all fly away.

Hol az az ember, akit nekem ígértek anno? Aki állítólagosan megváltoztatja az életemet, jobb mederbe tereli? Már huszonöt éves fejjel... talán megtapasztalhattam volna a szerelmet. De lehet... Isten akarta így. Egyedül, magányosan, szomorúan meghalni... Lábaim nem akarnak mozogni, nem akarnak engedelmeskedni. Pedig most lenne a tökéletes alkalom arra, hogy véget vethessek szenvedéseimnek... mindenki belém rúg, odébb lök... hátha ezzel véget érnek megpróbáltatásaim...

Now that the world isn’t ending, it’s love that I’m sending to you.
It isn’t the love of a hero, and that’s why I fear it wont do.

And they say that a hero can save us.
I’m not gonna stand here and wait.
I'll hold onto the wings of the eagles.
Watch as we all fly away.

De nem... nem menekülhetek a halálba.. tökéletes, abszurd hülyeség lenne... saját magammal hadakozom.. vajon kinek lehet igaza...? Nekem, vagy a lelkiismeretemnek?
Egyértelműen a lelkiismeretemnek... de nem hallgatok rá. Nincs, aki visszatartson.. A lelkiismeretem csak egy hang... nincs fizikai ereje... nem tud eltántorítani... Egy kiáltás, egy ölelés.. nem érdekel. Az erő megjön a lábamba..

And they're watching us
(Watching Us)
And they're watching us
(Watching Us)
As we all fly away...

Elrugaszkodok... kezek markolják a csuklómat... megpróbál visszahúzni... de nem.. kicsúszok ujjai közül... sikerült! Úgy szállok, akár a sas... kecsesen, súlytalanul... fejemben minduntalan az a szomorú szám játszódik le újra... és újra..

Nickelback ~ Hero


-------------------------------

Szerzői kommentár (mert ilyen is kell néha):
A történet nem a szöveg alapján van.:) Az angoltudásom nem elég ahhoz, hogy a szöveg alapján írjam...
Random történet, ezzel a szöveggel. A dallam gyönyörű... érdemes meghallgatni...:)
És persze a stílus... hát... bizony. Loptam. Mert ilyet is kell néha. Ha már Hizaki és Nana hasonlóan írt...^^"


Üdv: Damon