Nana: Ngoima fenyegetésében

A nap csak résekben világított át a fákon, de a hőséget így is szinte késsel lehetett volna vágni. Mint minden nap. Én és Hiram már hozzászoktunk ehhez. Itt Kongóban minden nap ilyen. Most itt az őserdőben sűrűn nő minden. Hirammal kijöttünk játszani, mint általában mindennap. A szülői tiltás ellenére mindig az erdőbe jövünk. Elkezdtem futni, Hiram már így is jóval előttem járt.
- Lassú vagy, Delia! - kiált hátra nekem. Láttam hátulról ahogy néha-néha a napfény megcsillan a csikbarna bőrén, akárcsak az enyémen. A hajunk is ugyanolyan gyapjas, fekete, göndör. Azzal a különbséggel, hogy az enyém egy kicsit hosszabb, mint az övé. Egyre beljebb szaladtunk, élveztük ahogy az arcunkba csap a szél. Hiram lelassított és megállt. Én is megáltam mellette. Lassan sétáltunk tovább közben kifújtuk magunkat. Arra a helyre igyekeztünk ahová már egészen kicsi gyerekkorunk óta járunk. Nem mondhatnánk tisztásnak, mert nem az. Tovább haladtunk. Akkor megláttam a lábam előtt egy egész érdekes rovart. Lehajoltam, hogy jobban megnézhessem. Amint lehajolta már nem tűnt annyira érdekes. A hely ahová tartunk úgyis már csak pár lépés. Hiram ott állt 2 fa között ami a helyet körbe vette.
- Na! Miért nem mész beljebb? - kérdeztem egy kicsit emeltebb hangon. De rájöttem hiba volt. Amikor odaértem láttam, hogy miért bámult Hirem ijedten a fák közé. De már késő volt. A nagy madár felénk fordította óriási fejét. A ngoima. Az alatt a pár másodperc alatt láttam, hogy úgy néz ki, mint ahogy a pletykák állítják. A szárnyai között a távolság 4 méter volt, lábai ember kar vastagságúak, színe barnás. Éppen egy kecske fölött tornyosult, de a szemei már minket vizslattak, 2 másodpercig. Akkor Hiram elordította magát:
- Futás!! - Ekkor csináltunk egy hátraarcot és lélekszakadva rohanni kezdtünk, át mindenen. Ekkor a hatalmas madár beugrott elénk. Megragadtam Hiram kezét és elrántottam a másik irányba. A félelem hideg vízként söpört végig rajtam. Csak az járt a fejemben, hogy úgysem élem túl, a ngoima elkap minket. Tényleg kis híján múlott, hogy Hiramot nem érte el. Most Hiram vette át a vezetést és rángatott maga után. Lélekszakadva futottunk az életünkért. Beugrottunk egy bokor mögé. Mintha érne bármit is. Az a madár olyan nay, hogy simán átlát minden felett. Ott guggoltunk ketten egy óriási madár elől elbújva. Akkor vettem észre, hogy a félelemtől elkezdtem sírni.
- Hiram, nem akarok meghalni. - mondtam a mellettem gubbasztó fiúnak - Hiram! Félek. - Ő meg se tudott szólalni. Meredten bámult ki egy kis résen, hátha meglátja a ngoimát. Egy puffanás hallatszott. Hiram megszorította a kezem és megpróbált odébbhúzni, hogy törpejárásban menjünk odébb. Nem tudtunk elég észrevétlenek maradni. A madár felén fordította nagy fekete szemeit. Én belenéztem. Mintha értelem csillant volna benne, de ez persze teljesen butaság.
- Delia! Fuss! Fuss már! - üvöltött rám Hiram és rángatott, tolt, hogy menjek. Patakzottak a könnyeim. Hiram fogta a karom és futott mellettem árkon, bokron át. Hátra se néztünk. Kezdtem elfáradni.
- Hiram, nem bírom. - fuldoklottam a saját nyálamtól, nem kaptam levegőt, fájt az oldalam és még sírtam is. Lassítani kezdtem, hiszen már nem tudtam tovább futni.
- Gyere már, nincs sok! - mondta Hiram. Úgy nézett ki, hogy ő is mindjárt elsírja magát. Már nem is igzaán tudtuk, hogy hol vagyunk csak, hogy meneküljünk. És akkor megláttuk, hogy végre ott van az erdő vége. Végre. Az utolsó pár métert még sikerült sprintben megtennem. Amint kiértünk eszembe ötlött valami. Mi lesz ha rászabadítjuk a ngoimát a Kisangani-ra, a falunkra? Mi
lesz ha nem fog elmenni onnan egyhamar? Tovább futottunk, be az emberek közé. Félve néztem hátra könnyes szemekkel. De az
erdő csöndes volt. Néma csen, csak a falubeliek morajlását lehetett hallani. Hiram közelebb akart menni a fákhoz, de elkaptam a kezét.
- Nem menj oda! - kértem rá felduzzadt szemekkel. Hiába kértem közelebb ment. Én meg utána. Pár lépés a fák közé, de semmi.
Az őserdő olya volt, mint mindig. Csendes.

Nana: Szent Anna Általános Iskola

"Nehéz új lánynak lenni. Főleg a 8. év elején. Mikor már megvannak a klikkek, és te senkit sem ismersz. Megvannak a pletykák, a történetek, rémtörténetek a tanárokról, sztorik a tantermekről. És te ennek a közepébe csöppensz bele. Mindenki néz rád, mint tyúk a piros kukoricára."- gondolja Abigél miközben végigsétál a női mosdó felé vezető folyosón. Ahogy megy nemcsak az osztálytársai bámulják meg hanem a többi osztály tagjai is. Ez egy vidéki suli. Szóval nincsenek itt sokan, így ha jön egy új gyerek akkor tuti, hogy észreveszik és fél éven keresztül bámulják. Ő még nem jár ide fél éve. Még csak az első hónap telt el a suliból. "Már kezdem rossz ötletnek tartani, hogy ide költöztünk. Nem is értem, hogy anyáék miért határoztak úgy, hogy elköltözünk vidékre."- a gondolatok csak úgy cikáznak a fejében. A 8.-at itt kezdte. "Szuper, mi? Szóval most itt sétálok ezen a hülye folyosón ahol még a smároló párocskák is abbahagyják egymás fogdosását, hogy engem jobban szemügyre vegyenek. Elég idegesítő. Ráadásul a női wc-ig vezető folyosó nem olyan rövid." Már csak pár lépés. Végre a biztonságot jelentő ajtó mögött lehet. A női mosdó. Jobbra 3 csap, balra vannak a fülkék. Ahhoz képest, hogy ez egy kisvárosi iskola elég nagy a wc... Kábé, mint a Harry Potterbe. Jó, azért annál kisebb.
Abigél itt sincs teljesen biztonságban. Az osztálya, sőt a suli legnagyobb ribijei, úgy látszik itt gyülekeznek... Pontosan hárman vannak, tisztára, mint a filmekben. Még így év elején kedvesek vele. Nagyjából. "Gondolom, hogy maguk mellé állítsanak." - az elmélkedést egy pillanatra sem tudja abbahagyni.
- Hello, Abigél! - köszönt Viki, a vezető. Tipikus a kinézete: hosszú, dús szőke haj, karcsú derék, nagy mellek és divatos cucok. Ő áll most az egyik mosdókagylónál. A kettő követője pedig gondolom wc-n van.
- Szia. Mindegyik foglalt? - kérdezte Abigél a fülkékre mutatva.
- Ja.- válaszolja, miközben a rágóján kérődzik. Vannak bent még páran. Abigél Őket nem ismeri. De az biztos, hogy a legutolsó wc a sarokban mindig szabad, meg a környéke. Soha sem megy oda senki. Az a fülke most is üres. "Miért ne mehetnék oda? Nem tudok róla, hogy esetleg használaton kívül lenne." El is indul, csakhogy Viki erősen megragadja Abigél kapucniját és visszarántja.
- Megőrültél??!! Nehogy odamenj!! - üvölt rá.
- Most mi van? Miért ne mehetnék oda? - kérdezi értetlenül, és abban a pillanatba teljesen őrültnek is hiszi Vikit. És ez az érzés, hogy Viki nincs magánál csak erősödik azzal ami a következő percekben történik. Kinyílt az egyik wc ajtó és kilépett Viki egyik követője, Zsófi. A lánynak barna, hullámos haja van. Na meg persze az elmarathatatlan divatos öltözék.
- Ő még új. Senki sem mesélte el neki. - nézett sokatmondóan Vikire, aztán egy pillanatra Abigélre.
- Na jó, ki meséli el neki? - kérdezte, a trió harmadik tagja, amint kilépett ő is a wc ajtaja mögül.
- Majd én. - mondta Viki és ránézett Abigélre. "Kezdem azt hinni, hogy el van törve a wc deszka vagy nem működik a lehúzó, vagy mit tudom én." - Szóval. Pár évvel ezelőtt jött egy új lány a suliba. Nagyon emó volt, ezért szivattuk. Mindenki szivatta. Szóval tudod, ilyen kis pancser volt. Mindig ült a sarokban, a padot bámulta, vagy babrálta a papírját. Volt, hogy elég csúnyán kicsesztünk vele, biztos sírt esténként. És egyik nap kizártak mindenkit a klotyóból és még a rendőrség meg a mentők is jöttek. Mindenki tökre izgult, hogy mi történt. Akkor megtudtuk a Kisvárytól meg a Kovácstól, hogy találtak egy hullát a mosdóban. Ott volt az emo csaj abban a wécében elvágott torokkal. - Viki itt már suttogott egy kicsit - És ez elég furcsa, az emók nem a nyakukat szokták vagdosni... De mindegy is. Tiszta vér volt a padló meg minden. - Itt már olyan halkan beszélt, hogy Abigélnek közelebb kellet hajolnia, hogy hallja, még a flegmaság is eltűnt Viki hangjából - A csaj azóta is itt kísért. Biztosak vagyunk benne, hogy visszajár ide. És ezt az egész suli tudja! - Abigél úgy nézett rá, mint egy hülyére szokás, mert ekkor Viki visszavette a flegma stílusát kiegyensedett és ránézett: - Te most azt hiszed, hogy én viccelek?
- Nem viccel! - néz az üres tekintetével Heni, a harmadik tag. "Azt hiszem ennek a csajnak az IQ-ja a föld alatt van jó mélyen."
- Ugyan már! Ez hülyeség! - mondja meghökkenve Abigél. "Mert ez tényleg az. Ugyanmár, azt hitték, hogy beveszem ezt, vagy, hogy megijedek tőle? Na ne nézzenek már madárnak."
- Nem hiszed el? Akkor mi a magyarázatod arra, hogy a csövek zörögnek ott, és a wc néha lehúzza saját magát? - nézett rá azzal a tekintetével amivel azokra szoktak nézni akik szerintük szánalmasak.
- Az, hogy mozognak a csövek még nem jelenti azt, hogy szellem jár abban a wc fülkében... - Mondta neki egyszerűen egy vállrándítással.
- Te annyira hülye vagy! - közli velem Zsófi. "Úgy látszik frappánsabb bessólás nem jutott az eszébe..."
- Istenem, ennyire bénák nem lehettek. Én most bemegyek oda és megnézhetitek, hogy semmi bajom nem lesz tőle! Túl fogom élni minden sérülés nélkül. - Abigél már elég mérges lett az osztálytársai hülyeségétől.
- Ha te meg akarsz halni, nem akadályozunk meg benne! Igaz, csajok? - nézett Viki a gardedámjaira. Azok egyetértően, egyenes háttal helyeseltek.
- Ugyan már! Semmi félelmets nincs benne. - mondta rá Abigél.
- Ha te mondod. Nem a mi bajunk... - válaszol rá Viki és hagyagul kiveszi a rágót a szájából majd a csap alá nyomja. - megvárjuk míg bemész - néz rá kárörvendő szemekkel. Abigél fogta magát és azzal a lendülettel bevágódott abba a wc fülkébe amit már évek óta mindenki messziről elkerül. Először semmi nem történt. Pár másodperc múlva Heni sikított fel amikor az ajtó rezegni kezdett. Abigél verte belülről.
- Engedjetek ki! Segítség! Ez nem vicc!!! - ordibálta ezt Abigél. Viki és a többi csaj ijedten nézett az ajtóra, összebújva. Az ajtó még rezegett amikor megszólalt a csengő. Hangos berregéssel szólította a diákokat arra, hogy térjenek vissza a tantermeikbe. Ám a trió mit sem törődött vele. Mintha meg se hallották volna úgy álltak ott kővé dermedve, az ajtót bámulva. Az ijedség a csontjaikig hatolt. És akor abamaradt. Megszűnt a zörgés. Az ajtó megállt. Úgy tűnt, hogy semmisem történik. Hogy minden csendes marad, eltekintve a folyosón lévő hangzavartól. A kinti zsivaly olyan távolinak tűnt, mintha kilóméterekre lenne ettől a pillanattól. Ez a csend 4 másodpercig tartott, de Zsófiéknak ez is éveknek tűnt. Akkor jelent meg. A vér az ajtó alatt. Lassan, lomhatagon szivárgott ki az ajtó alatt. Hömpölygött kifelé, egyre több tiszta, fehér járólapot bemocskolva. A lányoknak egy szó sem jött ki a torkán. A folyosó már elcsendesedett, a lépések kintről, mint egy bomba robbanása, hatott a trió tagjaira. Kinyílt az ajtó és Tölgyessy tanárnő teste jelent meg az ajtóban.
- Maguk mér nincsenek az órán? - kérdezte a szigorú hangjával a fizika tanár. Heni élettelenül mutatott a vértócsa irányába. A tanárnak is elakadt a lélegzete.
2 óra múlva megjelenik a rendőr, hogy kihalgassa Vikit, Zsófit és Henit a történtekről.
- Tessék megmondani,  mi történt a lánnyal? - kérdezi még mindig a sokk hatása alatt lévő Zsófi. A rendőr nyugodtan válaszol (nem csoda, hiszen mindennap vannak gyilkosságok)
- Elvágták a nyakát.

Nana: Féltékeny gyilkos

Csöpp. Csöpp. Csöpp... 1... 2... 3... Alexa számolja a perceket, a csöppenéseket. Azt ahogy a vér csöppen le a késről amit a

kezében tart. Már 15 perce számolgatja az időt, a vércseppeket, de a zsaruk még mindig nem érkeztek meg. Igaz is. Ki szólt

volna nekik? Ő biztos nem. Krisztián sem. Már 16 perce, hogy Alexa ugyanott áll, egy centimétert sem ment odébb.
50, 51, 52... A cseppek koppanása az egyre növekvő tócsában a lábánál akárcsak a másodperc mutató kattogása lent az

ebédlőben, egy szinttel lejjebb. Megfordulhatna, csinálhatna valamit a holttestel. Akár el is futhatna, elmenekülhetne. Mire

a szomszédok észreveszik, hogy történt valami ő úgyis már messze járna. Igen, elmenekülhetne. De nem teszi.
68, 69, 70... Egyszerű lenne. Letenné az éles kést, amit egész délelőtt élesített, és kimehetne a garázsba a cabriójához,
beleülhetne és elhajthatna bárhová. Mikor a határhoz érne, akkor még biztos nem adnák ki a körözést ellene. De mi értelme is
lenne tovább élni egy ismeretlen helyen? Még ha beszéli is a nyelvet? Semmi. Az embert aki miatt lenne még értelme az életnek
most ölte meg.
75, 76, 77... Krisztián teste félig lecsúszva az ágyról kókadozik. Sápadt, hulla sápadt. Valaha zöld, a semmibe révedő szemei
alatt lila karikák húzódnak. A vörös vér folyik belőle. Eláztatja a földön heverő selyem takarót, ami a férfi dereka köré van
csavarva, eme anyagdarab híján Krisztián szinte teljesen mesztelen.
79, 80, 81... Alexa csaknem olyan meredten bámulja a holttestet, mint a holttest a fényben úszó ablakokat. Alexa életének

egyetlen értelme Krisztián volt. Nem voltak a lánynak baráti, szülei. Senkie sem volt a férfin kívűl. De őt is megölte.

Megölte mert ő megcsalta.
84, 85, 86... Krisztián megcsalta Alexát, ez tény. Alexa nyugis maradt, teljesen eddig a napig. Nem ment be dolgozni. Leült a

konyhába keresztbe vetett lábakkal és életsítette a kést. Egész délután, míg a férje haza nem érkezett. Alexa utána jött az

emeletre, be a hálószobába és, mint egy marni készűlő kígyó egyetlen ugrással belédöfte a szúrószerszámot és... a férfinek

vége volt. Lassan 19 perce.
84, 85, 86... Alexa sikeres állása, sok pénze, szinte tökéletes élete ezzel a cselekedettel eltűnt a semmiben.

Szertefoszlott.
88, 89, 90... Még mindig megtehetné. Elfuthatna és erre a tényre sohasem derülne fény, egészen addig amíg Krisztián főnöke

vagy a szomszédok furcsálni nem kezdik a csöndet a 15-ös szám alatti házban. De a lány még mindig ott áll mozdulatlanul. Jobb

keze csupa vér, mint ahogy a kés a kezében. Ennyi. Nincs értelme tövább élni. Minek pénz. Minek méregdrága autó. Minek

gyönyörű kertes ház. Minek élet. Alexa egy lendülettel felemelte a kést. Első mozdulata 25 perce.
92, 93, 94... A lány mereven szemlélte a kést közel tartva az arcához. Ahol nem borította vér a pengét ott látta az eltorzult

arcát. Nem látott magán semmilyen érzelmet. Nem sírt, nem örült, nem volt mérges. Üres kifejezéstelen szemek, zárt száj.

Villámgyorsan rántott egyet a késen, a penge élesen egy nyisszantással vágta el a torkát. Még több vér fröccsent a

franciaágyra. Alexa térdrerogyott és eldőlt.
Csöpp... Csöpp... 100

Nana: Be nem tartott ígéret

Megfogadtam. Megfogadtam és nem tartottam be, pedig megígértem. Elkéstem, már rég késő. És az, hogy sírok semmit sem tesz jóvá. Már késő, nem rohanhatok oda hozzád bőgve és kérhetem a bocsánatodat.
Csend van. Sötét este. Csak az eső kopog az ablakon. Egyre jobban kopog, mintha ő is azt mondaná, mintha ő is csak szidni tudna. És igaza van. Mindenért csak magam hibáztathatom. Ha a fogadalom nem lett volna elég, barátok voltunk, az istenért!
Sírok. Akkor is bőgtem miközben futottam hazafelé. A fájdalom a szívemben elviselhetetlen. Ordítanék, verném a fejem a falba, csak, hogy tompítani tudjam ezt az érzést. Innék, vedelnék, mint egy alkoholista, csak, hogy el tudjak felejteni mindent. Hogy még csak a homályos foszlányok se legyenek meg. Megtehetném. De minek? Jobbá nem teszek semmit. S mihelyst kijózanodom az emlékek újra elő fognak jönni.
Felsírtam. A vállam és a hátam vadul rázkódott. A sírástól forró homlokom nekitámasztottam a hideg ablkanak ami az utcra nézett. Ahogy a sötétben láttam az arcom az üvegen, nem éreztem mást magam iránt csak gyűlöletet. Késő visszamenni. Az ember ezt nem érzékeli, azt, hogy késő... Csak akkor amikor már tényleg nem tud mást tenni. Csak akkor érzed, hogy késő.. végleg elkéstél.
A rendőrautók szirénája ide csak halkan hallatszott fel, de a lámpa az élesen hasította át a sötétséget. Mentősök is ott vannak. Egy mocsok vagyok. A szívemet mardosó fájdalom már mindig ott lesz. Mintha ezer kést döfnének volna át rajtam. A mellkasamat markolom, mintha a bennem verdeső fájdalmat tompítani lehetne.
Megfogadtuk egymásnak nagyon régen, hogy mindig ott lezsünk és védeni fogjuk egymást. Ma meg mintha ez az egész semmisé vált volna a veszekedéssel. Veszekedtünk. Ez a szó mint a méreg folyik szét a véremben, át az egész testemen.
A düh magam iránt és mérhetetlen szomorúság árasztja el mindenemet. Akármennyit sírok a könyekkel egyik érzés sem fog távozni.
Veszekedtünk. Ha ez nem is lenne elég az egész miattam volt. Beszélgettünk és aggódott értem. Tettem rá egy elég bunkó megjegyzést, ezen indult mindent. Mérges voltam rá. Én voltam mérges rá! Most ez az egész mérhetetlen hülyeségnek tűnik. Pegig akkor az egészet nem így fogtam fel. A végén már lögdöstük egymást. Mérges voltam rá és minden bizonnyal ő is rám. Erőset löktem rajta. Túl erőset. Kitántorodott az útra, egy kamion elé. Hogy lehettem ekkora balfék! Hogy még ott is hagytam! Ahogy odagyűltek az emberek nem akartam a kérdések kerezttüzében állni. Egyszerűen elfutottam. Itt volt a házam nem messze. Mindenki kiabálta, hogy meghalt, és senki sem vette észre, hogy én elfutottam.
Bocsánatot kérnék tőle. De már késő. Ha élne, biztos nem bocsátana meg. Eldobnám az életemet is magamtól, csak, hogy azt hallhassam, nem a te hibád, vagy hogy csak egyszerűen visszatérjen az életbe.
De ez lehetetlen. Nem tehetek érte semmit. megszegtem a fogadalmam és ott hagytam...

Hizaki: S.O.S.

Emlékszel még,amikor kiskorunkban,olyan sokat játszottunk együtt?Ősszel az elsárgult falevelek tengerében fürödtünk,télen hóembert építettünk.Tavasszal virágkoszorút fontunk és bújócskáztunk,nyáron almát szedtünk,és a játszótéren sötétedésig mulattunk.Voltunk őslénykutatók,kalózok,focisták és asztronauták is.Néha felrepültünk a Holdra,vagy felírtuk a puha homokba,hogy S.O.S.Minden este értünk jöttek a barátságos bennszülöttek hogy megmentsenek.Mindig a nevető arcoddal az emlékezetemben szenderedtem el esténként.
Mostanság sosem látlak nevetni.Idegesen kelsz minden reggel,és komor arccal indulsz munkába,este pedig meggyötörten érsz haza.Tudom,mert minden nap látlak az utcán,miközben sorbanállok a bank automata előtt.
A Facebook-on egyedülálló,28 éves,boldog nőként mutatod be magad.Csak arról nem írsz egy szót sem,ami fontos.Hogy ugyanúgy telik minden napod.Emlékszem a kacagó,pirospozsgás arcodra,és a kusza,barna hajadra diákkorunkból.Halovány emlék csupán.
Látom az ablakomból,hogy miután hazaérsz,felgyullad a villany a lakásodban.Szinte magam előtt látlak,ahogyan fáradtan kibújsz a kabátodból,főzöl egy kávét,majd leülsz a számítógéped elé.Tenni szeretnél érted valamit.Bárcsak most is olyan gondatlanul és bizalmasan tudnánk beszélgetni,mint tíz éves korunkban...A kezemet tördelem és bűnbánatos mosollyal ülök a kanapémon.Nincs bátorságom,hogy reggelente megszólítsalak az utcán.Szó nélkül bámulom a laptopom képernyőjét,és az Ismerősök felirat alatt a fényképedet.Hónapok telnek így,hogy semmit sem lépek.Pedig tudom,hogy ez így nem jó.És hogy csak magamat okolhatom.Bocsáss meg.Néha szeretnék írni egy e-mailt:Tudom,hogy rendben leszel.
Egy ugyanilyen estén egyszer csak a képernyő alján a kis ikon villogni kezd,és bejövő üzenetet jelez.Szívem kihagy egy ütemet,amikor meglátom a nevedet,és hihetetlenkedve nyitom meg az üzenetet.Ennyi áll benne:
S.O.S.
Magamban ismétlem:S.O.S.
Save our souls.
Save our souls.
Remegő ujjakkal gépelem be a választ.
"Hol vagy most?" Bár semmi szükség rá,tudom a választ.Kirohanok a lakásomból,a szitáló esővel mit sem törődve.
Nem fogom hagyni,hogy te is így járj.Ha belehalok se.Éppen eleget várakoztam már.Ideje lépnem is.
Nem fogom hagyni,hogy elveszítselek.
Mosolyogva köszöntesz az ajtóban,mintha az elmúlt tíz év nem is lett volna.
Mert tényleg nem.Semmivá vált abban a pillanatban,ahogy egymásra mosolyogtunk.

                                                                                         /Stanfour: For All Lovers/