Hizaki: S.O.S.

Emlékszel még,amikor kiskorunkban,olyan sokat játszottunk együtt?Ősszel az elsárgult falevelek tengerében fürödtünk,télen hóembert építettünk.Tavasszal virágkoszorút fontunk és bújócskáztunk,nyáron almát szedtünk,és a játszótéren sötétedésig mulattunk.Voltunk őslénykutatók,kalózok,focisták és asztronauták is.Néha felrepültünk a Holdra,vagy felírtuk a puha homokba,hogy S.O.S.Minden este értünk jöttek a barátságos bennszülöttek hogy megmentsenek.Mindig a nevető arcoddal az emlékezetemben szenderedtem el esténként.
Mostanság sosem látlak nevetni.Idegesen kelsz minden reggel,és komor arccal indulsz munkába,este pedig meggyötörten érsz haza.Tudom,mert minden nap látlak az utcán,miközben sorbanállok a bank automata előtt.
A Facebook-on egyedülálló,28 éves,boldog nőként mutatod be magad.Csak arról nem írsz egy szót sem,ami fontos.Hogy ugyanúgy telik minden napod.Emlékszem a kacagó,pirospozsgás arcodra,és a kusza,barna hajadra diákkorunkból.Halovány emlék csupán.
Látom az ablakomból,hogy miután hazaérsz,felgyullad a villany a lakásodban.Szinte magam előtt látlak,ahogyan fáradtan kibújsz a kabátodból,főzöl egy kávét,majd leülsz a számítógéped elé.Tenni szeretnél érted valamit.Bárcsak most is olyan gondatlanul és bizalmasan tudnánk beszélgetni,mint tíz éves korunkban...A kezemet tördelem és bűnbánatos mosollyal ülök a kanapémon.Nincs bátorságom,hogy reggelente megszólítsalak az utcán.Szó nélkül bámulom a laptopom képernyőjét,és az Ismerősök felirat alatt a fényképedet.Hónapok telnek így,hogy semmit sem lépek.Pedig tudom,hogy ez így nem jó.És hogy csak magamat okolhatom.Bocsáss meg.Néha szeretnék írni egy e-mailt:Tudom,hogy rendben leszel.
Egy ugyanilyen estén egyszer csak a képernyő alján a kis ikon villogni kezd,és bejövő üzenetet jelez.Szívem kihagy egy ütemet,amikor meglátom a nevedet,és hihetetlenkedve nyitom meg az üzenetet.Ennyi áll benne:
S.O.S.
Magamban ismétlem:S.O.S.
Save our souls.
Save our souls.
Remegő ujjakkal gépelem be a választ.
"Hol vagy most?" Bár semmi szükség rá,tudom a választ.Kirohanok a lakásomból,a szitáló esővel mit sem törődve.
Nem fogom hagyni,hogy te is így járj.Ha belehalok se.Éppen eleget várakoztam már.Ideje lépnem is.
Nem fogom hagyni,hogy elveszítselek.
Mosolyogva köszöntesz az ajtóban,mintha az elmúlt tíz év nem is lett volna.
Mert tényleg nem.Semmivá vált abban a pillanatban,ahogy egymásra mosolyogtunk.

                                                                                         /Stanfour: For All Lovers/