„Használd a tehetségedet...” Ezio fut, rohan az utcán... szemeiből könnyek buggyannak.. csuklyája hátracsúszik szinte a fején.. köpenye szárnyként fekszik fel a szélre. A gondolat... hogy ők már nem élnek...
„Federico...”
„Petruccio...”
„Apám....!” Befordul egy kis elhagyatott utcába, és a falnak simul. A katonák, akik üldözik őt, elsuhannak mellette, annélkül, hogy észrevennék... lecsúszik a földre.. felhúzza lábait, homlokát a térdeire hajtva némán sír. Válla rázkódik a zokogástól... ruhája egyre jobban átázik a sós könnyektől.
„Petruccio...”
- „Mire vannak ezek a tollak? – kérdezte az öccsétől a halála előtti napon.
- Ez titok... – válaszolta sejtelmes mosollyal.” Haza kell mennie... mielőbb.. de nem bír felállni.. a gyász megbénítja, megbékjózza őt...
- „Használd a tehetséged, Ezio!” még most sem tudja elhinni. A szeme láttára ölték meg őket... Árulás..!! Végre-valahára erőt vesz magán, abbahagyja a könnyhullatást. Feláll, mélyen az arcába húzza a csuklyát, hogy ne ismerjék fel. Az Auditore házba kell mennie... futásnak ered, gondolatai elkalandoznak.. mikor legközelebb feleszmél, már a lakhely előtt áll. Ismét előtörnek érzelmei... alig látható, apró könnycseppek fakadnak szeméből, végiggördülnek arcán, lecsöpögnek gallérjára. Ujjaival elmorzsolja a cseppeket, majd mélyet lélegezvén benyit.. mivel nem talál itt senkit, gyors hátraarcot csinál. Kifut a hatalmas rezidencia elé, majd szembefordul vele.
- Ezio! Hát itt van!! – Anetta az. A lány felé pördül.
- Mi történt? – kérdezi kétségbeesetten. „Ha Claudia és anyám is...!!”
- Claudia kisasszonyt és Maria asszonyt el kell szöktetnünk. Jelenleg a barátaimnál tartózkodnak. Kíván oda menni? – kérdezi Anetta pihegve. Ezio bólint, majd követi a lányt. Anetta egy bordélyhoz vezeti őt. „Hát ez mi?”
- Megérkeztünk. – fordul a lány Ezio felé. A férfi kérdőn pillant rá, majd mikor megérti, hogy ide lett bújtatva at édesanyja és a húga, mélyet sóhajt. Bekopogtatnak, majd benyitnak. A ház szépen berendezett, gyönyörű szobát rejt az alsó szinten... minden vörösnek, bordónak hat.. selyemfüggönyök díszítik a falakat, bársony díványokon ülnek a kurtizánok, kényeztetik a kuncsaftokat. Ezio-ra futó pillantást vetnek, majd madarakként szétrebbennek. Előlép egy asszony.. fején fátyol, barna haja összefonva simul az anyag alá.
- Üdvözöllek, Ezio. Paola vagyok. – szól.
- Hol van anyám és a húgom? – kérdezi rémülten a férfi.
- Ezio? – a hang ismerős... „Claudia?” Húga felé fordul, majd megkönnyebülten elmosolyodik, s karjaiba zárja.
- Claudia!! Örülök, hogy semmi bajod!
- Hol van Federico? Petruccio? Apa...? – feltett kérdéseire nem kap választ. Először nem tudja, mi történt... fivére arcát tanulmányozza, majd hirtelen gutaütésként éli meg a felismerést.
- Nem!! – bátyja karjaiba borul, és zokogni kezd. Édesanyjuk is megjelenik, némán, sokkos állapotban. Ezio búsan simítgatja húga haját, a történteken gondolkodva.
- Meg kell ölnöm Uberto-t...
- Ezio, ne légy gyilkos... ezzel nem hozod vissza őket... – suttogja Paola kezét a férfi vállára csúsztatva.
- Akkor el kell vinnem anyámat és a húgomat Firenzéből egy biztonságosabb helyre...
„Federico...”
„Petruccio...”
„Apám....!” Befordul egy kis elhagyatott utcába, és a falnak simul. A katonák, akik üldözik őt, elsuhannak mellette, annélkül, hogy észrevennék... lecsúszik a földre.. felhúzza lábait, homlokát a térdeire hajtva némán sír. Válla rázkódik a zokogástól... ruhája egyre jobban átázik a sós könnyektől.
„Petruccio...”
- „Mire vannak ezek a tollak? – kérdezte az öccsétől a halála előtti napon.
- Ez titok... – válaszolta sejtelmes mosollyal.” Haza kell mennie... mielőbb.. de nem bír felállni.. a gyász megbénítja, megbékjózza őt...
- „Használd a tehetséged, Ezio!” még most sem tudja elhinni. A szeme láttára ölték meg őket... Árulás..!! Végre-valahára erőt vesz magán, abbahagyja a könnyhullatást. Feláll, mélyen az arcába húzza a csuklyát, hogy ne ismerjék fel. Az Auditore házba kell mennie... futásnak ered, gondolatai elkalandoznak.. mikor legközelebb feleszmél, már a lakhely előtt áll. Ismét előtörnek érzelmei... alig látható, apró könnycseppek fakadnak szeméből, végiggördülnek arcán, lecsöpögnek gallérjára. Ujjaival elmorzsolja a cseppeket, majd mélyet lélegezvén benyit.. mivel nem talál itt senkit, gyors hátraarcot csinál. Kifut a hatalmas rezidencia elé, majd szembefordul vele.
- Ezio! Hát itt van!! – Anetta az. A lány felé pördül.
- Mi történt? – kérdezi kétségbeesetten. „Ha Claudia és anyám is...!!”
- Claudia kisasszonyt és Maria asszonyt el kell szöktetnünk. Jelenleg a barátaimnál tartózkodnak. Kíván oda menni? – kérdezi Anetta pihegve. Ezio bólint, majd követi a lányt. Anetta egy bordélyhoz vezeti őt. „Hát ez mi?”
- Megérkeztünk. – fordul a lány Ezio felé. A férfi kérdőn pillant rá, majd mikor megérti, hogy ide lett bújtatva at édesanyja és a húga, mélyet sóhajt. Bekopogtatnak, majd benyitnak. A ház szépen berendezett, gyönyörű szobát rejt az alsó szinten... minden vörösnek, bordónak hat.. selyemfüggönyök díszítik a falakat, bársony díványokon ülnek a kurtizánok, kényeztetik a kuncsaftokat. Ezio-ra futó pillantást vetnek, majd madarakként szétrebbennek. Előlép egy asszony.. fején fátyol, barna haja összefonva simul az anyag alá.
- Üdvözöllek, Ezio. Paola vagyok. – szól.
- Hol van anyám és a húgom? – kérdezi rémülten a férfi.
- Ezio? – a hang ismerős... „Claudia?” Húga felé fordul, majd megkönnyebülten elmosolyodik, s karjaiba zárja.
- Claudia!! Örülök, hogy semmi bajod!
- Hol van Federico? Petruccio? Apa...? – feltett kérdéseire nem kap választ. Először nem tudja, mi történt... fivére arcát tanulmányozza, majd hirtelen gutaütésként éli meg a felismerést.
- Nem!! – bátyja karjaiba borul, és zokogni kezd. Édesanyjuk is megjelenik, némán, sokkos állapotban. Ezio búsan simítgatja húga haját, a történteken gondolkodva.
- Meg kell ölnöm Uberto-t...
- Ezio, ne légy gyilkos... ezzel nem hozod vissza őket... – suttogja Paola kezét a férfi vállára csúsztatva.
- Akkor el kell vinnem anyámat és a húgomat Firenzéből egy biztonságosabb helyre...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése