Odakintről ordítás harsant, amolyan jó szaftos, egy pár liternyi nyállal megfűszerezve. Összenéztem Alex-el, majd az utasítására lebuktam az asztal alá. Hogy mi elől is bújkálunk?
Na jó. Megpróbálom felvázolni a helyzetet, pár mondatban. Az egész egy gyönyörű nyári reggelen – ami mellesleg ma volt, körülbelül harminchét fokos, tikkasztó, zsírsercegtető kánikulában - , lazán lavíroztam a városban, füldugókkal a fülemben, amit másnéven fülhallgatóknak hívnak... a zene ordított, minden körülöttem hallható zajt elnyomott. Még a veszély zörejét is.. a hatalmas felhőkarcolók szó szerint a barifelhőket csikizték alulról. Mint ahogy az átlagos Manhattan city-ben. De az utcák felettébb kihaltak voltak, csak itt-ott egy-két papírlap repdesett – MI A POKOL. Ez rosszul kezdődik -. Kicuppantottam a füleimből a fülhallgatókat, és körbenéztem. Ekkor fedeztem föl, hogy valaki a nyakamba liheg. Nem túlzottan üdítő látványt nyújtott... Sőt.. egészen torz volt... az arcán furcsa kelések voltak, bőre roppantmód hajazott a hullaszínre, sőt, még a szaga is remekül passzolt hozzá. Szeme ijesztően kifordult, csak néha láttam felbukkanni a szembogarát, és az íriszét... ruhája szaggatott volt, lukak lukak hátán tornyosultak rajta. És ami még jobb: vér csúnyállott a testén mindenütt.. Mikor felfedezte, hogy épp szembefordultam vele, és undorodva végigmustráltam, rámüvöltött. Természetesen beficcent nálam a para bugyiba, és sikoltozva gyors hátraarcot csináltam, s annyira igyekeztem rohanni, hogy elbotlottam. Táskámból minden cucc kigurult.. nem törődtem vele, és azonnal talprapattantam, hogy aztán menekülésre adjam a fejemet. Sprintelni kezdtem, ahogy a lábam bírta, és bevágódtam egy mellékutcába.
„Te jó szagú isten, mi a büdös franc ez?!” gondoltam akkor, de mivel időközben összefutottam Alex-el, nem is akárhogyan, megtudtam a választ. De ez jöhet később. Az izémicsoda lélekszakadva süvöltött utánam, és nyomban rámakadt, egy kocsi mögött bújkálva. Öblösen felordított, nyitott száján kiözönlött a tömérdek nyál, amit eddig gyűjtögethetett nyilván... A kiáltásnak alig nevezhető hangnyilvánítás idecsalta a „fajtársait”, akik szintén rámvetődtek. Szemükben a téboly, és az éhség egyvelege tükröződött.. felsikoltottam – a mai napon már másodszorra, pedig nálam a havi egy alkalom a megszokott - , és ismét menekülni kezdtem. A valamicsodahadsereg mögöttem loholt, és mindenhová követett, egyre csökkentve a köztünk levő távolságot. „Ez biztos felér egy évi testmozgásnak!” szinte gondolatban is ordítottam. A körülöttem levő autók kigyulladva, kihaltan sorakoztak, valamelyik motorházteteje felgyűrődött a jármű szélvédőjére... az épületek szintén lángokban álltak, és futás közben tüzetesebben megszemléltem... itt-ott kilógtak emberek az ablakokon, és segítségért kiáltoztak. A távolban helikopter zúgott... ismét orra estem, de most úgy éreztem, az életben nem kelek föl onnét, és ahogy a szörnyek kiéhezetten fölém tornyosultak, megállapítottam, hogy ez az élet nem fog hosszú ideig tartani... szemem szorosan lezártam, hogy ne láthassam a rémségek eltorzult pofázmányát... vártam, hogy szétszaggassanak.. de nem történt semmi.. teltek-múltak a másodpercek, és egyre hangosabban hörögtek köröttem. Nagy nehezen felbátorodtam annyira, hogy legalább az egyik látószervemet résnyire nyithassam. A látvány, ami elém tárult, elnémított, de még a gondolataimat is... egy nagyjából huszonhárom év körülinek ítélhető férfi állt előttem, dzsekiben, pulcsiban, kapucniját a fejébe húzva, és egy ingben, felsőruházat gyanánt, plusz a farmer, és egy pár hegyes orrú cipő. A ruhák színét nem tudtam megállapítani, mivel a vér dominált javarészt az anyagon. De ami a legszembetűnőbb volt, az a jégkék írisze. Szemei alatt mély karikák virítottak, mint aki régen aludt... Tekintetem végigsuhant a megfeszített karján, ami rémisztőmódon nem a szokásos ujjakban végződött, sőt, ellenkezőleg... kések voltak... vagy... karmok... de semmi esetre sem ujjak... Közelebb lépett hozzám, de megtorpant.. mintha azt várta volna, hogy sikoltozva elmenekülök előle.. de nem tettem. Mivel annyira megijedtem, hogy még remegni, levegőt venni, és mozogni is elfelejtettem.. mivel látta, hogy a mocorgás egy legapróbb jelét sem mutatom, leguggolt elém, és emberi kezét nyújtotta felém. A szemem még működött, szóval lebandzsítottam a tenyérre, majd pillantásom visszasuhant a férfi arcára. Megint végignéztem rajta, és feltűnt, hogy szörnyféle végtagja szép lassan visszaalakul emberi mivoltába... ezt akkor furcsának tartottam.
- Na mi lesz? Megmozdulsz, vagy inkább hagyjalak itt vacsira a zombiknak? – mordult rám. Összerezzentem, majd mint egy oroszlán a zsákmányra, úgy csaptam le a kezére, és talpra ugrottam a segítségével. Megpróbáltam leporolni a ruhámat, de nem sikerült... a kezem végigcsúszott a farmerkabátomon. Lenéztem... csupa vér voltam.
- Ne ijedj meg. Ez nem tőled származik. Hanem a zombiktól. – tudatta velem a helyzetet, mivel valószínű, elfehéredtem a látványtól.
- Alex vagyok. Alex Mercer... – nem nézett a szemembe. Még véletlenül sem. Mondjuk... én sem akartam szemkontaktust teremteni egy ilyen fagylalóan kék szempárral...
- Apryl... Arianna... – nyekeregtem. A hangom valahogy elszállt a rengeteg sikongatástól.
- Meg sem ijedsz tőlem? – kérdezte.
- Ugyan már, minek ijedezzek? Hiszen láttam már karmos embereket... – nevettem zavaromban.
- Akkor ettől sem fogsz megijedni, igaz-e? – rámvillantott egy vigyorféleséget. Csak én vettem észre, hogy majdnem lefolytam a kanálisba? Még mielőtt a gondolataimba mélyedtem volna, a hátára kapott.
- M-mit csinálsz?! Ugye nem úgy fogsz suhanni, mint az a vérszopó Cullen-gyerek...?
-Túl sok filmet nézel, úgy látom. – morrant fel vérig sértődötten. Éppen vitába akartam szállni vele, miszerint életemben nem voltam moziban, hirtelen meglódult velünk a világ. Vagy mi nyargaltunk a fénynél is sebesebben...? Kénytelen voltam a hátához simulni, ha nem akartam, hogy a menetszél lesöpörjön róla. Átható vérszaga volt, pedig egy férfitól nem ezt vártam, hanem egy kellemes kölni illatát... hirtelen lefékezett, miáltal én előre száguldottam a levegőben, de felém kapott, és a kabátomnál fogva magához rántott. A kellemes fékezésért megjutalmaztam egy homlokbuccanással.
- Merre megyünk? És mik ezek a förmedvények?! – az utolsó mondatomat ordítva kérdeztem, mivel megjelentek a talpig véres-nyálas szörnyek, és ránk fenték a fogukat.
- Zombik. Vagy ha jobban tetszik, fertőzött emberek... – értetlenül pillogtam rá, mire ismét felemelt, és szó szerint a fára dobott. Az egyik ágban megkapaszkodtam, és rémülten sikoltozva megfogadtam magamban, hogy ezután megfosztom nemzőképességétől. Eltoltam a faleveleket a szemem elől, és figyeltem, mi történik. A fertőzött emberek egyre többen lettek, beszorították megmentőmet egy sarokba, de ő látszólag nem volt ideges... egy cseppet sem... megfeszítette a lábait, ugrásra készen állt.. mikor már szinte a nyakába másztak, elrugaszkodott a talajtól. A mozdulat hihetetlen volt: körülötte minden zombi a hátára huppant a lökéstől. Alex felfutott a falon, mindkét karját formálni kezdte. Ismét feltűntek a már jól ismert karmok.. dobbantott egyet, és szinte szállni látszott.. hirtelen földet ért, a beton behorpadt a talpa alatt, az autók a levegőbe emelkedtek. Elkapott egy ferőzöttet, felemelte a koponyájánál fogva, és összeroppantotta. A vér mindent beterített... a következőhöz fordult, a levegőbe rúgta, és karmaival kettéhasította. Buldózerként tarolt le minden egyes zombit, és aki – vagy ami – megmaradt, azt ördögi vigyor kíséretében pusztán a lendületével szétloccsantott a földön. Éreztem, ahogy a vér a fejembe tolul, két oldalról sötétség kúszott előre... elfedve előlem a világot. A következő, amire még emlékszem, az az irtózatos gyorsaság... és a csattanás a betonon...
**
- Apryl... – a hang távolinak tűnt. Nem tudtam, honnan hallom. Sötét volt... talán a nagy hévben Alex engem is felaprított...? Aztán meglehet... biztos a földön fekszem... a vérem egyre nagyobb tócsába gyűlik... a koponyám betörve... a hasam felszakítva. Ijesztő dobbanás hallatszott. Gyors volt, mint egy futó emberé. Aztán.. fújtatás is kapcsolódott hozzá. Emberi hangok... a sötétség oldódni kezdett. Szép lassan kirajzolódtak körülöttem az alakok, a formák.. átható vérszag... a fény mindent elöntött. Elvakított.. fájdalom. Éles, lüktető fájdalom... a fejemben... az oldalamban... a karomon... a hátam.. hideget érzett.. a mai nap után.. hűsítő érzés volt...
- Doki, azt hiszem, felébredt. – a hang furcsán ismerős volt. Megpróbáltam oldalra fordítani a fejem, a hang irányába. Egy magas férfi állt mellettem.
- Oh, igen? Akkor hozom a fájdalomcsillapítót, és a vizet. – egy másik ember is volt rajta kívül itt.. tényleg... hol az az itt? Végre tisztán láttam. Felettem egy lámpa fénylett, hat izzóval.. hát innen a vakító világosság.. körbekémleltem. Egy műtőben voltam. Úristen! Műtő?! Ennyire szétszedtek volna...?! Fel akartam ülni, de visszanyomtak.
- Még feküdnöd kell. Kicsit kifiléztek... – a mellettem levő férfi lehajolt hozzám, hátborzongatóan fagyos szeme kereste a tekintetemet. Hát persze...! Alex.. a szívem meglódult, és azt hittem, kis híján megsuhint a lapos guta, és riadtan próbáltam odébb menni. Majdnem leestem arról az alkalmatosságról, amin épp feküdtem, de Alex megfogta a karomat, és óvatosan visszahúzott.
- Mi történt...? – nyöszörögtem a félelemtől elfúló hangon.
- Hosszú történet... de ha ráérsz, elmesélhetem. – elkomorodott.
- Te remegsz... – és csakugyan. – Mitől félsz?
- Tőled... – nyögtem.
- Ugyan már. Odakint egészen bátornak tűntél. Mi történt?
- A látvány... a sok vér... az ördögi vigyor... – felültem, már amennyire tudtam, és ismét szökni próbáltam.
- Maradj itt... nem tenne jót, ha most kimennél. A fertőzött emberek megérzik a vérszagot, és amint észrevesznek, nincs menekvés. Vacsora leszel. – de mire ezt kimondta, nagy hangzavarral leestem a földre. Elterültem, mint a gyalogbéka... a karjaimból valamik kiálltak. Pillantásom villámként suhant oda, és felfedeztem a zavaró tényezőket; kanülök voltak. Egy a könyökhajlatomban, egy a kézfejemben, mindkét karomon.. Egy sóhajtás, két dobbanás, és a levegőben voltam.
- M-mit művelsz?! Tegyél le, félek tőled!! – kiáltoztam.
- Alex, fektesd az asztalra. – szólalt meg ismét az az ismeretlen hang. Rápillantottam a jövevényre, aki zöld műtőruhát viselt. Egy néger férfi volt.. feje leheletnyit kopasz volt, szemüvege lecsúszott az orrán.
- Rendben, doki. Remélem, nyugtató is van nálad. – Alex ráfektette a tenyerét a mellkasomra, ezáltal odaragasztva a hideg műtőasztalra. Még én magam is hallottam, milyen eszement gyorsan ver a szívem a félelemtől. Szemem előtt egyre több kép sejlett fel az ájulásom előtt történt eseményekről... a szörnyeteg... Alex felfutott az épület falán, az ablakok betörtek a talpa alatt... aztán elrugaszkodik, karmait begörbíti, földet ér.. a látvány annyira nem emberi... behunytam a szemem, és a képekre koncentráltam. A félelmem minden egyes emlék után egyre csak nőtt, míg nem úrrá lett rajtam, és annyira remegtem, hogy berezonált tőlem az asztal.
- Apryl, nincs mitől félned..
- Azt hittem, engem is... megölsz...
- Ne félj olyantól, ami sosem következik be.
- Engem miért nem...? – a kérdésem megdöbbentette. Elpirult... legalábbis az a halvány rózsaszín az arcán annak tűnt..
- Emlékeztetsz a testvéremre.. – miután kimondta e szavakat, az ajtó kivágódott.
- Jönnek! Betörtek a laboromba!! – ordította a doki. Alex hirtelen felkapott, majd ugyanazzal a lendülettel a talpamra is állított.
- Tudsz járni? – tettem két kört az asztal körül.
- Remek. És most... – a kezembe adott egy vasat. Kis híján felborított a súlya...
- Mihez kezdjek ezzel?!
- Harcolj. – mit akar ezzel mondani?! A nyitott ajtón beözönlöttek a fertőzöttek. Fogazatukat csattogtatva körbevettek minket, velőtrázó ordításuk végigvisszhangzott az épületen. Az egyik felfedezett magának, és felém vetődött. Ösztöneimet bevetve előre suhintottam, ezzel kitolva a szörny szemét, átszúrva a koponyáját. A földre hanyatlott, de helyébe jött a következő. Fellendítettem a nehéz csövet, és lesúlytottam a fejére. Az ütéstől megtántorodott, előre huppant, és elterült a földön. Vártam egy picit, hátha mozog-e... ekkor megmarkolta a jobb bokámat. Felsikoltottam, és reflexből szétloccsantottam az agyvelejét. Alex puszta kézzel püfölte az ellent, néha-néha pillantását rám irányítva, megvagyok-e egymagam. Az orvos felkapott egy infúziós álványt, és azzal verekedte magát keresztül az egyre csak beözönlő fertőzött tömegen. A fogak felé csattantak, és egyre több kéz kapkodott utána, hogy felaprítsák.. a vér mindent beborított, a padlót, az orvosi felszereléseket, a ruhánkat... végül egy mindent elsöprő hang tántorított meg minket.
- Vadász!! – süvöltötte Alex. Karonragadott, és a falat áttörve rángatott engem a kijárat felé. Mivel nem tudtam lépést tartani vele, a hátára kapott, és úgy rohantunk keresztül a folyosókon. Hátrapillantottam, és amit láttam, az valahogy... leírhatatlan.
- A nyomunkban vannak!! Hol az orvos?! – sikítottam Alex fülébe.
- Kijut magától! Van egy rejtekajtó a műtőben, láttam, hogy becsusszant rajta. Épségben kimenekül az épületből! – a vadásznak nevezett szörny ismét felüvöltött, és becsatlakozott az üldözésünkbe. Mozgása hasonlított egy nagymacskáéhoz, testfelépítése pedig egy gorilláéhoz.. emberi hús színe volt.. szaga orrfacsaró, pofájából dőlt a nyál. Hirtelen lefékezett, megfeszítette az izomzatát, és ugrott! Fejével átütötte a plafont, és fölöttünk dübörgött. Az előttünk levő ajtó ígéretesnek tűnt ahhoz, hogy kijussunk rajta... de a vadász nagy robajjal előttünk földet ért, és eltorlaszolta az utat. Alex irányt váltott, és megcélozta az egyik nagy ablakot.
- Jobb lesz, ha összehúzod magad! – tanácsának eleget tettem, és összekuporodtam a hátán, amennyire tudtam. Elrugaszkodott a talajtól és áttörte az üveget. A levegőben véletlen elengedtem a hátát.. és a gravitációnak köszönhetően elrepültem, olyan jó tíz méterre tőle értem földet, alaposan összerázva az agyvizemet és minden egyebemet. Láttam, ahogy bukfencet vetve talprapattan, és felém rohan, útközben ismét felkapott, csak most a karjaiban cipelt.
- Merre megyünk?!
- Dana egykori házához.
- Ki az a Dana?
- A testvérem.. – a levegőbe emelkedett, és egy tetőre érkeztünk. Hátranézett, a tetőzet széléhez futott, és letekintett a földre.
- Remek, nem követtek tovább.
- Miért jöttünk ide?
- Itt megvan a megfelelő felszerelés ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat a fertőzöttektől. Amint felszerelkeztünk, tovább megyünk a bázisra. – nem mertem megkérdezni, minek megyünk a bázisra... betessékelt egy ajtón, leültetett egy székre, ő maga pedig minden szekrényt kinyitott. Rövidesen megtalálhatta, amit keresett, mert elvigyorodott.
- T-tulajdonképpen... hány éves vagy...?
- Huszonkilenc. Miért? – kicsit elrontottam a tippelést.
- Hát... izé... szeretem tudni, hány évesek a barátaim.
- Barátaid? Barátodnak tekintesz?
- Mivel.. megmentetted az életemet... – felém fordult, szeme fenyegetést árasztott. Jobbnak tartottam, ha befogtam a lepénylesőmet. Dübbenés hallatszott odakintről.
- Egy perc nyugtunk sincs... bukj le az asztal alá! – utasított. Bebújtam az említett helyre, és figyeltem. Az ajtó szó szerint berobbant a helyiségbe, letarolva mindent. Alex átváltoztatta a karjait karmokká, és várt. A vadász berontott, ráordított, majd egy határozott harapással fogait a férfi karjára zárta, és kilódította a tetőre. A csata zaja észbontó volt... pár zombi bekukucskált, van-e valami itt. Szagolni kezdtek... orrukat megcsapta a szivárgó vérem szaga. Éhes tekintetük rám összpontosult, felém lépdeltek, és benyúltak az asztal alá. Amint megmarkolták a ruhám szélét, kikaptak onnan, és diadalittasan hörögtek, akár a majmok, mikor megszerzik kedvenc csemegéjüket az ellenfelüktől... leszorítottak a földre, és ahol értek, belém haraptak. A fájdalom szétterjedt a testemben, nyöszörgéseim sikolyokká erősödtek. Alex beviharzott, lesöpörte rólam a zombikat, aggódóm végigtekintett rajtam.
- Azt hittem, több a túlélési ösztön benned.. – próbált viccelődni, de hangjából kivettem az aggodalmat.
- Most mi lesz...?
- Ha szerencsénk van, időben szabadítottalak meg a fertőzöttektől, és te nem változol azzá... ha nincs... akkor már csak óráid maradtak, és utána ugyanúgy elbutulsz, mint ők... meghalsz... – könnyek tolultak a szemembe.
- Honnan tudom, hogy a méreg elterjedt a szervezetemben?
- Vörösen látsz?
- N-nem... – felsóhajtott.
- Akkor nincs baj. Időben vagyunk. – helikopter zúgása ütötte meg a fülemet.
- Mi ez?
- A katonák. Megérkeztek, hogy kiürítsék ezt a részét a városnak. Itt van a vírus gócpontja... ügyesen meg kell lógnunk, vagy belénk eresztenek pár golyót. Ami rád nézve elég veszélyes.
- És te?
- Nekem azért több kell egy puszta golyónál. – felemelt, és a hátára csúsztatott. Karjaimat a nyaka köré fontam, lábaimmal ugyanígy tettem a hasánál.
- Elég erősen kapaszkodsz?
- Reményeim szerint.. – kivágódtunk, a helikopter pedig tüzet nyitott. Rövidesen bekapcsolódott egy másik is, s ránk lőtt egy rakétát.. a detonáció a levegőbe röpített bennünket, és ledobott a tetőről. Alex megkapaszkodott az épület falában, majd átugrott a következő házra. Lába ütemesen dobbant minden egyes lépésnél, a talaj besüppedt alattunk.. Végül lehagytuk üldözőinket. Az utcák kihaltak voltak, és mi ezt a lehetőséget ki is használtuk arra, hogy kényelmesen fussunk a földön.
- A bázis nem sokára megtelik katonákkal. Ha időben odaérünk, be tudunk surranni egy raktárba, beszállhatunk egy helikopterbe. Amint bejutottunk, te azonnal bevágódsz a fülkébe, rendben?
- Rendben. – kikerültük az utunkba akadó autókat, és rövidesen a végállomás előtt álltunk. A falhoz simultunk, és figyeltük, mikor tűnnek el a katonák a tankokban.
- A célpont megszökött! Ismétlem: a célpont megszökött!
- Vétel. Menjenek Chelsea északi, déli és nyugati részére! Vegyék fel a megbeszélt formációt, és várjanak a jelre! Amint megkapták, indítsák el a mérges gázt! Vége. – a beszélgetés nyilván Alexről szólt. Rápillantottam, aki egy bólintással megerősítette feltételezésemet. Intett a kezével, hogy besurranhatunk. Elkapott egy terepruhás férfit, és ami ezután következett, emberi gyomornak elég undorító... leszorította a földre, ránehezedett, és püfölni kezdte a katona fejét. A vér kifröccsent, egy másodpercre függönyként takarta el a munkálkodó Alex-et. Alakja megváltozott, és az imént lemészárolt katona állt a helyében. Rámnézett, és biccentett a fejével a nyilvánvalóan raktár felé. Odaiszkoltam, ő kinyitotta az ajtót, és óvatosan belökött. Szememmel a helikoptert kerestem, mely a bal sarokban ékeskedett. Színe koromfekete volt, három személyes fülkével rendelkezett. Két oldalt helyezkedtek el a raktéták.
- Szállj be! – parancsolt rám Alex. Bólintottam, majd kinyitva az oldalajtót, bemásztam, a fejemre húztam az egyik kikészített fülvédőt, majd bekapcsoltam az övet. Rövidesen megérkezett megmentőm is, becsukta maga után az ajtót, elhelyezkedett, de továbbra sem olvadt vissza eredeti alakjába. Felvette a fülvédőt, megpöckölte a mikrofonját, és beleszólt.
- Vörös tornádó felszáll!
- Engedély megadva. – a felettünk lévő hatalmas kapu kitárult, s a vörös felhők előtűntek.
- Kapaszkodj! Rázós menet lesz...
- Igenis! – beindította a helikoptert, a propellerek lustán forogni kezdtek, majd bemelegedve villámként jártak. Felemelkedtünk, fel a bázis fölé... tekintetemet körbehordoztam. A távolban varjak köröztek az épületek fölött.
- Most merre megyünk?
- Egy kis zombit lövöldözni....
