Nana: Tájleírások - Velenze [Venezia]

Velence. A szerelmesek városa. Ami nem is csoda, a kis utcácskák néptelen árnyékában könnyen el lehet bújni a fürkésző tekintetek elől. Persze nem nehéz ilyen helyeket találni, de annál nehezebb visszavergődni a Szent Márk térre, ahol annál több az ember. A galambokkal ellepett téren álla Dózse palota teljes pompájában, közvetlenül mellette pedig a Dóm, benne még ma is misékkel és gyönyörű díszítéssel. onnan nem messze van a Sóhajok Hídja, amit észrevenni alig lehet. És ha elbóklászol valamerre, talán térképpel sem találsz vissza a főtérre, de ha hallgatózol, talán hallhatod az éneklő gondolást, aki a csatornák útvesztőjében evez. Míg én terek és utcák ezrei között bolyongok elveszve, vissza-vissza fordulva, mikor egy út nem ígérkezik alkalmasnak, esetleg zsákutcába futok. Néhol esetleg belebotlok egy-két emberbe, de ha két ház közötti résben sétálok át, ennek kevés az esélye és csak remélni tudom, hogy át fogok férni a következő utamon is.
A Grande Canale vize csillog, ahogy a Ponte Rialto-n, az emberforgatagban állok. A hatalmas S alakú csatorna két oldalán drága éttermek sorakoznak, közöttük gondolások, várva az utasaikat. És ahogy elnézel messze, nem egy épületet látni, ahol a kapuk egyenesen a vízre nyílnak, mint valami ókori garázsajtó. És nem egy helyen mossa a víz a belé nyúló lépcsőket.
És ott van Velence túlsó fele, ahol a művészetek váltakoznak.
Ez Velence. A szerelmesek városa.

Nana: Tájleírások - Firenze

Firenze igazi nagyváros és habár néhol megtartotta régi szépségét, a modern civilizáció, mint mindenhova, ide is beférkőzött, maga után húzva a hatalmas emberseregeket, akik látni szeretnék, látni akarják a panelházak között megbúvó műemlékeket, amiknek megint meg van a hosszú múltjuk maguk mögött. Erőszakosnak kell lennünk, ahhoz hogy közelebbről is megszemlélhessük a paradicsom kapuját, amit egyszer már az árvíz is elmosott, az aranyból készült jeleneteivel együtt.

A főtéren meredező szökőkutaktól el lehet jutni a Pitti palotáig, ha a Városházából induló folyosót követjük, át a Ponte Vecchio-n, az ékszeres üzletek között.

A Boboli kert talán a perzselő hőségben a legszebb, mikor az emberek áhítozva figyelik a vizet spriccelő szökőkutat rögtön a bejárat után. És alig várják, hogy beszabadulhassanak a mesterségesen létrehozott barlangba, amit belülről mintha egy kisgyerek dobott volna össze, nyers stílusában. Beljebb egy enyelgő szoborpár igyekszik ellensúlyozni a szedett-vedett hangulatot, elegáns reneszánsz stílusban.

Nana: Tájleírások - Píza

Pízában az élet nem különbözik a többi városétől. Forgalmasabb utakon nem hallani a másikat az autók zajától, a sétálóutcák melletti butikokban kirakatbábuk kacsingatnak feléd a legújabb divatot terjesztve. De még beülhetsz bárhová meginni egy frissítőt, ami erőt ad a tovább gyaloglshoz a tömegben. És ha már eleget mentél, az ütött-kopott, elhanyagolt házak felett, groteszkül magasodik a Pízai ferdetorony, erős paradoxont alkotva a környezetével. Mikor az ember meglátja, tapasztalhatja, hogy erősebben dől, mint azt bármilyen képen látta eddig. És ahogy haladunk a házak fölött magasodó torony felé, a talaj egy kerítés után betonból szépen gondozott fűbe vált, ahol emberek milliói meresztik hasukat az ég felé. De nem ér csak a tornyot megemlíteni, mert a mögötte lévő helyet elfoglaló Dóm sem hiába került oda. Hatalmas szépségét belehetne tudni egy csodának, hogy generációk dolgoztak rajta évszázadokig, kitartva az épület, a csoda mellett.

Nana: Tájleírások - Volterra

Volterra városába egy kanyargós kocsiút vezet, dombok között kanyarogva, olajfákkal szegélyezett úton. A réteken meglátszódnak a felhők árnyékai és messzeföldön nem látni semmit, mintha ez az égi város lenne az utolsóm település, ami a hatalma alá hajtja a világot.

A városban semmi sem változott az évszázadok leforgása alatt, az épületek megmaradtak eredeti formájukban, ugyanazokkal a régi kövekkel kirakva, mint évekkel ezelőtt. Etruszk maradványai is az ég felé meredeztek néhol, őrizve a régelmúlt civilizáció emlékét. Macskaköves utcácskákon az embernek az az érzése támad, hogy visszacsöppent a régi Olaszországba. És ezek a macskaköves utcák elvezetnek téged bárhová, viszont az már más kérdés, hogy vissza is találsz e. Ez elmehetsz egy vár mellett, kinek a múltjára már maguk a falak sem emlékeznek és eljuthatsz ezeken az utakon a város széléig, ahol a kilátás még lélegzetelállítóbb, mint amikor felfelé kocsikázol a városba.

Nana: Tájleírások - Toszkána [Toscana]

Némán kifelé bámulok a kocsiablakon. Kint a táj nesztelenül suhanni látszik, s újabb olajfák tűnnek fel, majd maradnak el mögöttünk. Toszkána látképe, ahogy befelé haladunk egyre meseszerűbb, s a filmekben látott tájképek eltörpülnek eredeti valója mellett. Ahogy bekanyarodunk a földútra egyre több domb tűnik fel. Majd a fákkal árnyékolt úton haladva egy középkori vár bontakozik ki kutató szemeink előtt
A vár visszaálított, eredeti pompájában, vagyis kicsit feljavított, modernebb változatában tündököl. Hosszú múlttal rendelkező bútorok díszítik az ideiglenes szobánk, melynek ablaka egy szőlővel futtatott domboldalra tekint. A föld magasan fut össze a bárányfelhőkkel tarkított éggel. A táj messzire nyúlik kisebb-nagyobb dombokkal, amik az emberek számára értékes gyümölcsöket termik.

Damon: Morte, a vámpír [Gyorsan írtam, mi?]

            Morte. Halál. Így neveznek az újságokban, a híradókban. Irónikus, nem? Én vagyok maga a halál. És mindenki fél tőlem. Nem mintha felrobbantottam volna egy egész várost, esetleg leromboltam volna az ikertornyokat… nem. Én pusztán oltom a szomjamat. Egy átlagos ember vagyok – emberfeletti képességekkel. Ez a kettő összekülönbözik, igaz? Valóban. Eléggé gyatrán hangzik a monológom… de még mielőtt elolvasnátok, tisztázom a dolgokat. Vámpír vagyok. Innen ered a Morte gúnynevem is. Egy börtönben írom ezt. Hogy miért nem szöktem meg? Nem tudom. Nem tudom. Nincs kedvem hozzá. Méreg általi halálra ítéltek. De nem tudják, hogy én már halott vagyok. A méreg nem árt nekem; csak elkábít, megfoszt az öntudatomtól. De pár óra elteltével ugyanolyan makkegészséges leszek, mint „kivégzésem” előtt.
            A halálomat követelték. Elfogtak az utca kellős közepén, minden ember szeme láttára aláztak meg. Legalábbis azt hiszik. De rám ez nincs hatással. Hidegen hagy a dolog. Már régóta vadásztak rám – de a fene se tudja, miért, mindig meglógtam a karmaik közül. Csak kevés ember tud valódi kilétemről. Hogy engem nem Ian Petrovichnak hívnak. A valódi nevem Bruce Williams. Még a reneszánsz Itáliában változtattak engem azzá, ami most vagyok. Egy vérszomjas lénnyé, mely örökké az éjszaka foglya… Igen, az már évszázadokkal ezelőtt volt. Öreg vagyok? Nem hinném. Egy átlag vámpír elél akár ezer évig is, ha jól tartja magát. Úgy értem, ha tökéletes életet él. Kurtizánok szolgáltatásait veszi igénybe, rendszeresen táplálkozik emberi vérrel… és tömérdek pénzzel van megrakva. Nekem az utolsó kettő hiányzott az étlapomról, de nem éreztem különösebben hiányát. Csak gyengébb voltam, mint az átlag vámpírok. De a gyorsaságom ígyis mindenkit felülmúlt. Hogy most miért vagyok börtönben? Mert jó ötletnek tűnt elhitetni az ostoba emberekkel, hogy én egy egyszerű áldozat vagyok, akit könnyű dutyiba dugni. Már két hete itt vagyok. Azóta hatan próbáltak rámmászni, mondanom sem kell: hímnemű egyedek. Azóta kétszer is meggondolják, kivel akarnak kufircolni. Picit hiányolni fogják a himbilimbijüket, de az már nem az én problémám.
            Hajnal volt. A rácsos ablakon át beszüremlett a nap első sugara, ami tüzes piszkavasként égette a bőrömet. Sziszegve behúzódzkodtam az árnyékba, és magamra húztam a takarót. Az égett hús émelyítő szaga terjengett a levegőben, amitől hányingerem támadt. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam – ezt elismételgettem még vagy hat alkalommal, és a gyomrom megszűnt kavarogni.
- Nos, mr Petrovich – szólalt meg cellém őre – ideje elmenni és bevenni a gyógyszert. – hallottam, amint elfordul a kulcs a zárban, és nyílik a vasajtó. Lerántotta rólam a takarót, mire én gyilkos pillantást vetettem rá. Meghökkent ugyan, de nem óhajtotta visszaadni. Aztán eszébe jutott, ki és mi vagyok. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy milyen lény is az, ki irtózik a nap gyilkos sugaraitól. Rám terítette a kapucnis pulóveremet, amit még bebörtönzésem napján kobozott el tőlem, és megvárta, míg belebújok és a fejemre húzom a kapucnit. Kezeimet automatikusan behúztam a pulóver ujjába, és zsebrevágtam. Némán mentem utána, s hagytam, hogy a nyakamra erősített nyakörvet rángassa kénye-kedvére. Nekem elárulta: ő kifejezetten szado-mazo párti, ezért hadd élje ki rajtam ezt a fajta vágyait, cserébe azért, hogy elhallgassa a kilétemet. Morogva egyeztem bele, s ettől azonnal jobb kedvre derült. Még magamnak sem akartam bevallani, de kifejezetten tetszett a fiú, mikor mosolygott. Kicsit közelebb araszoltam hozzá, hogy beszívjam vérének ínycsiklandó illatát, majd megnyaltam az ajkaimat, és elképzeltem, amint a nyakára tapasztom… megráztam a fejemet a vízió láttán, és mormogva kullogtam utána.
            A terem nem kifejezetten színpompás, ahova a cellaőrző fiú beinvitált. Az ablakok el vannak függönyözve, a plafon szürke, a falak hasonlóak. A homokszín lambéria persze nem passzol össze vele, de egye fene, úgyse sokáig látom ezt az ízléstelen helyiséget. A padló recsegett a talpam alatt a homoktól, amit az elmúlt évtizedek alatt összehordott itt a nép. A kifégzőfegyenc rámvillantott egy szadista vigyort, amitől felfordult a gyomrom. Mikor mosott ez utoljára fogat?! Ide érzem, ahogy bűzlik a szája a tegnapi romlott hústól. Gusztustalan. Tudom, úgy nyavalygok, mint egy elkényesztetett nőszemély, de szerintem az urak se szeretik, ha valami büdös! Egy székre mutatott a kivégző, amire én készséggel le is ültem.
- Nem tűnsz túl idegesnek. Pedig mindjárt elpatkolsz! – szólt vigyorogva. A szagtól majdnem lefordultam a székről.
- Minek? A halál biztos jó lehet. Hiszen még senki sem jött vissza panaszkodni. – mondtam rezzenéstelen arccal, de belül vadul nevetve. A fegyenc kuncogva kutakodott a mellettem lévő asztal fiókjában, s rövidesen elő is teremtette a gyilkos pirulát, s hozzá egy pohár vizet is.
- Hogy komfortosabban érezd magad. – felelte ki nem mondott kérdésemre a kegyenc-fegyenc. Viszonoztam szagos vigyorát – csak én buké nélkül – és már a pohárért és a piruláért nyúltam, mire rácsapott a kezemre.
- E-e, még ne idd meg! Nagyon sietsz a túlvilágra, ki vár ott? A kedves menyecskéd, netán az anyósod? Utóbbinál igen kétlem, hogy annyira sietnél hozzá, hacsak nem vagy szadista… még előbb mondj el mindent, amit vétkeztél, aztán túleshetsz rajta. – mondta gyorsan. Elkiáltotta magát, mire bejött egy pap, és kegyetlenül vigyorgott. Ez a halál papja, én mondom… megkérdezte, van-e valami megbánnivalóm, mire én csak annyit feleltem: „Ha lenne, se bánnám meg. Egyszer élünk, nem?” A pap hápogni kezdett, és fortyogva kiment a helyiségből. Most már végre nyúlhattam a vízért és a piruláért, és azon nyomban le is nyeltem. A méreg hamarost kifejtette a hatását, és körülöttem minden elsötétedett.

            Napok teltek el. Már „kikészítettek” a temetésre, kicicomáztak, meg minden… Egy fenét!! Hagyták, hadd álljak pár napig, aztán megásták nekem a többi halálra ítélt mellé a síromat. Felhalmozták mellettem a kis homokkupacot, s már készültek engem a gödörbe helyezni, mikor végre felengedtek merev izmaim. Amint tudtam mozogni, felültem, és a döbbent sírásók szemébe néztem. Sikoltást vártam, de annyira megdöbbentek, hogy nyögni sem tudtak. Lassan kimásztam a gödörből, leporoltam rabruhámat, majd az ásókra vetettem magam. Két rántással eltörtem a nyakukat, és elkapartam őket. Apró darabokra törtem az ásót, és eldobtam. Lazán besétáltam a börtönbe, és megkerestem a cellaőrző fiút. Illedelmesen el akartam tőle köszönni, s már ki is találtam rá a módját. Nem volt túl nagyszabású, de mégis kicsit érzelgős. A mellettem elhaladók nem ismertek fel, csak másodszori megszemlélésre, mire én azonnal cselekedtem, és megöltem őket. Mögöttem halál, és vérontás maradt. Volt, akinek csak szimplán kitekertem a nyakát, de volt, akit kivéreztettem egy karcolással. Egy karmolás itt, egy karmolás ott… ezért neveztek engem Morténak. Most már kiválóan passzolt rám ez a gúnynév. A falakat vér borította, a padló az éltető nedűtől csúszott. Ha tehettem volna, ráérősen szürcsölgettem volna, de nyakamon voltak az őrök. Sürgősen meg akartam találni a barátomat, és nem késlekedhettem egy percet sem.
            Meg is találtam Őt az egyik széken bóbiskolva, fejét a vállára hajtva. Halkan hortyogott, karjait összefonta a mellén. Egy darabig elnéztem, és mosolyogtam, majd megkocogtattam a vállát. Gyorsan felébredt, pillantása végigsuhant rajtam, majd elidőzött az arcomon. Halványan elmosolyodott, és fölállt. Én egy szó nélkül álltam előtte két másodpercig, aztán a karjaimba zártam, vigyázva, nehogy összeroppantsam. És csak ennyit suttogtam a fülébe, mielőtt elengedtem.
- Köszönöm. – majd elhátráltam tőle, és elfutottam. Kitörtem az ablakot, kiugrottam rajta, és villámsebességre kapcsolva eltűntem a leszálló éjszakában.

Damon: Vittoria agli Assassini! ~Második rész~[Ja. Újabb fanfic.]

- Sikerrel jártatok – fogad minket a Mester, arcán a győzelem mámorának kifejezése ül.
- Igen. De Kalen volt az, aki végrehajtotta…
- Tudom. De Ti vigyáztatok rá. Tudom, hogy mit tett veletek. De nem mondtam egy szót sem. Legyen elég büntetés a számára, hogy a saját testvérei ellen fordult, mikor majd a bátyáitok bosszút esküsznek ellene, és egy alkalommal majd jól helyben hagyják. Bár ne vegyetek erre mérget… - mondja, látván aggódó arckifejezésünket.  – És most menjetek. Pihenjetek, hogy holnap újult erővel gyakorolhassatok, és küzdhessetek a Templomosok ellen. – egy intéssel kiküld minket, mi pedig a szállásunkra megyünk, s egy szó nélkül lefekszünk aludni.

A másnap reggel borongós… dél felé az eső is szitálni kezd. Az idő hűvös, látszik a leheletünk. De én akkor is kint ülök a tetőn. Egyedül. Kalen még alszik, Anetta már alszik.. egész éjjel le sem hunyta a szemét, mert aggódott Kalen miatt. Hárman voltunk; megszöktünk a Testvériségtől. Az előzmények… nem tudom tisztán elmondani… Anetta zavarosan dadogta el nekem. Csak foszlányokat értettem belőle. Talal és Umar halott. A két legjobb orgyilkos, Ezio után. Sajgó szívvel hagytam ott a Mentorunkat. De nem fordíthattam hátat Kalennek és Anettának. Felhúzom a lábaimat, és a térdemre hajtom a fejemet. Lüktet, szaggat a tegnap estétől; bátyáim halálhörgése még most is visszhangzik a gondolataim közt. Kalent árulónak nevezték… amiért ellenünk fordult… és Ezio meg akarta ölni… de valaki szabotálta azokat a vallató rönköket… Kalen kiszabadult… és vele együtt a Pokol is elszabadult. Vértócsák százai gyűltek össze… elrohantunk… szembefordultam egy testvéremmel… talán senki sem látta, de könnyeket hullattam érte. Egy napon visszatérek a Testvériségbe… talán… varjúk kárognak, galambok burukkolnak halkan a fák ágai közt megbúvón. Eső áztatta tollazatuk szorosan a testükre tapad. Kibuggyan pár könnycsepp a szememből, végiggördül az amúgy is vizes arcomon, le a koszos, véres ruhámra. Azóta sem öltöztem át. Fájnak a tagjaim, mert leestem az egyik tetőről menekülés közben. Kalen ott akart hagyni, de Anetta visszajött értem. Nehezen mozogtam a fájdalomtól, alig tudtam velük lépést tartani… de most itt vagyunk, hárman… csak egymásra számíthatunk. Felállok, némileg lesimítom a koszt a ruhámról. Tenyeremen horzsolások és zúzódások vannak, nem tudok a kezemmel fogni. Egy sikátorban lakunk, egy elhagyatott kunyhóban, amit alig bírunk felmelegíteni tűzzel. De szorgosan rakosgatjuk a tuskókat, és egymáshoz bújunk, amit ezelőtt sosem tettünk. A magány az oka. A kirekesztettség, az árulás… a levegő gondtól nehéz, amikor belépek az ajtón. A szakadt függöny, ami nyílászárónak szolgál, lágyan libben utánam. Kalen ébredezik, Anetta pedig halkan hortyog alvás közben. Az ebéd szegényes, de nem tudtam többet lopni. Ma én voltam a soros az ebédszerzésben, ugyanis Anetta még alszik. A Tevere koszos, gyomorforgatóan undorító szaga beszállingózik a lyukas ablakokon, a fában hallhatóan szú morcog. Odakintről a Borgia-katonák őrjáratának ütemes járkálása szűrődik be. Kipillantok, s csakugyan igazam van; a hadnagy kissé kótyagosan mászkál, mögötte a fiatalabbnál fiatalabb tisztek dűlöngélnek jobbra-balra, nyilvánvalóan részegek az éjszakai mulatozásoktól. Cesare levélhordói eltompultan futkorásznak az utcán a nyomott időjárástól. Az eső mégjobban rázendít, a szél is fújdogálni kezd. Mivel idebent mindenki csendes, ezért úgy döntök, kimerészkedek az utcára. Mit sem törődve a bámész pillantásokkal, melyeket az emberek küldenek megszaggatott, véres ruházatomra, elvegyülök a tömegben – legalábbis megpróbálok – és próbálok híreket gyűjteni. Az egyik utcai rikkants ezt hangoztatja:
- Cesare visszatért Spanyolországba oldalán a híres-hirhedt gyilkossal, Micheletto Corellával! Azt rebesgetik, napokon belül visszatér egy hadsereggel, mellyel leigázza az orgyilkosok csapatát! – az egyik Borgia-katona szúrósan néz a rikkantsra, majd odacaplat, és a ruhájánál fogva leráncigálja az emelvényről a férfit. Az emberek közt taszigálja, betaszítja az egyik sikátorba, s megveri. A férfi fájdalmas nyögései kihallatszanak az utcára, a járókelők elszörnyedve néznek össze. Jobbnak látják, ha elmennek onnan… szétoszlik a tömeg, s a Borgia-csatlós visszamegy az őrjáratába. Ott kap egy nyaklevest a hadnagytól, amiért megvert egy embert, mondván, ne keltsenek feltűnést, mert az orgyilkosok lecsapnak rájuk… félnek tőlük… remegnek, inkább elbújnak, mintsem a pápát és annak fiát kövessék… rosszkedvűen ballagok vissza a búvóhelyünkre, s ott Kalent már egészen ébren találom. Némán biccentek felé, és inkább behúzódom a saját fekvőhelyemre aludni. Ki akarom rekeszteni a gondolataimat, az érzéseimet… a düh mindent körbevesz, a magány, az elhagyatottság… végül sikerül elaludnom.

Késő éjjel ébredek föl… szememből kidörzsölöm az álmot, és felülök. Anetta valamivel jobban néz ki, mint múlt éjjel. Már nem ülnek vaskos karikák a szeme alatt, és ismét mosolyog. De most… egy leheletni bánat is van benne. Bágyadtan visszamosolygok. Kalen valószínűleg ledőlt szunyókálni, mert most nincs ébren. Felállok, összehajtogatom a hevenyészett pokrócot, és lerakom oda, ahol egy perce még a fejem volt. Épp kimennék az ajtón, mikor Anetta utánam szól, suttogva:
- Hová mész…?
- Megyek, meglátogatom Bartolomeót.
- A zsoldosokhoz…?! Megőrültél?! – ordítja halkan. Megrázom a fejem, és egy intés kíséretében kimegyek a szabad levegőre. A felhők eloszlottak, a hold fénye jótékonyan világítja meg a macskaköveket. Itt-ott előfordul még e kései órán pár holdkóros, akik az éjjeli mulatozás után ragadtak itt, de velük nem törődök. Se velük, se az idióta füttyögésükkel. De mikor az egyik odajön, és megtapogatja a fenekemet, ott elszáll a maradék türelmem is. Visszakézből felpofozom, és kezeimet összecsapva elmegyek onnan. A többi részeg csak némán pislog utánam. Ló után kutatok tekintetemmel, s rögtön látok is egy izmos mént az egyik istállónál. Bizonyára nem veszik észre, ha elkötöm… persze csak ez az egy hátas van itt, de nem fogják tudni, ki lopta el. Megsimogatom az állat nyakát, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Miután meggyőződtem róla, hogy nem fog levetni a hátáról, fellendülök a nyeregbe. A ló nyugodtan tűri. Ismételten végigsimítok a nyakán, megcirógatom a füle közt. Megfogom a gyeplőt, és egy határozottat rántok rajta. Megindulunk, patái dobbanásai végigvisszhangzanak a kihalt utcákon. Egyre vadabb vágtára ösztönzöm. Minél előbb Bartolomeo barakkjainál akarok lenni…
- Szép ruha. Na, enyém a csizmája!! – ordítás harsan mögöttem. Lefékezem a lovat, és egész testemmel hátrafordulok a nyeregben. Tolvajok egy bandája rohan felém, arcukat selyemkendő fedi. Nagyjából hasonlóan öltözködnek, mint La Volpe zsebmetszői, de mégis különbözőek… az egyiknél tőr villan, ami rövidesen elsuhan a fejem mellett, levágva pár hajszálamat. Felhorkantok dühömben, visszafordulok a helyes ülőhelyzetbe, és megsarkantyúzom a paripát. A szélnél is sebesebben száguldunk, így azonnal lehagyom a banditákat. A távolban feltűnik a Colosseum sziluettje, így tudom, hogy hamarosan ott vagyunk…

Damon: Vittoria agli Assassini! ~Első rész~[Ja. Újabb fanfic.]

            A háztető nem túl kényelmes, de megteszi. Helyezkedni kezdek, de igyekszem óvatosan, halkan mozogni. A lábammal lelökhetek egy cserepet, ami felhívja rám a Borgia-katonák figyelmét. Persze most semmi dolgom nincs, de kíváncsi vagyok, mikor szalad el a ló az őrökkel; mikor kezdenek kekeckedni a Róma közepén elhelyezkedő piacon áruló kofákkal.
            Persze látom, amint egy-kettő okosabb katona felpillant a tetőkre, de tekintete szinte elsuhan mellettem. Csak egy fekete árnyat láthat belőlem, ami mellesleg nem csigázza fel érdeklődését. Egy idő után megunom a várakozást, már bő három órája itt szobrozhatok a tér melletti házakon… feltápászkodok, de elfelejtek óvatosan mozogni. Talpam alatt meglazul három tetőcserép, és hangosan leszánkázik a macskakövekre. Apró szilánkokra zúzódik; a Borgia-őrök odacsörtetnek, és nagy logikájukkal felnéznek a tetőkre. Azonnal kiszúrnak, és felismerik csuklyámat.
- Assassino!!! – rikoltja az egyik. Elvigyorodok, de egyben idegesen összerándul a gyomrom. Nő vagyok, kikérem magamnak!! Úgy határozok, hogy jobb nem verekedést szítani. Még Cesare megtalál ölni… a következő tetőre szökkenek, és futásnak eredek. Messze magam mögött hagyva az őröket, az Isola Tiberina felé veszem az irányt, és csakhamar el is érek oda. A katonák felhagynak az üldözésemmel, és csalódottan kullognak el a Castel Sant’Angelo felé. Leülök az egyik padra, nőiesen összezárom lábaimat, de hamar elgémberedek ettől a pozíciótól. Hogy a francba tudnak így ülni a grófnők?! Engem nem tanítottak meg erre… rendezgetni kezdem összekoszolódott ruhámat, csak hogy elüssem az időt. Felmérem a terepet, és csakhamar megpillantom pár orgyilkos társamat, amint elvegyülnek a tömegben, és szemmel tartják a búvóhelyünk környékét… Nagyot dobban a szívem, amikor felismerem egyiküket: Kalen. Arcán most is ott trónol a gőgös kifejezés, amitől néha hányingerem támad, de ez is hozzá tartozik… Elfordítom a fejem, mikor rám néz. A térdemet fixírozom, és érzem, amint pír kúszik arcomra. Hajam előre bukik a csuklya alól, így kénytelen vagyok visszaigazítani, de a mellettem ülő nőt véletlenül megütöm, nem kis erővel, így az orra vérezni kezd. Sikolt egyet fájdalmában, s az emberek döbbenten állnak meg, rám néznek. A könyököm véres a hölgy orrából ömlő testnedvtől, én pedig rémülten pattanok fel.
- Mi dispiace, mia signorina!! Nem akartam! – próbálom vigasztalni, de a nő ellöki a kezemet, és dühösen mered rám. Hangját mintha elfújták volna; feláll, és elviharzik. Megsemmisülten megyek el a helyszínről, de előtte még megkeresem pillantásommal Kalent. Rosszallóan csóválja a fejét, látom, amint szája mozog. Engem szid – villan belém a felismerés. Végleg elmegy a kedvem az utcán való őrködéstől, s bemegyek a szállásra. A jobb sarokban lévő asztalra meredek, ahol az orgyilkosok névlistája található, s mellettük ott díszeleg a Küldetésen szócska. A saját nevemet nem találom, vagyis  mentorom nem küld el semmilyen végrehajtandó problémára. Hirtelen valaki lefékez engem, és belenéz a szemembe.
- Anetta! – mondom meglepődve. Zöldes barna írisze csillog a túlcsorduló szerelemtől, amit én őszintén irigyelek tőle…
- Arianna! Beszédem van veled.. – szegezi nekem a kijelentést. Megfogja a kezemet, és bevezet a beavató terembe. Ott leültet a lépcsőre, és már mély levegőt vesz, hogy belekezdjen mondandójába, mikor félbeszakítom műveletét:
- Mi történt? Ugye nem sebesült meg senki a társaink közül…? – kérdezem gyanakvóan.
- Nem, nem arról van szó! Még mielőtt belevágnál… Kalenről van szó… - a név hallatán kiszárad a szám, és szívverésem felgyorsul.
- Kalenről…? – kérdezem tettetett nyugodtsággal a hangomban. Feszülten figyelem, mit mond Anetta, s nem sokkal később már valóban belekezd félbehagyott mondandójába.
- Hát… szinte már mindenki tudja, hogy… mit érzek Kalen iránt… - mondja lesütött szemmel, elpirulva. Bólintok, megeresztek egy halvány mosolyt.
- És? – kérdezem.
- Hát… akkor ezek szerint Te is tudod… - megint bólintok. Ekkor mintha kicserélték volna, a nyakamba veti magát.
- Annyira szeretem Őt!!! De az az inbecile észre sem vesz!! Kigúnyol, átnéz rajtam…!
- Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Ő már csak ilyen. Nem ajándékozlak meg semmiféle tanáccsal, mert tudom, hogy rosszul sülne el – mondom lehorgasztott fejjel, titkon mosolyogva, hogy az imént minek hordta el Őt Anetta. Ujjaimmal malmozok, miközben Anettát hallgatom.
- Annyira… annyira szeretem… egyszerűen nem tudom, mit eszek rajta… az arca… amikor gőgösen felvonja az orrát… van benne valami visszataszító, de mégis… olyan… előkelően csinálja azt a mozdulatot is. Nem tudom, nemesi származású-e, de… valami aranyvérűség van benne… - sorolja érveit. Hallgatom, hallgatom, a végére már el is bóbiskolok.
- … és olyan veszélyes küldetéseket hajt végre, amit mi még csak megnézni sem mernénk…! – itt felhorkantok.
- Ne vegyél egy kalap alá magaddal! Én képes lennék megnézni. Bár az más téma, hogy meg is tudnám-e csinálni. – mosolyodok el, félig felháborodva.
- Amúgy… hallottál arról a bálról… amit rendezni fognak? – vált gyorsan témát drága nővérem. Felkapom a fejem, és belenézek a szemébe.
- Oh? Tényleg? Most jut elsőnek a fülembe. Hol fogják?
- Valamit említettek.. fhúúúúú, hol is… - látom, hogy töri a fejét, s bágyadtan elmosolyodok. Tudom, mi lesz ebből… elfelejtette, hol rendezik… pedig szívesen elmentem volna. Régen nem ruccantam ki.
- Áh, megvan! – kiált föl Anetta, amitől én kis híján lecsúszok a lépcsőről.
- A Bazilika környéki utcákon fognak bálozni. Ilyen… álarcos bál… tehát, ha odamennénk, fel se tűnnénk az embereknek, ha normális ruhát vennénk fel, nem pedig ezeket az egyenruhákat. – mondja felcsillanó szemmel. Felállok, felsegítem Anettát is. Kimegyünk az avató teremből, összetalálkozunk Kalennel, én csupán biccentek a fejemmel köszönésképpen – viszonzásra persze nem méltatja - , míg Anetta hangosan köszön.
- Ciao, amico mio! – mondja még mindig csillogó szemmel, pírral az arcán. Kalen feléje fordul, arcán zord kifejezés ül.
- Nem vagyok az amicód. A magadfajta lánykának nem is értem, mi keresnivalója van itt a Testvériségnél. – ma a szokásosnál is mogorvább valamiért. Anetta összerezzen, de semmi jelét nem adja, hogy a lelkébe tiport volna a férfi. Helyette felém fordul, kézen fog, és kivezet az épületből. Mikor már hallótávolságon kívül vagyunk a testvéreinktől, szemeiből könnyek buggyannak.
- Látod?! Minden reggel ilyen…! – a vállamra borul, és hüppögni kezd. Megnyugtatóan hátbaveregetem, de erősödő zokogását tudomásul véve inkább abbahagyom. Fülemet csata zaja üti meg. Körbenézek, de az alant elterülő aprócska téren nem harcolnak. Az Isola Tiberinához vezető hídon egy csapat Borgia-őr verekszik pár járókelővel. Ezt már olyan messziről is meghallom.
- Scusa, mia sorella, nem sokára jövök. – mondom, és jobb kezemet az övemre csatolt kard markolatára simítom. Észrevétlenül a csatázó katonák mögé surranok, s kardom helyett a rejtett pengémet használom. Az őr veséjébe mártom, szabályosan felhasítva a bőrt, s a pengére fröccsent vért egy mozdulattal a katona ruhájába törlöm. A halálhörgésre felfigyel a többi csatlós, és rám szegezi villogó tekintetét. Miután haldokló társukra pillantanak, felmérik a helyzetet, és felém iramodnak. Az egyik rám mutat dárdájával, és azt tátogja:
„Meghalsz.” Azzal támadásba lendül, és megpróbál hasba döfni. Hárítom a pengémmel, majd azt visszacsúsztatom, helyette kardomat veszem elő. Halálos pontossággal a szemébe szúrom a pengét, az az agyába száguld. Egy sikkantással kileheli a lelkét a katona, helyette még kettő jön. Az egyik egy kis újonc; remegő térdekkel veti rám magát, és kardjával ott próbál elérni, ahol sosem fog sikerülni neki: a hasamat célozza, amit én elszántan védek. Két ütés után a földre küldöm, de nem akarom megölni, így csak a markolattal sújtok le a fejére, amitől elveszti az eszméletét. Az őrjárat hadnagya kiköp a földre, kardjával kétszer megkoppintja a földet, afféle szertartásként. Feléje suhintok a kardommal, amaz elugrik a támadás elől. Összecsikorgatom a fogamat, mikor bevisz egy pontos találatot a bal vállamra, de mit sem törődve vele cselhez folyamodok. Az övemre függesztett füstbombák közül előrántok egyet, és földhöz vágom. A füst émelyítően sötét leple mindent ellep. A hadnagy köhécselve próbálja eloszlatni a füstfüggönyt vad kapálózásával, de nem sokat ér vele. Elrakom kardomat, és rejtett pengémet csúsztatom elő. Az őr háta mögé osonok, közel simulok hozzá, jobb kezemmel befogom a száját, balommal pedig hátba döföm. Egy nyikkanás nélkül hal meg, s lerogy a földre. A füst elül, döbbent bámészkodók állnak körös körül. Az imént harcoló járókelők egyike holtan hever a földön, fejéből egy kés áll ki. Megborzongok a látványtól, odamegyek, kihúzom a fegyvert, majd a folyóba dobom. Karjaimba veszem az ernyedt testet, és azt is a vízbe dobom.
- Recquiescat in Pace. – mormolom hű orgyilkosként, de belül zokogó részvevőként. A katonákért nem mondok imát, s tetemüket szintén a lassan csordogáló Teverébe vetem. A megmentett emberek ujjongva vesznek körül, de én egy biccentéssel kitörök a tömegből. Visszaindulok Anettához, de a lány hűlt helyét sem látom. Felébred bennem a gyanú, hogy megint valami butaságot csinál, de amint beérek a rejtekünkre, megpillantom, amint egyik nővérünkkel beszél. Köszönök kettőjüknek, majd elmegyek az avatóterembe, előtte magamhoz veszek egy könyvet. Nem nézem, mit csúsztatok le a polcról, inkább csak a borítóját nézem. Kemény, bőrkötéses könyv, lapjai repedezettek és sárgák. Olvasgatni kezdek, és leülve a lépcsőre a falnak dőlök. A hideg kőtől megborzongok, összébb húzom magamon a ruhát. Egy idő után felhagyok az olvasással, és kimegyek Anettához. Épp beszélgetésbe elegyednék vele, Ezio hivat minket. A szállására megyünk, s mikor belépünk, elsőként pillantjuk meg tiszteletet parancsoló alakját. Háttal áll nekünk, kezeit összekulcsolva tartja a háta mögött. Mikor meghallja lépéseinket, felénk fordul.
- Anetta, Arianna – szólít meg minket. Fejet hajtunk mind a ketten, s várjuk, hogy elmondja, mit óhajt. Ekkor Kalen is belép. Anetta érezhetően ideges lesz, én pedig feszengve a padlót nézem.
- Látom, Kalen is megjött. A kérésem a következő: mint ahogy hallottátok, ünnepséget kíván rendezni a Vatikán az új Bazilika felavatását illetően. Azt szeretném, ha ezt Ti felügyelnétek. Tartsátok szemmel az előkészületeket, és amint alkalmatok nyílik rá, hiúsítsátok meg. A Vatikán célja nem más, mint hogy a Templomosoknak nyújtson végleges szállást a Bazilikában. Az ünnepség ma kerül megrendezésre, a Bazilika környéki utcákon. Húzzatok álruhát, hogy ne fedezzenek fel titeket. – Ezio elhallgat, és elfordul tőlünk. Kalen szólásra nyitja a száját.
- De… Mester. Ezek a lányok – itt felénk mutat – engem csak hátráltatni tudnak! Ha velem jönnek, csak elrontani tudják a feladatot, de véghez vinni nem! Nem vagyok hajlandó őket pesztrálni. Csak koloncok a nyakamon. – karjait összefonja a mellén, és feldúltan nézi Mesterünk hátát. Ezio vet rá egy rosszalló pillantást a válla fölött, aztán felénk néz.
- Tisztában vagyok vele, hogy Te, Kalen, a legjobb orgyilkosaim közé tartozol. Képességeidhez kétség sem fogható. De még a legnagyobbaknak is segítségre van szükségük… – mély hangja elárulja, hogy nem kíván vitát nyitni erről. De Kalen megmakacsolja magát, és félbeszakítja Mentorunkat.
- De Mester! Ha velem jönnek, garantáltan elbukom a küldetést! Egyedül akarok menni.
- Elég legyen! Meg mered tagadni testvéreidet? Tisztában vagy vele, mit jelent ez?! – emeli fel a hangját Ezio. Szemében fellobban a düh lángja, kezeit ökölbe szorítja, ujjai elfehérednek.
- Nem, Mentor… nem tagadom meg. – sóhajtja Kalen, de látszik rajta: nem hunyászkodik meg. – De mint mondtam; nem fogom hagyni, hogy ez a két nő engem kövessen, holmi kóbor kutyákként! Egyedül megyek.
- Rendben… - mondja Ezio, beletörődvén abba, hogy itt már nem segítenek az észérvek. – De akkor vezekelned kell bűneidért. Ha elhibázod, büntetés a jutalmad. Elmehetsz. – Kalen bólint, és kisiet a helyiségből. Ezio felénk fordul. Szemei résnyire szűkülnek, és halvány mosoly játszik ajkain.
- Menjetek utána. Vessétek be képességeiteket. Olvadjatok a tömegbe, és kövessétek Őt bárhová. De ne vegyen észre titeket! – mondja. Anetta bólint, s kis idő múlva én is. Meghajolunk, és kimegyünk. Megpillantom Kalent, amint útiköpenybe burkolózva kilép a rejtekből, háta mögött erélyesen csapódik az ajtó. Összenézünk Anettával, és gondolkodás nélkül követjük. Út közben felcsatoljuk fegyvereinket, és megbeszéljük, hogy egyikünk az úton, másikunk a tetőn követi a férfit. Utóbbit én választom, ugyanis még a végén képes lennék felborítani a járókelőket, és ezzel magamra hívnám Kalen figyelmét… Egy Borgia-őrrel sem találkozunk, s zavartalanul elérkezünk a Castel Sant’Angelóhoz, ahol a kardinálisok most nagy tömegbe verődve mennek át a hídon. Leugrok a macskakövekre, és észrevétlenül a gyanútlan emberek közé suhanok. Anetta követi a példámat, s nemsokára egymás mellett haladva megérkezünk az utcabál középpontjába. Közös megegyezés után felmászunk az egyik ház falán, megpihenünk a tetőkön. Az új Bazilikát barikádok veszik körül; rengeteg puskaporos hordó van egymásra halmozva, köztük pár száz muskéta tüzelésre készen. Bámészkodásomból Anetta szakít ki, karomat megrángatva ordít a fülembe. Szavait így is alig hallom az utcán táncoló emberek vidám zsivalyától, és a muzsikaszótól.
- Nővérem! Nézd! – pillantásommal körbepásztázom a területet, de nem találom, amit Anetta mutat. Kis idő múlva megfogja a fejemet, és az Ő célpontjára irányítja a szememet. Azonnal észreveszem, kitől jött lázba.
- Kalen! – kiáltom meglepetten. Most nincs rajta csuklya – végre láthatjuk a haját, és arcát. Haja rövidre van vágva, arcán borosta díszlik, és néhol bőrét sebhelyek szabdalják. Anetta meglódul, de épp időben kapom el a karját.
- Mit művelsz?! Elment az eszed?
- Látni akarom a szemét! Még soha nem láttam az íriszét… bele akarok nézni! – kiáltja izgatottan. Megrázom a fejem.
- Neked teljesen elvette az eszedet a szerelem! Most nincs itt az ideje holmi rácsodálkozásnak! Küldetésen vagyunk, emlékszel? – kérdezem rosszallóan. Anetta lecsillapodik, és visszaül a helyére. Ebben a pillanatban Kalen felénk fordul, s bennem felébred a gyanú, hogy észrevett…
- Kushadj! – mormolom Anettának. Lejjebb lapulunk, de valószínűleg már késő – Kalen tovább áll, s még innen is látom diadalittas kifejezését. Valamit ügyködik, aztán leveti magát az oromról egy szénarakásba. Két pillantással később robbanás rázza meg a levegőt. Aztán újabb, és újabbb… a harmadik után kitör a pánik. A zaj mindent elnyom, még az emberek sikoltozását is. Törmelék szitál alá, mindent befedve.
- Mi történik?! – sikoltja Anetta.
- Nem tudom! De meneküljünk innen! – válaszolom, s azzal megragadom a karját, és leugrok vele a háztetőről, egyenesen a füst közepébe. Nem látok semmit, de hallom, amint Anetta puffan a földön. A hang puhaságából ítélve talpra érkezett. Látok valamit… valami mozgót, mellettünk halad el. Kivonom a kardomat, és készenlétbe helyezem a pengémet. Az alak után sunnyogok, de Ő ügyesebb nálam: pillanatok alatt a földre terít, de nem okoz nekem sérülést. Nyögve fetrengek a földön, s hallom, amint Anettát is jól elintézi. A lány mellém zuhan, és nem moccan. Jobban tesszük, ha inkább nem mozdulunk, különben meghalunk… egy pillanatra megáll az alak, és ránk néz. Sziluettjét bárhol felismerem.. Kalen. Elakad a lélegzetem, amint pár pánikoló ember átgázol rajtam, egyenként megtaposva a bordáimat. Végül feltápászkodom, és felsegítem Anettát is. Kalen már rég felszívódott…
- Gyerünk! – kiáltom, és magammal húzom a lányt is. Elvágtat mellettünk két lovas, s mi összenézünk, és tökéletes szinkronban lerántjuk a katonákat a nyeregből. A hátasokra pattanunk, és villámgyorsan elrúgtatunk a helyszínről. A paripák idegesen prüszkölve vágtatnak, félresodorva a járókelőket, akik a robbanás színére sietnek. Átsietünk a hídon, elgázolva pár Borgia-katonát, de azok nem erednek a nyomunkba; biztos azt hiszik, megrémültünk a robbanásoktól. Nem tévednek nagyot… A távolban kirajzolódik az Isola Tiberina épületének körvonala, s ezzel egy időben nagyot dobban a szívem a megkönnyebbüléstől. Hazaértünk! Még vágtában leugrok a ló hátáról, s hagyom, hogy az állat vaktában szaladjon, amerre akar. Anetta lefékez mellettem, Ő kecsesebben ér földet, mint én.
- Che diavolo… Meglátott minket! – nyögi halkan. Lassan ingatom a fejem.
- A küldetés teljesítve. Figyeltük Kalent, s Ő tökéletesen hajtotta végre a feladatot. Ennél könnyebb dolgunk még sose volt. – pattintok kesztyűs ujjaimmal, mintegy nyomatékosítva elégedettségemet. De aggaszt, hogy minden egyes levegővétel után belehasít a fájdalom a bordáimba…
- Gyerünk. Menjünk be. Menj pihenni, láttam, hogy helyben hagyott az a bastardo. – Szándékosan nevezem így Kalent, mivel jobb szót nem is tudok rá… Anettával bemegyünk a rejtekre, és együtt Ezióhoz indulunk.