Morte. Halál. Így neveznek az újságokban, a híradókban. Irónikus, nem? Én vagyok maga a halál. És mindenki fél tőlem. Nem mintha felrobbantottam volna egy egész várost, esetleg leromboltam volna az ikertornyokat… nem. Én pusztán oltom a szomjamat. Egy átlagos ember vagyok – emberfeletti képességekkel. Ez a kettő összekülönbözik, igaz? Valóban. Eléggé gyatrán hangzik a monológom… de még mielőtt elolvasnátok, tisztázom a dolgokat. Vámpír vagyok. Innen ered a Morte gúnynevem is. Egy börtönben írom ezt. Hogy miért nem szöktem meg? Nem tudom. Nem tudom. Nincs kedvem hozzá. Méreg általi halálra ítéltek. De nem tudják, hogy én már halott vagyok. A méreg nem árt nekem; csak elkábít, megfoszt az öntudatomtól. De pár óra elteltével ugyanolyan makkegészséges leszek, mint „kivégzésem” előtt.
A halálomat követelték. Elfogtak az utca kellős közepén, minden ember szeme láttára aláztak meg. Legalábbis azt hiszik. De rám ez nincs hatással. Hidegen hagy a dolog. Már régóta vadásztak rám – de a fene se tudja, miért, mindig meglógtam a karmaik közül. Csak kevés ember tud valódi kilétemről. Hogy engem nem Ian Petrovichnak hívnak. A valódi nevem Bruce Williams. Még a reneszánsz Itáliában változtattak engem azzá, ami most vagyok. Egy vérszomjas lénnyé, mely örökké az éjszaka foglya… Igen, az már évszázadokkal ezelőtt volt. Öreg vagyok? Nem hinném. Egy átlag vámpír elél akár ezer évig is, ha jól tartja magát. Úgy értem, ha tökéletes életet él. Kurtizánok szolgáltatásait veszi igénybe, rendszeresen táplálkozik emberi vérrel… és tömérdek pénzzel van megrakva. Nekem az utolsó kettő hiányzott az étlapomról, de nem éreztem különösebben hiányát. Csak gyengébb voltam, mint az átlag vámpírok. De a gyorsaságom ígyis mindenkit felülmúlt. Hogy most miért vagyok börtönben? Mert jó ötletnek tűnt elhitetni az ostoba emberekkel, hogy én egy egyszerű áldozat vagyok, akit könnyű dutyiba dugni. Már két hete itt vagyok. Azóta hatan próbáltak rámmászni, mondanom sem kell: hímnemű egyedek. Azóta kétszer is meggondolják, kivel akarnak kufircolni. Picit hiányolni fogják a himbilimbijüket, de az már nem az én problémám.
Hajnal volt. A rácsos ablakon át beszüremlett a nap első sugara, ami tüzes piszkavasként égette a bőrömet. Sziszegve behúzódzkodtam az árnyékba, és magamra húztam a takarót. Az égett hús émelyítő szaga terjengett a levegőben, amitől hányingerem támadt. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam – ezt elismételgettem még vagy hat alkalommal, és a gyomrom megszűnt kavarogni.
- Nos, mr Petrovich – szólalt meg cellém őre – ideje elmenni és bevenni a gyógyszert. – hallottam, amint elfordul a kulcs a zárban, és nyílik a vasajtó. Lerántotta rólam a takarót, mire én gyilkos pillantást vetettem rá. Meghökkent ugyan, de nem óhajtotta visszaadni. Aztán eszébe jutott, ki és mi vagyok. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy milyen lény is az, ki irtózik a nap gyilkos sugaraitól. Rám terítette a kapucnis pulóveremet, amit még bebörtönzésem napján kobozott el tőlem, és megvárta, míg belebújok és a fejemre húzom a kapucnit. Kezeimet automatikusan behúztam a pulóver ujjába, és zsebrevágtam. Némán mentem utána, s hagytam, hogy a nyakamra erősített nyakörvet rángassa kénye-kedvére. Nekem elárulta: ő kifejezetten szado-mazo párti, ezért hadd élje ki rajtam ezt a fajta vágyait, cserébe azért, hogy elhallgassa a kilétemet. Morogva egyeztem bele, s ettől azonnal jobb kedvre derült. Még magamnak sem akartam bevallani, de kifejezetten tetszett a fiú, mikor mosolygott. Kicsit közelebb araszoltam hozzá, hogy beszívjam vérének ínycsiklandó illatát, majd megnyaltam az ajkaimat, és elképzeltem, amint a nyakára tapasztom… megráztam a fejemet a vízió láttán, és mormogva kullogtam utána.
A terem nem kifejezetten színpompás, ahova a cellaőrző fiú beinvitált. Az ablakok el vannak függönyözve, a plafon szürke, a falak hasonlóak. A homokszín lambéria persze nem passzol össze vele, de egye fene, úgyse sokáig látom ezt az ízléstelen helyiséget. A padló recsegett a talpam alatt a homoktól, amit az elmúlt évtizedek alatt összehordott itt a nép. A kifégzőfegyenc rámvillantott egy szadista vigyort, amitől felfordult a gyomrom. Mikor mosott ez utoljára fogat?! Ide érzem, ahogy bűzlik a szája a tegnapi romlott hústól. Gusztustalan. Tudom, úgy nyavalygok, mint egy elkényesztetett nőszemély, de szerintem az urak se szeretik, ha valami büdös! Egy székre mutatott a kivégző, amire én készséggel le is ültem.
- Nem tűnsz túl idegesnek. Pedig mindjárt elpatkolsz! – szólt vigyorogva. A szagtól majdnem lefordultam a székről.
- Minek? A halál biztos jó lehet. Hiszen még senki sem jött vissza panaszkodni. – mondtam rezzenéstelen arccal, de belül vadul nevetve. A fegyenc kuncogva kutakodott a mellettem lévő asztal fiókjában, s rövidesen elő is teremtette a gyilkos pirulát, s hozzá egy pohár vizet is.
- Hogy komfortosabban érezd magad. – felelte ki nem mondott kérdésemre a kegyenc-fegyenc. Viszonoztam szagos vigyorát – csak én buké nélkül – és már a pohárért és a piruláért nyúltam, mire rácsapott a kezemre.
- E-e, még ne idd meg! Nagyon sietsz a túlvilágra, ki vár ott? A kedves menyecskéd, netán az anyósod? Utóbbinál igen kétlem, hogy annyira sietnél hozzá, hacsak nem vagy szadista… még előbb mondj el mindent, amit vétkeztél, aztán túleshetsz rajta. – mondta gyorsan. Elkiáltotta magát, mire bejött egy pap, és kegyetlenül vigyorgott. Ez a halál papja, én mondom… megkérdezte, van-e valami megbánnivalóm, mire én csak annyit feleltem: „Ha lenne, se bánnám meg. Egyszer élünk, nem?” A pap hápogni kezdett, és fortyogva kiment a helyiségből. Most már végre nyúlhattam a vízért és a piruláért, és azon nyomban le is nyeltem. A méreg hamarost kifejtette a hatását, és körülöttem minden elsötétedett.
Napok teltek el. Már „kikészítettek” a temetésre, kicicomáztak, meg minden… Egy fenét!! Hagyták, hadd álljak pár napig, aztán megásták nekem a többi halálra ítélt mellé a síromat. Felhalmozták mellettem a kis homokkupacot, s már készültek engem a gödörbe helyezni, mikor végre felengedtek merev izmaim. Amint tudtam mozogni, felültem, és a döbbent sírásók szemébe néztem. Sikoltást vártam, de annyira megdöbbentek, hogy nyögni sem tudtak. Lassan kimásztam a gödörből, leporoltam rabruhámat, majd az ásókra vetettem magam. Két rántással eltörtem a nyakukat, és elkapartam őket. Apró darabokra törtem az ásót, és eldobtam. Lazán besétáltam a börtönbe, és megkerestem a cellaőrző fiút. Illedelmesen el akartam tőle köszönni, s már ki is találtam rá a módját. Nem volt túl nagyszabású, de mégis kicsit érzelgős. A mellettem elhaladók nem ismertek fel, csak másodszori megszemlélésre, mire én azonnal cselekedtem, és megöltem őket. Mögöttem halál, és vérontás maradt. Volt, akinek csak szimplán kitekertem a nyakát, de volt, akit kivéreztettem egy karcolással. Egy karmolás itt, egy karmolás ott… ezért neveztek engem Morténak. Most már kiválóan passzolt rám ez a gúnynév. A falakat vér borította, a padló az éltető nedűtől csúszott. Ha tehettem volna, ráérősen szürcsölgettem volna, de nyakamon voltak az őrök. Sürgősen meg akartam találni a barátomat, és nem késlekedhettem egy percet sem.
Meg is találtam Őt az egyik széken bóbiskolva, fejét a vállára hajtva. Halkan hortyogott, karjait összefonta a mellén. Egy darabig elnéztem, és mosolyogtam, majd megkocogtattam a vállát. Gyorsan felébredt, pillantása végigsuhant rajtam, majd elidőzött az arcomon. Halványan elmosolyodott, és fölállt. Én egy szó nélkül álltam előtte két másodpercig, aztán a karjaimba zártam, vigyázva, nehogy összeroppantsam. És csak ennyit suttogtam a fülébe, mielőtt elengedtem.
- Köszönöm. – majd elhátráltam tőle, és elfutottam. Kitörtem az ablakot, kiugrottam rajta, és villámsebességre kapcsolva eltűntem a leszálló éjszakában.
A halálomat követelték. Elfogtak az utca kellős közepén, minden ember szeme láttára aláztak meg. Legalábbis azt hiszik. De rám ez nincs hatással. Hidegen hagy a dolog. Már régóta vadásztak rám – de a fene se tudja, miért, mindig meglógtam a karmaik közül. Csak kevés ember tud valódi kilétemről. Hogy engem nem Ian Petrovichnak hívnak. A valódi nevem Bruce Williams. Még a reneszánsz Itáliában változtattak engem azzá, ami most vagyok. Egy vérszomjas lénnyé, mely örökké az éjszaka foglya… Igen, az már évszázadokkal ezelőtt volt. Öreg vagyok? Nem hinném. Egy átlag vámpír elél akár ezer évig is, ha jól tartja magát. Úgy értem, ha tökéletes életet él. Kurtizánok szolgáltatásait veszi igénybe, rendszeresen táplálkozik emberi vérrel… és tömérdek pénzzel van megrakva. Nekem az utolsó kettő hiányzott az étlapomról, de nem éreztem különösebben hiányát. Csak gyengébb voltam, mint az átlag vámpírok. De a gyorsaságom ígyis mindenkit felülmúlt. Hogy most miért vagyok börtönben? Mert jó ötletnek tűnt elhitetni az ostoba emberekkel, hogy én egy egyszerű áldozat vagyok, akit könnyű dutyiba dugni. Már két hete itt vagyok. Azóta hatan próbáltak rámmászni, mondanom sem kell: hímnemű egyedek. Azóta kétszer is meggondolják, kivel akarnak kufircolni. Picit hiányolni fogják a himbilimbijüket, de az már nem az én problémám.
Hajnal volt. A rácsos ablakon át beszüremlett a nap első sugara, ami tüzes piszkavasként égette a bőrömet. Sziszegve behúzódzkodtam az árnyékba, és magamra húztam a takarót. Az égett hús émelyítő szaga terjengett a levegőben, amitől hányingerem támadt. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam – ezt elismételgettem még vagy hat alkalommal, és a gyomrom megszűnt kavarogni.
- Nos, mr Petrovich – szólalt meg cellém őre – ideje elmenni és bevenni a gyógyszert. – hallottam, amint elfordul a kulcs a zárban, és nyílik a vasajtó. Lerántotta rólam a takarót, mire én gyilkos pillantást vetettem rá. Meghökkent ugyan, de nem óhajtotta visszaadni. Aztán eszébe jutott, ki és mi vagyok. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy milyen lény is az, ki irtózik a nap gyilkos sugaraitól. Rám terítette a kapucnis pulóveremet, amit még bebörtönzésem napján kobozott el tőlem, és megvárta, míg belebújok és a fejemre húzom a kapucnit. Kezeimet automatikusan behúztam a pulóver ujjába, és zsebrevágtam. Némán mentem utána, s hagytam, hogy a nyakamra erősített nyakörvet rángassa kénye-kedvére. Nekem elárulta: ő kifejezetten szado-mazo párti, ezért hadd élje ki rajtam ezt a fajta vágyait, cserébe azért, hogy elhallgassa a kilétemet. Morogva egyeztem bele, s ettől azonnal jobb kedvre derült. Még magamnak sem akartam bevallani, de kifejezetten tetszett a fiú, mikor mosolygott. Kicsit közelebb araszoltam hozzá, hogy beszívjam vérének ínycsiklandó illatát, majd megnyaltam az ajkaimat, és elképzeltem, amint a nyakára tapasztom… megráztam a fejemet a vízió láttán, és mormogva kullogtam utána.
A terem nem kifejezetten színpompás, ahova a cellaőrző fiú beinvitált. Az ablakok el vannak függönyözve, a plafon szürke, a falak hasonlóak. A homokszín lambéria persze nem passzol össze vele, de egye fene, úgyse sokáig látom ezt az ízléstelen helyiséget. A padló recsegett a talpam alatt a homoktól, amit az elmúlt évtizedek alatt összehordott itt a nép. A kifégzőfegyenc rámvillantott egy szadista vigyort, amitől felfordult a gyomrom. Mikor mosott ez utoljára fogat?! Ide érzem, ahogy bűzlik a szája a tegnapi romlott hústól. Gusztustalan. Tudom, úgy nyavalygok, mint egy elkényesztetett nőszemély, de szerintem az urak se szeretik, ha valami büdös! Egy székre mutatott a kivégző, amire én készséggel le is ültem.
- Nem tűnsz túl idegesnek. Pedig mindjárt elpatkolsz! – szólt vigyorogva. A szagtól majdnem lefordultam a székről.
- Minek? A halál biztos jó lehet. Hiszen még senki sem jött vissza panaszkodni. – mondtam rezzenéstelen arccal, de belül vadul nevetve. A fegyenc kuncogva kutakodott a mellettem lévő asztal fiókjában, s rövidesen elő is teremtette a gyilkos pirulát, s hozzá egy pohár vizet is.
- Hogy komfortosabban érezd magad. – felelte ki nem mondott kérdésemre a kegyenc-fegyenc. Viszonoztam szagos vigyorát – csak én buké nélkül – és már a pohárért és a piruláért nyúltam, mire rácsapott a kezemre.
- E-e, még ne idd meg! Nagyon sietsz a túlvilágra, ki vár ott? A kedves menyecskéd, netán az anyósod? Utóbbinál igen kétlem, hogy annyira sietnél hozzá, hacsak nem vagy szadista… még előbb mondj el mindent, amit vétkeztél, aztán túleshetsz rajta. – mondta gyorsan. Elkiáltotta magát, mire bejött egy pap, és kegyetlenül vigyorgott. Ez a halál papja, én mondom… megkérdezte, van-e valami megbánnivalóm, mire én csak annyit feleltem: „Ha lenne, se bánnám meg. Egyszer élünk, nem?” A pap hápogni kezdett, és fortyogva kiment a helyiségből. Most már végre nyúlhattam a vízért és a piruláért, és azon nyomban le is nyeltem. A méreg hamarost kifejtette a hatását, és körülöttem minden elsötétedett.
Napok teltek el. Már „kikészítettek” a temetésre, kicicomáztak, meg minden… Egy fenét!! Hagyták, hadd álljak pár napig, aztán megásták nekem a többi halálra ítélt mellé a síromat. Felhalmozták mellettem a kis homokkupacot, s már készültek engem a gödörbe helyezni, mikor végre felengedtek merev izmaim. Amint tudtam mozogni, felültem, és a döbbent sírásók szemébe néztem. Sikoltást vártam, de annyira megdöbbentek, hogy nyögni sem tudtak. Lassan kimásztam a gödörből, leporoltam rabruhámat, majd az ásókra vetettem magam. Két rántással eltörtem a nyakukat, és elkapartam őket. Apró darabokra törtem az ásót, és eldobtam. Lazán besétáltam a börtönbe, és megkerestem a cellaőrző fiút. Illedelmesen el akartam tőle köszönni, s már ki is találtam rá a módját. Nem volt túl nagyszabású, de mégis kicsit érzelgős. A mellettem elhaladók nem ismertek fel, csak másodszori megszemlélésre, mire én azonnal cselekedtem, és megöltem őket. Mögöttem halál, és vérontás maradt. Volt, akinek csak szimplán kitekertem a nyakát, de volt, akit kivéreztettem egy karcolással. Egy karmolás itt, egy karmolás ott… ezért neveztek engem Morténak. Most már kiválóan passzolt rám ez a gúnynév. A falakat vér borította, a padló az éltető nedűtől csúszott. Ha tehettem volna, ráérősen szürcsölgettem volna, de nyakamon voltak az őrök. Sürgősen meg akartam találni a barátomat, és nem késlekedhettem egy percet sem.
Meg is találtam Őt az egyik széken bóbiskolva, fejét a vállára hajtva. Halkan hortyogott, karjait összefonta a mellén. Egy darabig elnéztem, és mosolyogtam, majd megkocogtattam a vállát. Gyorsan felébredt, pillantása végigsuhant rajtam, majd elidőzött az arcomon. Halványan elmosolyodott, és fölállt. Én egy szó nélkül álltam előtte két másodpercig, aztán a karjaimba zártam, vigyázva, nehogy összeroppantsam. És csak ennyit suttogtam a fülébe, mielőtt elengedtem.
- Köszönöm. – majd elhátráltam tőle, és elfutottam. Kitörtem az ablakot, kiugrottam rajta, és villámsebességre kapcsolva eltűntem a leszálló éjszakában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése