Persze látom, amint egy-kettő okosabb katona felpillant a tetőkre, de tekintete szinte elsuhan mellettem. Csak egy fekete árnyat láthat belőlem, ami mellesleg nem csigázza fel érdeklődését. Egy idő után megunom a várakozást, már bő három órája itt szobrozhatok a tér melletti házakon… feltápászkodok, de elfelejtek óvatosan mozogni. Talpam alatt meglazul három tetőcserép, és hangosan leszánkázik a macskakövekre. Apró szilánkokra zúzódik; a Borgia-őrök odacsörtetnek, és nagy logikájukkal felnéznek a tetőkre. Azonnal kiszúrnak, és felismerik csuklyámat.
- Assassino!!! – rikoltja az egyik. Elvigyorodok, de egyben idegesen összerándul a gyomrom. Nő vagyok, kikérem magamnak!! Úgy határozok, hogy jobb nem verekedést szítani. Még Cesare megtalál ölni… a következő tetőre szökkenek, és futásnak eredek. Messze magam mögött hagyva az őröket, az Isola Tiberina felé veszem az irányt, és csakhamar el is érek oda. A katonák felhagynak az üldözésemmel, és csalódottan kullognak el a Castel Sant’Angelo felé. Leülök az egyik padra, nőiesen összezárom lábaimat, de hamar elgémberedek ettől a pozíciótól. Hogy a francba tudnak így ülni a grófnők?! Engem nem tanítottak meg erre… rendezgetni kezdem összekoszolódott ruhámat, csak hogy elüssem az időt. Felmérem a terepet, és csakhamar megpillantom pár orgyilkos társamat, amint elvegyülnek a tömegben, és szemmel tartják a búvóhelyünk környékét… Nagyot dobban a szívem, amikor felismerem egyiküket: Kalen. Arcán most is ott trónol a gőgös kifejezés, amitől néha hányingerem támad, de ez is hozzá tartozik… Elfordítom a fejem, mikor rám néz. A térdemet fixírozom, és érzem, amint pír kúszik arcomra. Hajam előre bukik a csuklya alól, így kénytelen vagyok visszaigazítani, de a mellettem ülő nőt véletlenül megütöm, nem kis erővel, így az orra vérezni kezd. Sikolt egyet fájdalmában, s az emberek döbbenten állnak meg, rám néznek. A könyököm véres a hölgy orrából ömlő testnedvtől, én pedig rémülten pattanok fel.
- Mi dispiace, mia signorina!! Nem akartam! – próbálom vigasztalni, de a nő ellöki a kezemet, és dühösen mered rám. Hangját mintha elfújták volna; feláll, és elviharzik. Megsemmisülten megyek el a helyszínről, de előtte még megkeresem pillantásommal Kalent. Rosszallóan csóválja a fejét, látom, amint szája mozog. Engem szid – villan belém a felismerés. Végleg elmegy a kedvem az utcán való őrködéstől, s bemegyek a szállásra. A jobb sarokban lévő asztalra meredek, ahol az orgyilkosok névlistája található, s mellettük ott díszeleg a Küldetésen szócska. A saját nevemet nem találom, vagyis mentorom nem küld el semmilyen végrehajtandó problémára. Hirtelen valaki lefékez engem, és belenéz a szemembe.
- Anetta! – mondom meglepődve. Zöldes barna írisze csillog a túlcsorduló szerelemtől, amit én őszintén irigyelek tőle…
- Arianna! Beszédem van veled.. – szegezi nekem a kijelentést. Megfogja a kezemet, és bevezet a beavató terembe. Ott leültet a lépcsőre, és már mély levegőt vesz, hogy belekezdjen mondandójába, mikor félbeszakítom műveletét:
- Mi történt? Ugye nem sebesült meg senki a társaink közül…? – kérdezem gyanakvóan.
- Nem, nem arról van szó! Még mielőtt belevágnál… Kalenről van szó… - a név hallatán kiszárad a szám, és szívverésem felgyorsul.
- Kalenről…? – kérdezem tettetett nyugodtsággal a hangomban. Feszülten figyelem, mit mond Anetta, s nem sokkal később már valóban belekezd félbehagyott mondandójába.
- Hát… szinte már mindenki tudja, hogy… mit érzek Kalen iránt… - mondja lesütött szemmel, elpirulva. Bólintok, megeresztek egy halvány mosolyt.
- És? – kérdezem.
- Hát… akkor ezek szerint Te is tudod… - megint bólintok. Ekkor mintha kicserélték volna, a nyakamba veti magát.
- Annyira szeretem Őt!!! De az az inbecile észre sem vesz!! Kigúnyol, átnéz rajtam…!
- Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Ő már csak ilyen. Nem ajándékozlak meg semmiféle tanáccsal, mert tudom, hogy rosszul sülne el – mondom lehorgasztott fejjel, titkon mosolyogva, hogy az imént minek hordta el Őt Anetta. Ujjaimmal malmozok, miközben Anettát hallgatom.
- Annyira… annyira szeretem… egyszerűen nem tudom, mit eszek rajta… az arca… amikor gőgösen felvonja az orrát… van benne valami visszataszító, de mégis… olyan… előkelően csinálja azt a mozdulatot is. Nem tudom, nemesi származású-e, de… valami aranyvérűség van benne… - sorolja érveit. Hallgatom, hallgatom, a végére már el is bóbiskolok.
- … és olyan veszélyes küldetéseket hajt végre, amit mi még csak megnézni sem mernénk…! – itt felhorkantok.
- Ne vegyél egy kalap alá magaddal! Én képes lennék megnézni. Bár az más téma, hogy meg is tudnám-e csinálni. – mosolyodok el, félig felháborodva.
- Amúgy… hallottál arról a bálról… amit rendezni fognak? – vált gyorsan témát drága nővérem. Felkapom a fejem, és belenézek a szemébe.
- Oh? Tényleg? Most jut elsőnek a fülembe. Hol fogják?
- Valamit említettek.. fhúúúúú, hol is… - látom, hogy töri a fejét, s bágyadtan elmosolyodok. Tudom, mi lesz ebből… elfelejtette, hol rendezik… pedig szívesen elmentem volna. Régen nem ruccantam ki.
- Áh, megvan! – kiált föl Anetta, amitől én kis híján lecsúszok a lépcsőről.
- A Bazilika környéki utcákon fognak bálozni. Ilyen… álarcos bál… tehát, ha odamennénk, fel se tűnnénk az embereknek, ha normális ruhát vennénk fel, nem pedig ezeket az egyenruhákat. – mondja felcsillanó szemmel. Felállok, felsegítem Anettát is. Kimegyünk az avató teremből, összetalálkozunk Kalennel, én csupán biccentek a fejemmel köszönésképpen – viszonzásra persze nem méltatja - , míg Anetta hangosan köszön.
- Ciao, amico mio! – mondja még mindig csillogó szemmel, pírral az arcán. Kalen feléje fordul, arcán zord kifejezés ül.
- Nem vagyok az amicód. A magadfajta lánykának nem is értem, mi keresnivalója van itt a Testvériségnél. – ma a szokásosnál is mogorvább valamiért. Anetta összerezzen, de semmi jelét nem adja, hogy a lelkébe tiport volna a férfi. Helyette felém fordul, kézen fog, és kivezet az épületből. Mikor már hallótávolságon kívül vagyunk a testvéreinktől, szemeiből könnyek buggyannak.
- Látod?! Minden reggel ilyen…! – a vállamra borul, és hüppögni kezd. Megnyugtatóan hátbaveregetem, de erősödő zokogását tudomásul véve inkább abbahagyom. Fülemet csata zaja üti meg. Körbenézek, de az alant elterülő aprócska téren nem harcolnak. Az Isola Tiberinához vezető hídon egy csapat Borgia-őr verekszik pár járókelővel. Ezt már olyan messziről is meghallom.
- Scusa, mia sorella, nem sokára jövök. – mondom, és jobb kezemet az övemre csatolt kard markolatára simítom. Észrevétlenül a csatázó katonák mögé surranok, s kardom helyett a rejtett pengémet használom. Az őr veséjébe mártom, szabályosan felhasítva a bőrt, s a pengére fröccsent vért egy mozdulattal a katona ruhájába törlöm. A halálhörgésre felfigyel a többi csatlós, és rám szegezi villogó tekintetét. Miután haldokló társukra pillantanak, felmérik a helyzetet, és felém iramodnak. Az egyik rám mutat dárdájával, és azt tátogja:
„Meghalsz.” Azzal támadásba lendül, és megpróbál hasba döfni. Hárítom a pengémmel, majd azt visszacsúsztatom, helyette kardomat veszem elő. Halálos pontossággal a szemébe szúrom a pengét, az az agyába száguld. Egy sikkantással kileheli a lelkét a katona, helyette még kettő jön. Az egyik egy kis újonc; remegő térdekkel veti rám magát, és kardjával ott próbál elérni, ahol sosem fog sikerülni neki: a hasamat célozza, amit én elszántan védek. Két ütés után a földre küldöm, de nem akarom megölni, így csak a markolattal sújtok le a fejére, amitől elveszti az eszméletét. Az őrjárat hadnagya kiköp a földre, kardjával kétszer megkoppintja a földet, afféle szertartásként. Feléje suhintok a kardommal, amaz elugrik a támadás elől. Összecsikorgatom a fogamat, mikor bevisz egy pontos találatot a bal vállamra, de mit sem törődve vele cselhez folyamodok. Az övemre függesztett füstbombák közül előrántok egyet, és földhöz vágom. A füst émelyítően sötét leple mindent ellep. A hadnagy köhécselve próbálja eloszlatni a füstfüggönyt vad kapálózásával, de nem sokat ér vele. Elrakom kardomat, és rejtett pengémet csúsztatom elő. Az őr háta mögé osonok, közel simulok hozzá, jobb kezemmel befogom a száját, balommal pedig hátba döföm. Egy nyikkanás nélkül hal meg, s lerogy a földre. A füst elül, döbbent bámészkodók állnak körös körül. Az imént harcoló járókelők egyike holtan hever a földön, fejéből egy kés áll ki. Megborzongok a látványtól, odamegyek, kihúzom a fegyvert, majd a folyóba dobom. Karjaimba veszem az ernyedt testet, és azt is a vízbe dobom.
- Recquiescat in Pace. – mormolom hű orgyilkosként, de belül zokogó részvevőként. A katonákért nem mondok imát, s tetemüket szintén a lassan csordogáló Teverébe vetem. A megmentett emberek ujjongva vesznek körül, de én egy biccentéssel kitörök a tömegből. Visszaindulok Anettához, de a lány hűlt helyét sem látom. Felébred bennem a gyanú, hogy megint valami butaságot csinál, de amint beérek a rejtekünkre, megpillantom, amint egyik nővérünkkel beszél. Köszönök kettőjüknek, majd elmegyek az avatóterembe, előtte magamhoz veszek egy könyvet. Nem nézem, mit csúsztatok le a polcról, inkább csak a borítóját nézem. Kemény, bőrkötéses könyv, lapjai repedezettek és sárgák. Olvasgatni kezdek, és leülve a lépcsőre a falnak dőlök. A hideg kőtől megborzongok, összébb húzom magamon a ruhát. Egy idő után felhagyok az olvasással, és kimegyek Anettához. Épp beszélgetésbe elegyednék vele, Ezio hivat minket. A szállására megyünk, s mikor belépünk, elsőként pillantjuk meg tiszteletet parancsoló alakját. Háttal áll nekünk, kezeit összekulcsolva tartja a háta mögött. Mikor meghallja lépéseinket, felénk fordul.
- Anetta, Arianna – szólít meg minket. Fejet hajtunk mind a ketten, s várjuk, hogy elmondja, mit óhajt. Ekkor Kalen is belép. Anetta érezhetően ideges lesz, én pedig feszengve a padlót nézem.
- Látom, Kalen is megjött. A kérésem a következő: mint ahogy hallottátok, ünnepséget kíván rendezni a Vatikán az új Bazilika felavatását illetően. Azt szeretném, ha ezt Ti felügyelnétek. Tartsátok szemmel az előkészületeket, és amint alkalmatok nyílik rá, hiúsítsátok meg. A Vatikán célja nem más, mint hogy a Templomosoknak nyújtson végleges szállást a Bazilikában. Az ünnepség ma kerül megrendezésre, a Bazilika környéki utcákon. Húzzatok álruhát, hogy ne fedezzenek fel titeket. – Ezio elhallgat, és elfordul tőlünk. Kalen szólásra nyitja a száját.
- De… Mester. Ezek a lányok – itt felénk mutat – engem csak hátráltatni tudnak! Ha velem jönnek, csak elrontani tudják a feladatot, de véghez vinni nem! Nem vagyok hajlandó őket pesztrálni. Csak koloncok a nyakamon. – karjait összefonja a mellén, és feldúltan nézi Mesterünk hátát. Ezio vet rá egy rosszalló pillantást a válla fölött, aztán felénk néz.
- Tisztában vagyok vele, hogy Te, Kalen, a legjobb orgyilkosaim közé tartozol. Képességeidhez kétség sem fogható. De még a legnagyobbaknak is segítségre van szükségük… – mély hangja elárulja, hogy nem kíván vitát nyitni erről. De Kalen megmakacsolja magát, és félbeszakítja Mentorunkat.
- De Mester! Ha velem jönnek, garantáltan elbukom a küldetést! Egyedül akarok menni.
- Elég legyen! Meg mered tagadni testvéreidet? Tisztában vagy vele, mit jelent ez?! – emeli fel a hangját Ezio. Szemében fellobban a düh lángja, kezeit ökölbe szorítja, ujjai elfehérednek.
- Nem, Mentor… nem tagadom meg. – sóhajtja Kalen, de látszik rajta: nem hunyászkodik meg. – De mint mondtam; nem fogom hagyni, hogy ez a két nő engem kövessen, holmi kóbor kutyákként! Egyedül megyek.
- Rendben… - mondja Ezio, beletörődvén abba, hogy itt már nem segítenek az észérvek. – De akkor vezekelned kell bűneidért. Ha elhibázod, büntetés a jutalmad. Elmehetsz. – Kalen bólint, és kisiet a helyiségből. Ezio felénk fordul. Szemei résnyire szűkülnek, és halvány mosoly játszik ajkain.
- Menjetek utána. Vessétek be képességeiteket. Olvadjatok a tömegbe, és kövessétek Őt bárhová. De ne vegyen észre titeket! – mondja. Anetta bólint, s kis idő múlva én is. Meghajolunk, és kimegyünk. Megpillantom Kalent, amint útiköpenybe burkolózva kilép a rejtekből, háta mögött erélyesen csapódik az ajtó. Összenézünk Anettával, és gondolkodás nélkül követjük. Út közben felcsatoljuk fegyvereinket, és megbeszéljük, hogy egyikünk az úton, másikunk a tetőn követi a férfit. Utóbbit én választom, ugyanis még a végén képes lennék felborítani a járókelőket, és ezzel magamra hívnám Kalen figyelmét… Egy Borgia-őrrel sem találkozunk, s zavartalanul elérkezünk a Castel Sant’Angelóhoz, ahol a kardinálisok most nagy tömegbe verődve mennek át a hídon. Leugrok a macskakövekre, és észrevétlenül a gyanútlan emberek közé suhanok. Anetta követi a példámat, s nemsokára egymás mellett haladva megérkezünk az utcabál középpontjába. Közös megegyezés után felmászunk az egyik ház falán, megpihenünk a tetőkön. Az új Bazilikát barikádok veszik körül; rengeteg puskaporos hordó van egymásra halmozva, köztük pár száz muskéta tüzelésre készen. Bámészkodásomból Anetta szakít ki, karomat megrángatva ordít a fülembe. Szavait így is alig hallom az utcán táncoló emberek vidám zsivalyától, és a muzsikaszótól.
- Nővérem! Nézd! – pillantásommal körbepásztázom a területet, de nem találom, amit Anetta mutat. Kis idő múlva megfogja a fejemet, és az Ő célpontjára irányítja a szememet. Azonnal észreveszem, kitől jött lázba.
- Kalen! – kiáltom meglepetten. Most nincs rajta csuklya – végre láthatjuk a haját, és arcát. Haja rövidre van vágva, arcán borosta díszlik, és néhol bőrét sebhelyek szabdalják. Anetta meglódul, de épp időben kapom el a karját.
- Mit művelsz?! Elment az eszed?
- Látni akarom a szemét! Még soha nem láttam az íriszét… bele akarok nézni! – kiáltja izgatottan. Megrázom a fejem.
- Neked teljesen elvette az eszedet a szerelem! Most nincs itt az ideje holmi rácsodálkozásnak! Küldetésen vagyunk, emlékszel? – kérdezem rosszallóan. Anetta lecsillapodik, és visszaül a helyére. Ebben a pillanatban Kalen felénk fordul, s bennem felébred a gyanú, hogy észrevett…
- Kushadj! – mormolom Anettának. Lejjebb lapulunk, de valószínűleg már késő – Kalen tovább áll, s még innen is látom diadalittas kifejezését. Valamit ügyködik, aztán leveti magát az oromról egy szénarakásba. Két pillantással később robbanás rázza meg a levegőt. Aztán újabb, és újabbb… a harmadik után kitör a pánik. A zaj mindent elnyom, még az emberek sikoltozását is. Törmelék szitál alá, mindent befedve.
- Mi történik?! – sikoltja Anetta.
- Nem tudom! De meneküljünk innen! – válaszolom, s azzal megragadom a karját, és leugrok vele a háztetőről, egyenesen a füst közepébe. Nem látok semmit, de hallom, amint Anetta puffan a földön. A hang puhaságából ítélve talpra érkezett. Látok valamit… valami mozgót, mellettünk halad el. Kivonom a kardomat, és készenlétbe helyezem a pengémet. Az alak után sunnyogok, de Ő ügyesebb nálam: pillanatok alatt a földre terít, de nem okoz nekem sérülést. Nyögve fetrengek a földön, s hallom, amint Anettát is jól elintézi. A lány mellém zuhan, és nem moccan. Jobban tesszük, ha inkább nem mozdulunk, különben meghalunk… egy pillanatra megáll az alak, és ránk néz. Sziluettjét bárhol felismerem.. Kalen. Elakad a lélegzetem, amint pár pánikoló ember átgázol rajtam, egyenként megtaposva a bordáimat. Végül feltápászkodom, és felsegítem Anettát is. Kalen már rég felszívódott…
- Gyerünk! – kiáltom, és magammal húzom a lányt is. Elvágtat mellettünk két lovas, s mi összenézünk, és tökéletes szinkronban lerántjuk a katonákat a nyeregből. A hátasokra pattanunk, és villámgyorsan elrúgtatunk a helyszínről. A paripák idegesen prüszkölve vágtatnak, félresodorva a járókelőket, akik a robbanás színére sietnek. Átsietünk a hídon, elgázolva pár Borgia-katonát, de azok nem erednek a nyomunkba; biztos azt hiszik, megrémültünk a robbanásoktól. Nem tévednek nagyot… A távolban kirajzolódik az Isola Tiberina épületének körvonala, s ezzel egy időben nagyot dobban a szívem a megkönnyebbüléstől. Hazaértünk! Még vágtában leugrok a ló hátáról, s hagyom, hogy az állat vaktában szaladjon, amerre akar. Anetta lefékez mellettem, Ő kecsesebben ér földet, mint én.
- Che diavolo… Meglátott minket! – nyögi halkan. Lassan ingatom a fejem.
- A küldetés teljesítve. Figyeltük Kalent, s Ő tökéletesen hajtotta végre a feladatot. Ennél könnyebb dolgunk még sose volt. – pattintok kesztyűs ujjaimmal, mintegy nyomatékosítva elégedettségemet. De aggaszt, hogy minden egyes levegővétel után belehasít a fájdalom a bordáimba…
- Gyerünk. Menjünk be. Menj pihenni, láttam, hogy helyben hagyott az a bastardo. – Szándékosan nevezem így Kalent, mivel jobb szót nem is tudok rá… Anettával bemegyünk a rejtekre, és együtt Ezióhoz indulunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése