- Igen. De Kalen volt az, aki végrehajtotta…
- Tudom. De Ti vigyáztatok rá. Tudom, hogy mit tett veletek. De nem mondtam egy szót sem. Legyen elég büntetés a számára, hogy a saját testvérei ellen fordult, mikor majd a bátyáitok bosszút esküsznek ellene, és egy alkalommal majd jól helyben hagyják. Bár ne vegyetek erre mérget… - mondja, látván aggódó arckifejezésünket. – És most menjetek. Pihenjetek, hogy holnap újult erővel gyakorolhassatok, és küzdhessetek a Templomosok ellen. – egy intéssel kiküld minket, mi pedig a szállásunkra megyünk, s egy szó nélkül lefekszünk aludni.
A másnap reggel borongós… dél felé az eső is szitálni kezd. Az idő hűvös, látszik a leheletünk. De én akkor is kint ülök a tetőn. Egyedül. Kalen még alszik, Anetta már alszik.. egész éjjel le sem hunyta a szemét, mert aggódott Kalen miatt. Hárman voltunk; megszöktünk a Testvériségtől. Az előzmények… nem tudom tisztán elmondani… Anetta zavarosan dadogta el nekem. Csak foszlányokat értettem belőle. Talal és Umar halott. A két legjobb orgyilkos, Ezio után. Sajgó szívvel hagytam ott a Mentorunkat. De nem fordíthattam hátat Kalennek és Anettának. Felhúzom a lábaimat, és a térdemre hajtom a fejemet. Lüktet, szaggat a tegnap estétől; bátyáim halálhörgése még most is visszhangzik a gondolataim közt. Kalent árulónak nevezték… amiért ellenünk fordult… és Ezio meg akarta ölni… de valaki szabotálta azokat a vallató rönköket… Kalen kiszabadult… és vele együtt a Pokol is elszabadult. Vértócsák százai gyűltek össze… elrohantunk… szembefordultam egy testvéremmel… talán senki sem látta, de könnyeket hullattam érte. Egy napon visszatérek a Testvériségbe… talán… varjúk kárognak, galambok burukkolnak halkan a fák ágai közt megbúvón. Eső áztatta tollazatuk szorosan a testükre tapad. Kibuggyan pár könnycsepp a szememből, végiggördül az amúgy is vizes arcomon, le a koszos, véres ruhámra. Azóta sem öltöztem át. Fájnak a tagjaim, mert leestem az egyik tetőről menekülés közben. Kalen ott akart hagyni, de Anetta visszajött értem. Nehezen mozogtam a fájdalomtól, alig tudtam velük lépést tartani… de most itt vagyunk, hárman… csak egymásra számíthatunk. Felállok, némileg lesimítom a koszt a ruhámról. Tenyeremen horzsolások és zúzódások vannak, nem tudok a kezemmel fogni. Egy sikátorban lakunk, egy elhagyatott kunyhóban, amit alig bírunk felmelegíteni tűzzel. De szorgosan rakosgatjuk a tuskókat, és egymáshoz bújunk, amit ezelőtt sosem tettünk. A magány az oka. A kirekesztettség, az árulás… a levegő gondtól nehéz, amikor belépek az ajtón. A szakadt függöny, ami nyílászárónak szolgál, lágyan libben utánam. Kalen ébredezik, Anetta pedig halkan hortyog alvás közben. Az ebéd szegényes, de nem tudtam többet lopni. Ma én voltam a soros az ebédszerzésben, ugyanis Anetta még alszik. A Tevere koszos, gyomorforgatóan undorító szaga beszállingózik a lyukas ablakokon, a fában hallhatóan szú morcog. Odakintről a Borgia-katonák őrjáratának ütemes járkálása szűrődik be. Kipillantok, s csakugyan igazam van; a hadnagy kissé kótyagosan mászkál, mögötte a fiatalabbnál fiatalabb tisztek dűlöngélnek jobbra-balra, nyilvánvalóan részegek az éjszakai mulatozásoktól. Cesare levélhordói eltompultan futkorásznak az utcán a nyomott időjárástól. Az eső mégjobban rázendít, a szél is fújdogálni kezd. Mivel idebent mindenki csendes, ezért úgy döntök, kimerészkedek az utcára. Mit sem törődve a bámész pillantásokkal, melyeket az emberek küldenek megszaggatott, véres ruházatomra, elvegyülök a tömegben – legalábbis megpróbálok – és próbálok híreket gyűjteni. Az egyik utcai rikkants ezt hangoztatja:
- Cesare visszatért Spanyolországba oldalán a híres-hirhedt gyilkossal, Micheletto Corellával! Azt rebesgetik, napokon belül visszatér egy hadsereggel, mellyel leigázza az orgyilkosok csapatát! – az egyik Borgia-katona szúrósan néz a rikkantsra, majd odacaplat, és a ruhájánál fogva leráncigálja az emelvényről a férfit. Az emberek közt taszigálja, betaszítja az egyik sikátorba, s megveri. A férfi fájdalmas nyögései kihallatszanak az utcára, a járókelők elszörnyedve néznek össze. Jobbnak látják, ha elmennek onnan… szétoszlik a tömeg, s a Borgia-csatlós visszamegy az őrjáratába. Ott kap egy nyaklevest a hadnagytól, amiért megvert egy embert, mondván, ne keltsenek feltűnést, mert az orgyilkosok lecsapnak rájuk… félnek tőlük… remegnek, inkább elbújnak, mintsem a pápát és annak fiát kövessék… rosszkedvűen ballagok vissza a búvóhelyünkre, s ott Kalent már egészen ébren találom. Némán biccentek felé, és inkább behúzódom a saját fekvőhelyemre aludni. Ki akarom rekeszteni a gondolataimat, az érzéseimet… a düh mindent körbevesz, a magány, az elhagyatottság… végül sikerül elaludnom.
Késő éjjel ébredek föl… szememből kidörzsölöm az álmot, és felülök. Anetta valamivel jobban néz ki, mint múlt éjjel. Már nem ülnek vaskos karikák a szeme alatt, és ismét mosolyog. De most… egy leheletni bánat is van benne. Bágyadtan visszamosolygok. Kalen valószínűleg ledőlt szunyókálni, mert most nincs ébren. Felállok, összehajtogatom a hevenyészett pokrócot, és lerakom oda, ahol egy perce még a fejem volt. Épp kimennék az ajtón, mikor Anetta utánam szól, suttogva:
- Hová mész…?
- Megyek, meglátogatom Bartolomeót.
- A zsoldosokhoz…?! Megőrültél?! – ordítja halkan. Megrázom a fejem, és egy intés kíséretében kimegyek a szabad levegőre. A felhők eloszlottak, a hold fénye jótékonyan világítja meg a macskaköveket. Itt-ott előfordul még e kései órán pár holdkóros, akik az éjjeli mulatozás után ragadtak itt, de velük nem törődök. Se velük, se az idióta füttyögésükkel. De mikor az egyik odajön, és megtapogatja a fenekemet, ott elszáll a maradék türelmem is. Visszakézből felpofozom, és kezeimet összecsapva elmegyek onnan. A többi részeg csak némán pislog utánam. Ló után kutatok tekintetemmel, s rögtön látok is egy izmos mént az egyik istállónál. Bizonyára nem veszik észre, ha elkötöm… persze csak ez az egy hátas van itt, de nem fogják tudni, ki lopta el. Megsimogatom az állat nyakát, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Miután meggyőződtem róla, hogy nem fog levetni a hátáról, fellendülök a nyeregbe. A ló nyugodtan tűri. Ismételten végigsimítok a nyakán, megcirógatom a füle közt. Megfogom a gyeplőt, és egy határozottat rántok rajta. Megindulunk, patái dobbanásai végigvisszhangzanak a kihalt utcákon. Egyre vadabb vágtára ösztönzöm. Minél előbb Bartolomeo barakkjainál akarok lenni…
- Szép ruha. Na, enyém a csizmája!! – ordítás harsan mögöttem. Lefékezem a lovat, és egész testemmel hátrafordulok a nyeregben. Tolvajok egy bandája rohan felém, arcukat selyemkendő fedi. Nagyjából hasonlóan öltözködnek, mint La Volpe zsebmetszői, de mégis különbözőek… az egyiknél tőr villan, ami rövidesen elsuhan a fejem mellett, levágva pár hajszálamat. Felhorkantok dühömben, visszafordulok a helyes ülőhelyzetbe, és megsarkantyúzom a paripát. A szélnél is sebesebben száguldunk, így azonnal lehagyom a banditákat. A távolban feltűnik a Colosseum sziluettje, így tudom, hogy hamarosan ott vagyunk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése