Kárpát széléről jöttem,
Árpád népével szőttem
egy álmot, mit Emese megálmodott,
amiért Isten, annyi magyar vért feláldozott.
Az álom elfoszlott, mint lomha felhő,
elfújta azt egy kósza szellő,
ezer évig éltük át az álmunkat,
a vihar letépte erős szárnyunkat.
Trianon volt ez a szellő,
egy megfordíthatatlan, messzire szökellő.
Magyar hon megcsonkított testének,
sírja dalát elveszített barátok és testvérek.
Vesszen Trianon! De úgysem fog pusztulni!
Vesszen a Don kanyar, mit nem lehet feledni!
Álmodnám újra Emesének álmát,
s elfeledném Magyarország átkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése