Hizaki: 1939-1945

1939.

"Ősz van és peregnek
A sárgult levelek
Meghalt a földön az
Emberi szeretet."

Héderváry Erzsébet céltalanul bolyongott Budapest utcáin.Az egykor fényűző város,pompával,ragyogással és emberekkel tömve most kihalt és magányos volt.Így volt ez mindenhol.Erzsébet szomorú szemei a kihalt kirakatok üvegeit pásztázta,már nem is számolva az eladó feliratú táblákat vagy fasiszta szövegeket.A macskakövek végtelenül mocskosak voltak.A lehullott faleveleket nem takarították el.Az emberek elrejtőztek házaikban,és az összehúzott függönyök mögül csak néhányan mertek kikukucskálni az élettelen fővárosra.Az az ostoba háború.Az ostoba törvények.Az ostoba kormány.Megfélemlített,remegő emberek.

"Bánatos könnyekkel
Zokog az őszi szél
Szívem már új tavaszt
Nem vár és nem remél."

Az elkülönített városrészben szorongtak az emberek.Különös módon a városnak ebben a részében látszott még egyedül az élet.Az sanyarú sorsú embereknek,akiket azért vetett ki magából a társadalom,mert azt mondták nekik,minden órában imádkoztak.Megpróbáltak nem gondolni az őket váró további megmérettetésekre,de ez nem volt könnyű.Néha valaki meg-megállt és sóhajtva tekintett a szürke égboltra,mintha attól válna választ,reményt,segítséget.Gyerekek szaladgáltak,sürgölődtek anyjuk,apjuk körül.Arcukon gondatlan nevetés látszott.Ostoba eszmék,melyek derékba törnek sok millió ártatlan életet.

"Hiába sírok és
Hiába szenvedek
Szívtelen rosszak és
Kapzsik az emberek"

Erzsébet lassan beleunt a céltalan bolyongásba.Sötét gondolatokkal haladt visszafelé az úton,amikor megakadt a szeme egy kisgyermeken.Az apró kislány piros kabátban,mellén a sárga csillaggal, egy kosárból gyufát,dohányárút kínált.Egy ember nekiment az apró teremtésnek,talán szándékosan.A kislány a kemény kőre esett,a kosarából a dohány szanaszét szóródott.Senki nem segített neki.Erzsébet arcán könnycsepp
folyt végig.

"Meghalt a szeretet."
"Vége a világnak
Vége a reménynek
Városok pusztulnak
Srapnelek zenélnek."

1945
Erzsébet kisírt szemekkel állt az ablak előtt.A Duna vize zavaros volt,szinte fekete.A lerombolt hidak maradványai szomorú emlékét őrizték az ostromnak.A két városrész között megszűnt az átjárás,de az emberek még napokig nem is merészkedtek ki a lakások pincéiben kialakított bunkerekből.Pedig véget ért a háború.Többé nem kell éjszaka elsötétíteni az ablakokat,nem riasztja fel az embereket álmukból a bombariadó.Az élet szinte mégis mintha eltűnt volna.

"Emberek vérétől
Piros a tarka rét.
Halottak fekszenek az
Úton szerteszét."

Magyarország szívéből eltűnt minden érzelem.Már túl sokat sírt.Mint lélek nélküli test,bolyongott fővárosa utcáin.Mintha alva járt volna,mintha egy szörnyű rémálmot látott volna,egy olyan világról,ahol mindent elvettek tőle,és teljesen egyedül maradt.Cserbenhagyták.Ludwigról semmi hír.Gilbert meghalt.Feliks kórházban van.Roderich pedig túl gyáva ahhoz,hogy meglátogassa.Erzsébet egyedül maradt.Nincs remény.
A várost lakó emberek is megváltoztak.Mintha megérezték volna szeretett hazájuk reményveszettségét és a helyzet súlyosságát.Budapest minden sarkán tankok állomásoztak,és idegen katonák tivornyáztak.Kegyetlenség.Emberek,éhező emberek,nyomorgó,szegény,halott emberek hevertek úton-útszélen.A rothadás szaga mindent betöltött.Élelem nem volt,a túlélőkkel pedig kegyetlenül bántak.

"Még egyszer elmondom
Csendben az imámat:
"Uram, az emberek
gyarlók és hibáznak…"."

Ó,bárcsak,bárcsak ne tört volna ki ez az ostoba háború!Bárcsak észhez tértek volna az emberek;és minden más lett volna.De nem.Magyarország veszített.A történelmet pedig a győztesek írják.Erzsébetre és népére nehéz idők vártak.Egy újabb válság.Újabb pusztulás.Újabb háború.Lázongások.Elnyomás.De ha már minden elveszett,miért,ó miért nem szakad le az ég,miért nem most el mindent az eső,a pusztítás?Miért nem lehet már vége?Miért nem ér véget a szenvedés...?Ez lenne a büntetés?A büntetés,amiért a kicsik megelégelték sorsukat,és változást akartak?Talán túl vakmerőek voltak...ábrándban hittek.A nagyon pedig kegyetlenül eltaposták őket.Megint.És megint.Nincs tovább.Már vége.

"Vége a világnak!"

(Seress Rezső-Vége a világnak)