Nana: Ábránd

Beestem egy tisztásra, erdő vett körbe, nagyon féltem, a lábaim remegtek, már csak annyi erőm volt, hogy bemenjek a tisztás közepére. A fű és a virágok combközépig értek, halkan súrolták a lábamat, amíg mentem. Megálltam. Nem bírtam tovább menni. Patakokban folt rólam a verejték, a félelem uralkodott rajtam, ami miatt majdnem összeestem. Megpróbáltam visszaemlékezni a mai nap történteire, de nem sikerült, csak arra, hogy befutottam az erdőbe és minden fának nekimentem, minden egyes gyökérben elestem, a fáktól löktem el magam. Nehezen lehajtottam a fejem és a tenyereimet magam felé fordítottam, tiszta sár volt , mivel nem emlékeztem a napra még jobban félni kezdtem. A madarak vidáman csicseregtek, mintha nem tudnának semmit a közelgő veszélyről. A hátam mögött lépteket halottam, nem bírtam mozdulni pedig futottam volna, nem nyílt a szám, pedig kiáltottam volna, alig álltam. Léptek akkor maradtak abba amikor az ember szorosan mögém nem ért. Mind a kettő kezét a vállamra tette.

-Ne félj! – mondta, a remegés árulhatott el. Ez a hang olyan ismerősen csengett, de semmi nem jutott az eszembe. A távolban lövés hallatszott, összerezzentem. – Megvédelek. – a hang újra hozzám szólt. – Ne félj! – duruzsolta újra a fülembe. A lövés már egész közelről hallatszott. – Vigyázz! – szinte már kiáltott, ellökött a földre, egy másodpercre láttam meg az arcát, átölelt, én a kezem a vállára tettem, de ez az arc elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson mi történt velem ma. Reggel valami csoda folytán boldogan mentem az iskolába. Első óránk az osztályfőnökkel volt, bementem a terembe elő vettem a könyveket, majd az osztálytársaim között vegyültem el. Becsöngettek. Leültem a helyemre, a padtársam nem jött, gondolkodtam volna, de a hangzavartól még a saját gondolataimat sem hallottam. Már az óra fele is eltelt, de semmi, mi történhetett. A hangok enyhültek és Viki sikított:

-Ez egy lövés volt! – és tényleg, géppisztoly puska hallatszott, ebben a pillanatban az igazgató helyettes rontott be:

-   Mindenki gyorsan kifelé, a legközelebbi kijárathoz! – az összes gyerek rohant én maradtam legutoljára, a tanár, mintha terelgetni akarta volna a többieket. A folyosón egyre több embert láttunk, elkésett gyerekek, köztük a padtársamat is megpillantottam, a szívem szakadt bele, és az osztályfőnökünket is, kávé folt volt a fehér ingjén, nadrágja mellett a csészének a maradványai, a fejéből folyó vér mocskolta be a zakóját és folyt végig a padlón. Megláttam a Hátsó udvarra vezető ajtót, ami általában zárva szokott lenni. Odarohantam, nekifeszültem, most nyitva volt, kimentem. A hátsó udvarnak három fala bolt, ide nem láttak el a tanárok ezért nem is jöhettünk ide. Volt mögöttem egy fal jobbra és balra, balra a tesi terem fala volt, jobbra pedig tantermek falai tekintettek vissza rám. Előre az udvar további részei. Jobbra lévő után volt egy kis ösvény a fallal párhuzamosan, arra akartam menni. Átrohantam a homokozón, és a füves részen. Be jobbra az ösvényen és még egyszer jobbra, de ott megálltam és visszapillantottam, hiba volt. A tesi terem falának sarkánál egy kopsz napszemüveges fickó állt, felém fordult, valamit mondott, a valamit mondott egy kis mikrofonba aztán rám fogta a pisztolyát.

-   Vigyázz! – majd valami ellökött a titkos ösvény felé. Ránéztem az emberre aki ellökött, Máté arcáról a vállára vándorolt a pillantásom, vörös vér folyt végig rajta, odamentem, leguggoltam elé.

-   Fuss, menny már! – először egy kicsit tétováztam aztán felálltam és rohantam előre végig az ösvényen, átmásztam a rég nem használt kapun, és futottam, többször visszanéztem. Így jutottam ide. A bal kezemet lassan levettem a jobb válláról és megnéztem, a vér már nem folyt annyira. Átöleltem, de ekkor a lövés már a tisztás széléről hallatszott, ekkor fölém gördült és az erdő felé nézett

-   Menny el, menny már el! – suttogta az öltönyös pisztolyos ember felé. Feszülten néztem, végre hátat fordított az öltönyös hapsi, majd lassan eltűnt az erdő sötétjében. Hálát adtam az égnek, hogy ősz van, különben nem vettem volna fel trikót.

-   Most meg mit csinálsz?! – meglepődve nézett rám amikor a pólómat ügyeskedtem le magamról, nehéz úgy levenni a fölsődet ha fölötted könyökölnek. De levettem, kettétéptem oldalt a varrásánál majd a sebet kezdtem fürkészni. Undorral nyúltam bele, hogy kiszedjem belőle a golyót, nem fúródott bele mélyen, zsebre vágtam a lőszert és a pólómat jó erősen rákötöttem a sebre.

-   Köszi. – mondta, majd mellém térdelt.

-   Na, ha nem baj én megyek…

-   Megőrültél?! Nem mehetsz haza! Gyere utánam én tudok egy helyet, ahol biztonságban leszel!

-   De miért nem mehet haza, biztos nem én kellek nekik!

Honnan veszed?! Én tudom, hogy miattad jöttek az iskolába, egy ilyen társaságnak biztosan nem az iskola pénze kellett. De ezt majd később megbeszéljük. Gyere! – felállt és felhúzott a földről és maga után ráncigált. Az erdőben minden nyugodt volt, a szél süvített a fülünk mellett, az avar a talpunk alatt zörgött, és a szél néha-néha egy-egy barnuló falevelet csapott az arcunkba, míg Máté végül megállt. Semmi érdekeset nem láttam, hogy miért itt álltunk meg.