Nina: Igazi Szerelem

Kiszáradt a torkom, és szomjas vagyok. Nyúlok a pohárért, ennyi kell csupán, egy apró mozdulat, és máris elszakad bennem valami. A földre zuhanok, mert a lábaimban nincsenek többé csontok. Sikítok furcsán, hörgőn, elviselhetetlenül. Ő már mellettem van, jobban szenved mint én, hiszen látnia kell ahogy élete szerelme egy láthatatlan ellenséggel küzd. Mellém rogy, fogja a kezem, szorítja, és én próbálok úrrá lenni a bennem uralkodó poklon, hogy legalább neki ne fájjon. De nem megy, összeomlok, és máris csupán egy vergődő test vagyok a padlón, rettenetes hangokkal. Elhomályosul minden, és érzem, hogy Ő erőszakkal leszorít, hogy ne tudjak megfordulni, és ne tudjak ártani a kicsinek. Miattuk van minden. Miattuk nem vesztem el az eszméletem, miattuk küzdök. Nincs sok hátra, nagyjából 3 hét a szülésig. Tudom, hogy bele fogok halni. Az orvosok nem tudják, hogy mi a bajom. Ők is láthatatlan ördöggel harcolnak, akárcsak én, akárcsak Ő. Kezdek jobban lenni. Már érzem a csontjaimat, érzem az Ő keze szorítását. Lihegve felülök, hideg verítékben úszok, és a görcs még mindig ott van a testemben. Nem tudom hogy hol, de ott van. A hajam a szemembe hullik, bámulom a padlót. Miközben Ő átölel, egyre csak az jár a fejemben, hogy már csak 3 hét! Én tudom hogy akiért csinálom, aki még bennem van és bennem él, azon a napon fog megszületni, amikor én meghalok. Ő nem tudja, nem mondtam neki se én, se az orvos. Azt akarom, hogy ne szenvedjen miattam sokat. Csak Ő számít, pedig az én életem forog kockán. Hallom hogy hozzám beszél. Már megint ugyanaz a szöveg! Miért nem vettem be a gyógyszert, miért nem figyelek jobban oda. Hajam függönyén keresztül felnézek, és egy barna, megértő szempárral találkozik a tekintetem. A kutyusunk. Összenézünk. A kutyák tudják azt, amit rengeteg ember nem tud. Amit talán egyetlen ember sem tud, én mégis kivétel vagyok. Mindketten tudjuk, hogy a gyógyszer semmit sem ér. Hogy hiába veszem be, attól mert nem érzem, a fájdalom még ugyanúgy bennem van, ugyanúgy tép, marcangol belülről. Csak ha nem érzem, nem is tudok küzdeni ellene. Közben óvatosan felsegít, leültet a székre, vizet hoz, megitat. Hálásan felmosolygok Rá. Ha Ő nem lenne, nem is tudom meddig bírtam volna. Talán akkor már az elején feladom. De persze most már ki kell bírnom! Hogy minél tovább nézhessek a tengerkék szemébe, hogy minél többször megérinthessem segítő karját. Miatta csinálom, miatta van minden. Azt hiszem, sőt, tudom: ez az Igazi Szerelem!