Miről is írjak, kérdem én,Itt a világ, tetején.
Elkezdtem hát, de mi is legyen ez?
Vándormadár vagy tán a szerelem?
Kinézek, az ablakon, az tán segít,
Kinn süt nap, bágyadt arca oly szelíd,
Sokáig bámulom, a fénye felderít!
A képzeletem innen elrepít!
Járok a messzeségben, hegyeken
Elkap a mérhetetlen szerelem,
Begyógyul, a seb a szívemen
A kedvesem el nem veszíthetem.
De jaj eltűnt,már nincs is mellettem,
Felnézek az égre, kelletlen,
Látom az égen, egy sárkány repül vele,
Felkapott hirtelen a magány szele, el velem!
Nyílt seb lett a lelkemen,
A szerelmemet hol lelhetem?
Bármi áron, de megkereslek én,
Holmi barlang rejtekén,
Miközben a szelek szárnyán mentem még,
Elém tárult minden szép,
Láttam én gyönyörű szigetet,
De az nem gyógyítja az én szívemet.
Őt mindennél jobban szeretem,
A világon csak érte epedek!
Ha elvesztem, mit tegyek?
Hisz nélküle nem élhetek,
Kiabálok és mögöttem egy hang felel,
Légy szíves kellj már fel!
És az álomvilágnak vége,
A valóság lép helyébe.
Felnézek és a szemem fénye kelteget,
Megnyugodtam hisz ő a kedvesem
Csókot kaptam tőle én,
Itt a boldogság, mezején!
Ő az én mindenem,
Csókja gyógyítja a szívemet.
A versem itt véget ér,
Elfújta a bágyadt őszi szél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése