Damon: A vadon szülötte

A távolban sas rikoltott. Lecsapott, elkapta zsákmányát.
A bokrok megrezdültek, rókamama vitte a vacsorát csemetéinek.
A fiókák éhesen tátogtak anyjuknak, majd jóízűen elfogyasztották az adagjukat.
Aaron az eget fürkészte, hideglelősen dörzsölte össze kesztyűbe burkolt kezeit. Táskájában vadászpuska, és a fennmaradáshoz szükséges ételadag pihent. A nyakában egy speciális dögcédulában pedig a pirulák sorakoztak.

Az éjszaka leszállt - fegyelmet parancsoló jéghideg királynő. A tűz körül tört csak meg kegyetlen varázsa. A hó megolvadt, az elszenesedett farönkök összezuhantak, a lángok lustán pattogtak. A férfi vágyakozón pillantott a vadon felé. Összébb húzta magán a kabátot, közelebb húzódott a rakáshoz és melegedni próbált.

Ötödik nap
Oxigénnel árasztva el a tüdejét bukkant ki a mínuszos vízből, libabőrösen közeledett a tűzrakás felé. Dideregve lekuporodott, a bőrét dörzsölte, hogy megszáríthassa magát. Magára kapta a ruháit, az anyag nedvesen tapadt a testéhez. Átkozta magát, amiért nem rakta ki száradni a medvés incidens után.

A farkasok morogva csaptak össze. Robosztus testük egymásnak feszült, izmok vad tánca, fogak csattanása, karmok villanása. A gyengébbik állat a földre zuhant, kiadta páráját. Aaron felmarkolt a földről egy nagyobb sziklát, és közéjük dobta. Három farkas szerte spriccelt, a szélrózsa minden irányába. A férfi a döglött állathoz lépdelt, felkapta a tetemet a földről. A vállára vetve a tűzrakáshoz ment, az erdőn keresztül, baljós pillantásoktól kísérve.

A farkas húsa keserű, rágós, és inakkal van tele.
Ragadozó húsa, ami mérgező az ember számára.
Aaron ezt a saját kárán tapasztalta meg.
Három napon keresztüli gyomorgörcsben szenvedett, hányt, és a földön fetrengett. Könnyű célpontot szolgáltatott a vadon állatainak, de a szerencse mellé szegődött.

Huszonharmadik nap
Botját megpörgette a feje fölött, a földre csapott. Alulról bevitt egy szúrást a pumának, a mellkasába döfött, majd a bordái közé. Az állat a földre vágódott, tüdejéből hangosan távozott a levegő. Aaron végső csapást mért a puma koponyájára, bezúzta. A botot eldobta, és hármat a körülötte felgyűlt hókupacba rúgott.
- Rajtam aztán nem fog ki a természet! – mondta, felszegte a fejét, és azzal a mozdulattal a hátára zuhant. Rég pihent már. Lehunyta szemeit, boldogan sóhajtott fel. A nap első hópelyhei elolvadtak felhevült arcán, apró kis patakocskák folytak le felsebzett bőrén, a vérével vegyülve. Érezte, ahogy tagjai hűlnek. Ujjai zsibbadni kezdtek, a karjaiban lassulni kezdett a vér áramlata. Az álmosság kezdett úrrá lenni rajta.
Puha test nyomódott az oldalának. Aaron minden erejét összeszedve lassan odanézett, és felhorkantva így szólt:
- Na mit akarsz? – egy farkas fészkelődött be mellé, bundájával melegítve a férfit. Aaron nagy nehezen összébb húzta magát, hozzábújt az állathoz, arcát a szőrébe fúrta, mit sem törődve a tömény bűzzel, ami betöltötte az orrát.
Talán megmenekülök?

Hizaki: A lány, aki nem ölt meg senkit [THG]

"-Gondolod, hogy van esélyed nyerni?
-Igen.
-Nos, rendben. Van bármi, ami miatt aggódsz?
-Igazán nem szeretnék megölni senkit...
-Nos, az kemény dió lesz. Az ölés elég nagy szerepet játszik a Viadalon, nem igaz?
-Ki fogom találni, hogyan oldjam meg."


Foxface okos volt. Talán a legokosabb a versenyzők közül. De páratlanul éles elméjéhez nem társult nagy fizikai erő, ahogy az általában lenni szokott. A Játékmesterektől is csak öt pontot kapott; senki sem gondolta, hogy Ő lesz az egyik utolsó életben maradt játékos. De mégis így történt. Pedig nem ölt meg senkit.
A legelső napon ott volt a tökéletes alkalom, amikor menekülés közben összeütközött a zavart Katnissel. Egymásnak eshettek volna, ahogyan azt elvárták, de nem tették. Mindketten össze voltak zavarodva, és rémültek is voltak az előbb lezajlott vérfürdő látványától a Bőségszarunál. Ők nem gyilkosok voltak, hanem túlélők, így hát egy csepp vér sem folyt. Az a jelenet soha nem is került adásba. A kapitóliumi nép unatkozott volna...
Az első hat órában már tizenhárman elestek a huszonnégyből.
Foxface alig találkozott valakivel, mert gondosan elrejtőzött, és csak létszükség esetén mutatkozott a többi versenyző előtt. Viszont sokat gondolkodott - éjszakánként egy szemhunyásnyit sem aludt.
Gyors volt, könnyen elmenekült a nehéz pillanatokban, és a Bőségszarunál rendezett lakoma megrendezésekor sem sebezte meg senki - tervét gondosan kitervelte; tudta, hogy pirkadatkor a még életben maradottak mind oda fognak csődülni, és akkor bizony vér fog folyni. A rókaképű lány még az éjszaka folyamán elrejtőzött a szaruban, és amikor úgy érezte, eljött az idő, egyszerűen előugrott rejtekhelyéről, és futásnak eredt a beküldött segélycsomaggal. Ahogyan várta, senki nem támadta meg. Aznap Clove meghalt a szarunál, így már csak öten maradtak. Tresh, a hatalmas és erős földműves a tizenegyedik körzetből, Cato a másodikból, aki szintén kemény ellenfél volt, és végül Katniss és Peeta a tizenkettedikből. Foxface nem sokat tudott róluk, mivelhogy az edzésen szinte semmit sem mutattak meg valódi képességeikből, és bár tudta, hogy ők is csak a túlélésért küzdenek, nem mert kockáztatni.
Mikor aznap éjjel megjelent a Kapitólium címere az égen és felhangzott a himnusz, hogy aztán az égre rajzolódjon a halott Tresh arcképe, Foxface megborzongott a tudatra, hogy tehetetlen.
Ha csellel meg is tudná ölni Katniss-t és Peetát, Cato akkor is biztosan elbánna vele, de ha végezni is tudna Cato-val és Peetával, Katniss biztosan bosszút állna, és a haragja sokkal erősebbé és elszántabbá tenné. Az egyetlen kiút az lenne, ha megölné Katniss-t és Cato-t, de ez már lehetetlen feladat volt számára.
Ha netalántán ezek hárman valahogyan végeznének egymással, és Foxface megnyerné a Viadalt, az sem jelentene megnyugvást, mert a Kapitólium megtorolná rajta azt, hogy nem ölt meg senkit. Ezzel veszélybe sorolná önmagát és a családját is.
A helyzet tehát lehetetlen volt. És Foxface elég okos volt ahhoz, hogy rájöjjön minderre.
Itt csak egyetlen megoldás létezett: az öngyilkosság.
A gondolat igazából a Viadal kezdete óta ott lappangott valahol a tudatalattijában, de csak most világosodott meg előtte teljesen.
Innen nincs kiút... vagy ölsz, vagy megölnek.

Amikor aznap délután belebotlott a sérült Peetába és Katnissbe, először el akart menekülni, de amikor látta, hogy a lány vadászni megy, míg a védtelen fiúra az ehető bogyók gyűjtögetésének feladatát bízza, Foxface nem tudta türtőztetni magát, és változtatott a tervén. Már napok óta nem evett semmit, a készletei régen kifogytak, és a Peeta levetett és földre terített kabátján lévő darabka sajt és kenyér túl nagy csábítást jelentett számára...
Tudta, hogy Katniss messze jár, és Ő pedig elég halkan osont ahhoz, hogy Peeta ne vegye észre.
Lecsippentett egy darabkát a sajtból, éppen csak egy keveset, mint mindig, hogy ne keltsen nagy feltűnést, hogy valaki megdézsmálta az ennivalót. Azonban amikor Foxface már távozni akart, észrevette a kabáton heverő éjfürtöket is, amiket Peeta gyűjtött Katniss kérésére. A fiú bizonyára nem tudta, hogy mérgező bigyókat szedett... egy pillanatig Foxface elgondolkodott, hogy mi lenne ha Katniss és Peeta ennének a bogyóból, és meghalnának - de azután egy teljesen másfajta gondolat férkőzött a fejébe.
Itt a tökéletes alkalom, és a tökéletes eszköz.
A Játékmesterek nem tudhatják, hogy Ő tisztában van vele, miféle bogyók is ezek, így hát teljesen magabiztosan fogják azt gondolni, hogy tévedésből nyelte le őket, és szerencsétlen halált halt. Így talán a gyászoló családját is megkímélik a borzalmaktól, és otthon senkinek nem esik bántódása...
Katniss és Peeta is azt fogják hinni, tévedésből ette meg őket, mert azt hitte, mivel Peeta maguknak gyűjtötte őket, ehetőek, és Foxface úgy gondolta, akkor biztosan nem lehet baj belőle, ha abból is vesz.
És nem utolsó sorban a mérgezés talán még a legfájdalommentesebb halálnem.
A rókapépű lány egy pillanatig talán habozott, de végül egy gyors pillantást követően, amikor meggyőződött, hogy senki nincs a közelben, elhatározta magát, és a szájához emelte az éjfürtöt.
Nem volt ideje átgondolni, milyen érzés lesz meghalni. Igazából a Viadal előtt, álmatlan éjszakákon vagy éppen a legrosszabb rémálmaiban elképzelte, milyen lehet ha egy nyíl vagy egy kés egyszer csak átdöfi a testét...
De amikor bevette az éjfürtöt, furcsa megnyugvást érzett.
Végre véget ért az egész.
És Ő került ki győztesen. Mert Ő döntött a saját haláláról, nem pedig a Játékmesterek.
Foxface élettelen teste tompa puffanással ért földet. Miután a szíve egy utolsót dobbant, felhangzott a halálát jelző ágyútűz.
Így halt meg a lány, aki nem ölt meg senkit.

Az utolsó éjszakán Katniss fölnézett az éjszakai égboltra, hogy lássa a rókaképű lányt utoljára ragyogni, mielőtt az örökre eltűnik a világból. A lángra lobbant lány a szíve mélyén becsülte Foxface bátorságát. Mert Katniss tudta az igazságot: Foxface okos volt.
Túl okos...

Nana: A Papírszívű

Papírból van az ő szíve,
S kecses arcának minden íve.
Kiállt ő a világ szélére,
Hogy haját a szél lebegtesse.

Bízott ő egy mesében,
Mi választ nyújt a kérdésre.
Hitt egy kegyes istenben
Ki segít rajta mindenképpen.

Reménykedett az igazságban,
Mi nem felejti őt semmi ágban.
Szeretett ő, ő is mindent,
De viszonzása semmi sem lett.

Hitt, bízott és szeretett,
De íme, szíve kettérepedt.
Becsapta a biztató meséje,
Válasza nem lett a kérdésre.

Nem létezett a kegyes isten,
Nem segített rajta senki sem.
Nem volt igazság sohasem,
Így lett minden reménytelen.

Hitt, bízott és szeretett,
Reménykedett is eleget.
De kiderült, hogy mindez hiába,
Papírszíve így szakadt kettő ágba.

Damon: Jó reggelt, Clint!

Reggel 7:00
Az óra elbődült az éjjeli szekrényen, majd röppályára állt és a falon csattant. A hirtelen lecsapó kéz visszahúzódott a takaró alá, majd a hozzá tartozó emberi test kibukkant alóla. Clint meglehetősen nehezen ébredt, holott már több, mint öt éve a szakmában volt, de eléggé nehezére esett ébredés előtt másfél órával lefeküdni aludni.
- Még tíz perc… - motyogta a férfi, borzolt egyet a haján, aztán visszaejtette a fejét a párnára. Ígéretéhez nem híven húsz perc múlva is úgy lett kirugdosva az ágyból.
- Ébresztő, kismadár, elkésel!! – rikoltotta lakótársa a fülébe. Clint összerezzent az éles hangtól, aztán komótosan lerúgta magáról a takarót, felült és körbepillantott a szobában. Az előző este maradványai ott hevertek a padlón, alsónadrág, gatya, szétszaggatott póló… Barton ügynök morrant egyet, aztán letette tappancsait a talajra. Imbolyogva megtette az első két lépést a fürdő felé, majd öt percre bealudt a sarokba. Miután Loki fellocsolta egy vödör hideg vízzel, valamivel gyorsabban ejtette meg a reggeli fontos teendőket, úgy mint fogmosás, vécé, és egy rövid zuhany; ami mellesleg most már édes fölösleges volt a vödrös mutatvány után. Megtörölközött, felöltözött. A konyha felé menet nyomott egy kómás csókot kedvese orrára, és bekövült a hűtő elé. Kinyitotta – becsukta. Kinyitotta – becsukta.
- Loki!...
- Igen?
- Mi van reggelire?
- Amit találsz – jött az egyszerű felelet. Clint valami „Bszdmeg’nyád” szerűséget mormogott, aztán előkapott két szelet előre levágott kenyeret, becsapta a pirítóba, és két percre lecsüccsent a székre. Megugrott ültében, ahogy a gépezet kiköpte a pirítósokat, és egyenesen a tányéron landoltak. Csak úgy magában enni kezdte őket, idő közben majdnem lefejelte az asztalt. Loki odacsempészett Clint könyöke mellé egy bögre felmelegített tejet, lopva végigsimított a karján.
- A fürdőben leszek. – mondta, és elvonult zuhany iránt. Barton morgott valamit az orra alá, majd befejezte a reggelit. Három percig a szekrényben kotorászott használható bögre után, fejét a könyökhajlatába támasztva, majd mikor a vadászat sikeresnek bizonyult, csinált magának kávét. Cukor, tej, és kész is volt. Kiment az emeleti lakásuk ajtaja elé, hogy felkapja az újságot. A mozdulatot elszámolta, még kétszer tett sikertelen próbálkozást a napi hírek felszedésére, aztán vállat vont, és visszaevickélt a nappaliba. Még mielőtt beléphetett volna, a lábujja frontálisan ütközött a küszöbbel, a férfi szabályosan átzúgott a szobába. A forró kávé a fejére ömlött, a bögre sajnálatosan összeragaszthatatlanul összetört.
- Mégis mi a fenét csinálsz, drágám? – hangzott a negédes kérdés, mégis érezhető volt, hogy Loki jót mulat Clint ügyetlenségén.
- Épp felmosom a padlót… - morogta Barton, majd Loki segítségével feltápászkodott.
- Nem szoktál ilyen kómás lenni. Miért van ez?
- Szerintem a tegnapi hat menettől te neked is kissé nehezen kellene ébren maradnod, pláne ha az összes körülbelül két órát tartott. Egyenként.
- Most hazudd azt, hogy nem élvezted.
- Nem élveztem – vigyorodott el Clint, majd belemarkolt Loki fenekébe. A fekete hajú isten kuncogva eltolta Clint mancsát a hátsó felétől, majd elköszönt.
Sólyomszem nagyot sóhajtott, magához ragadta a lakáskulcsokat, majd ő is távozott az ajtón. Bezárta maga mögött, letrappolt a lépcsőkön, be a bérelt garázsba. Felnyitotta a garázsajtót, kikapcsolta a riasztót Guzzi Grisóján, majd előkaparta a bukósisakját. Végigsimított a motor tankján, nyeregbe helyezkedett. Beindította. A motor kellemesen dorombolt, és készen állt, hogy munkába vigye gazdáját.

Nana: Fatális tévedés

Este a suli legnagyobb fényességében pompázott, ahogy lampionokkal és virágokkal volt feldíszítve. Ahogy kissé riadtan a pompás alkalomtól Matt előre araszoltam, éreztem a csupasz hátamon kísérőm tekintetét, hiszen hosszú, sötétkék ruhám a hátamnál mélyen ki volt vágva. Alig hallottam valamit a tornateremből kiszűrődő zenétől, de ez perpillanat nem is zavart. Kissé csupasznak éreztem magam ilyen ruhában és a bömbölő muzsika úgy hatott rám, mintha valami plusz, mindent elfedő palástot vettem volna fel.
- Akarsz táncolni? - kérdezte Matt, majd a karját nyújtotta felém. Én köpni-nyelni nem tudtam, így egyetlen reakció ként - leszámítva a remegi ajkaimat és kezeimet - elfogadtam a felém nyújtott kart és beálltunk a táncoló sokaságba. Láttam a fesztelenül táncoló Vickiet és Davidet, akik eléggé lazán ropták egymás mellett, ami nem csoda, hisz már mióta együtt vannak. Tovább fürkésztem a tömeget, addig sem kell Matt miatt görcsölnöm, és észrevettem a sarokban Kathleent is. Gyönyörű volt, főleg, hogy eme alkalomra még a szemüvegéről is hajlandó volt lemondani a kontaklencse javára. Éppen Alex próbálta becsalogatni őt a tánctérre. Rögtön a közelükben ott volt Monica is, aki a sok száz rajongója közül végre kiválasztott egyet, akivel hajlandó volt mutatkozni. Még elkaptam, ahogy halványan mosolyog, de észrevette, hogy figyelem, így gyorsan visszaváltoztatta arcát a megszokott szigorúra. Ez eszembe juttatta a mai napot, ahogy az utolsó felkérések is megérkeztek az év végi bállal kapcsolatban. Matt, az iskola fénye, a kosárlabda csapat sztárja, s nem mellesleg az én életem nagy szerelme is ma kért meg engem, hogy menjek el vele a bálba. Éreztem a hátamon a rivális lányok pillantását, mintha minimum öt Küklopsz állt volna mögöttem, akiknek szinte harsognak a gondolatai, hogy leütnek engem és elvonszolnak Kanadába, és ott is hagynak... Aztán amikor meg igent mondtam... De nekem egy előnyöm volt ezekkel a lányokkal szemben: ismerem Mattet már gyerekkorunk óta, s volt alkalmam elég sokszor találkozni vele, hála annak, hogy az én meg az ő családja jóban vannak. Igazából szembe szomszédok vagyunk.
Így, hogy már mindenkit megtaláltam kénytelen volta Mattre figyelni, de egy kész kínszenvedés volt magam előtt látni a fiút, ahogy rám néz azokkal a zöld szemeivel és én nem simulhatok hozzá és csókolhatom meg, mert az erkölcs meg z idegeim nem engedik. Na meg a józan paraszti eszem.
Egy idő után Matt keze kissé lágyabban fogta a derekam, s én is annyira belefeledkeztem a zenébe, hogy az agyam kikapcsolt, s a testem öntudatlanul reagált a szituációra, a fejem a srác mellkasára hajtottam. lassan lenyugodott az egyenetlenül kalimpáló szívem, s kezdtem tökéletesnek érezni az életemet. Sőt! Ki is mertem volna mondani abban a szent pillanatban, hogy igen, most minden tökéletes! Hiszen mindjárt itt az év vége, meg vagy elégedve a jegyeimmel. vannak barátaim, jó barátaim. És most itt van Matt, vele táncolok, s mintha minden eltünt volna körülöttünk. Talán még esélyem is van nála... Így talán már nem is kell mondanom, hogy mennyire örültem, amikor Matt felajánlotta, hogy sétáljunk egyet az udvaron. Reménykedtem, hogy nem a kosárpályára akar kimenni. Nem kellett csalódnom.
Úgy éreztem mindjárt összeesem így gyorsan nekidőltem az egyik fa törzsének, hogy legalább ennyi tartson meg. Matt megállt velem szemben és rám emelte a döglesztően zöld szemeit, amik még a kinti sötétben is csillogtak. A térdem kicsit enyhén megroggyant, de szerintem jól sikerült titkolnom. Minden pasinak ilyen írtó jól áll az öltöny?!
- Mondhatok valamit? - kérdezte Matt a férfias hangján, ahogy ott állt velem szemben. Nekem az éppen lenyugodott szívem ismét meglódult és vas futamba kezdett a vérem az ereimben. Már-már elkezdtem attól félni, hogy a fülemben doboló vértől nem fogom hallani, amit mondani akar, aztán állhatnék itt, mint valami hülye, hogy "Bocsi, mit mondtál?"
- Persze. - mondom, de még magam sem voltam biztos abban, hogy nem csak tátogtam-e.
- Tudod mit? inkább mutatom. Csukd be a szemed! - mondta Matt én meg habár kicsit rettegve, de lehunytam a szemeim. Pár pillanatra megfordult a fejemben, hogy most faképnél hagy én meg állhatok itt rá várva, de ezt az elméletet gyorsan elvetettem. Matt nem ilyen. De ez is pár másodperc alatt fordul meg az elmémben, hiszen nem sokkal ez után az elmém teljesen elborult, össze-vissza zakatolt, nem is beszélve az egyre jobban felpezsdülő véremről, hiszen megtörtént, az amiről eddig csak álmodni mertem. Matt megcsókolt! Ajkai az enyémet érintették, s ez elég volt ahhoz, hogy a lábam elkocsonyásodjon. A vállába kapaszkodtam, de sajnos a pillanat nem tartott sokáig mert még a vadul bömbölő véremen keresztül is hallottam, ahogy az iskola kapujából kiabálnak.
- Matt! Gyere már! Hé! - hallottam, és gondolom Matt is hallotta, mivel elengedett és rám nézett. Szemei huncutul csillogtak, ahogy szája is mosolygott. én pedig reagálni sem tudtam.
- Mindjárt jövök. - mondta, majd elrohant a haverjai után.
Én pár pillanatig álltam ott és igyekeztem feldolgozni az eseményeket, de elrohant előttem egy fekete macska, egyenesen a hátsó kapu felé, ahol az iskolatejet szállító autó szokott begördülni az udvarra. S mivel én eléggé szeretem a macskákat szinte ésszerűnek és automatikusnak tűnt, hogy ciccegve utána rohanok. De ahogy kiértem a járdára, a macska eltűnt. Biztos bemászott valamelyik kerítésen. - gondoltam magamban. Viszont ezzel a felfedezéssel eljutottak a tudatomig az igazi gondolatok, mintha megnyitottak volna egy csapot bennem. Leforgott bennem az egész év. A sok gürizés a jó jegyekért, ahogy már csak Monica, Vickie és Kathleen tartották bennem a lelket, a legjobb barátnőim. Mert már olyanjaim is vannak. Barátnőim... nekem már ez elég a boldogsághoz, hogy egy minimális szinten örülni tudjak az életnek, a gimnazista éveknek. Eszembe jutottak a nehezen túlélt napok, mikor annyira elhatalmasodott bennem a szerelem Matt iránt, hogy azt hittem helyben elpusztulok. Monicáék húztak fel a padlóról és pofoztak helyre. Mondjuk mostanában éppen elég vidám vagyok, hogy sikerült jó jegyeket szereznem, s az év végi átlagommal is meg vagyok elégedve. Aztán, hogy most Matt is...
Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
De az az igazság, hogy tévedtem... A sötétséget, valami hirtelen fény szakította át, de ez nem tudott foglalkoztatni, túl vidám voltam és nemtörődöm.
Valami éles hangot hallottam, és egy lökést. Egy erőteljes lökést. Ezután már végképp sötétbe borult a világ.

Sötétség... Valami szív, szívja kifelé belőlem a szívemet, az életet. Rángat, toszogat, húz magával és ez rettentő kellemetlen érzés. De ettől függetlenül valami nincs rendben, én pedig csak arra tudok gondolni, hogy bármi is ez és bárki is csinálja, azonnal hagyja abba!
Végül már nem bírom tovább, kinyitom a szemem, hogy rá tudjak szólni arra aki ezt műveli. De a fura érzés ellenére, azonnal megfeledkezem a dühöngésről hiszen elég sokan állnak hátul az iskola hátsó kapujánál az úttesten. Egy kamion parkolt le és egy mentős, egy-két rendőrkocsi. Monicáék, még Matt is ott van és sírnak. Az egész társaság koncentrikusan egy pont köré gyűlt össze, attól függetlenül, hogy az egyik rendőr próbálja az illetéktelen nézelődőket eloszlatni. Először nem látom mégis mi köré csoportosulnak, így elindulok előre.
- Hé! Vickie, mi történt? - kérdezem, de alig fejezem be a mondatot nekimegyek valaminek, valami láthatatlannak, ami nem enged tovább. Tapogatózni kezdtem, s az egész hirtelen olybá tűnt, egy üveg dobozba vagyok bezárva.
Hirtelen odébbállt pár rendőr, hogy a kamionsofőrrel beszélgessenek, így ráláttam, hogy mi körül is folyik az a nagy sertepertélés és sírás-rívás. Éreztem még egy-két erős rántást, így először a mentőst vettem észre, aki egy defibrillátorral hadakozott a földön fekvő... Nem lehet! AZ OTT ÉN VAGYOK!!!
Nem hiszem el...
- Hé! Monica, jó vicc volt! - nevetek, de ez eléggé flúgos nevetésnek hangzik, már ha hallja valaki egyáltalán, s ezt is inkább a kétségbeesés váltotta ki belőlem. - Hé! Monica! Itt vagyok! Ne sírj már, inkább néz ide! - kezdem el verni a levegőt, ami már kezd egyértelműbbé válni, hogy nem plexiből raktak elém átlátszó falat.
Észre se vettem, de elkezdtem könnyezni, a sós víz patakokban folyt le az arcomon, ahogy újra meg újra friss erőre kapva kezdtem ordibálni és az üvegfalat verni.
- Hé! Kathleen! Te biztos látsz! - kiáltottam és vártam a reakciót. De semmi. Pár másodperces néma csend.
- Hé, Matt! Te biztos látsz engem! Mondd meg a többieknek, hogy itt vagyok! Hogy semmi gond, nem kell sírni! - kiáltottam egyre erőtlenebbül és elkeseredettebben, főleg, hogy mindenki töretlenül a földön fekvő testet nézte, aki szakasztott úgy nézett ki mint én. Vagyis inkább én voltam.
Bőgve hátat fordítottam mindennek és a hátam a láthatatlan falnak döntöttem, úgy csusszantam le a földre. Mikor már, hogy nem láttam az eseményeket, újra ki bírtam nyitni a szememet, és láttam a könnyeim fátylán át, egy nőt láttam meg magam előtt, aki úgy nézett vissza rám, mintha biztos lenne abban, hogy lát engem. Dús, göndör, vöröses barna haja volt és egy hivatalos szürke kosztümöt viselt, az arca mégis kedves volt és megértő, egy cseppet sem merev és rideg. Leguggolt elém, velem szemben, úgy szólalt meg,
- Sajnálattal közlöm de te éppen most haltál meg. - mondta, én meg hitetlenkedve néztem rá. Hogy tud ilyenkor mosolyogni?
- De ne izgulj! Nem lesz ez olyan rossz! Sokat fogsz még nevetni! - villantott rám a hölgy egy bűbájos mosolyt. - Én Xathaneal vagyok, örülök, hogy megismerhetlek Ester! - pár pillanatig hitetlenkedve bámultam rá, majd kirobbantam.
- Még hogy nevetni?! Végre tökéletes lett az életem, erre pedig meghalok! El tudja maga képzelni, hogy ez így milyen rossz érzés?! Nézzen oda! Azok ott mind a barátaim, akik sírnak, mert meghaltam! És most nézze meg azt a fekete hajú fiút! Ő meg a barátom, akibe már évek óta szerelmes vagyok és ma este végre összejöttünk! Itt kéne hagynom őket teljesen nyugodtan, hogy sebaj, fogok én még nevetni?! - ordítottam össze-vissza hadonászva, majd gyorsan letöröltem a könnyeimet, majd a maszatos kezeimre meredtem, mintha csak csodálkoznék, hogy sírok.
- Nem hiszem el... - motyogtam alig hallhatóan, ahogy tovább fürkésztem a tenyeremet, a vonalakat próbáltam kivenni belőle, próbáltam kitalálni melyik lehet az életvonal...
- Nyugalom. Van a túlvilágon terápiás tanfolyam azoknak, akik nem akarják itt hagyni az életüket. - mondta Xathaneal és a vállamra tette a kezét. - Most pedig gyere, nem maradhatsz itt örökké. - a nő az üvegkocka végéhez haladt, ahogy egy kinézetre teljesen átlagos ajtó foglalt helyet. Kinyitotta, majd belépett rajta. Én meg tehetetlenül követtem. Lehet, hogy így kell ennek lennie?
Egy fehér szobába léptünk, volt pár kényelmesnek tűnő fotel és egy dohányzóasztal. Egy fehér íróasztal is állt a sarokban, rajta egy apró táblával, azon felirattal: recepció. Az asztal mögött egy szőke lány ült, haja szorosan fel volt tűzve, noha a halántékánál egy-két tincs elszabadult. Vadul rágózott és egy magazint olvasgatott. Mikor beléptünk, gyorsan eltette az újságot, tettetve, hogy tettre készen várt az asztal mögött.
- Jó estét Xathaneal! - mondta a kelleténél kicsit hangosabban, mintha mindenképpen fel akarná magára hívni, az előttem ballagó nő figyelmét. Xathaneal kecsesen odalibbent a pulthoz és rákönyökölt, kissé előre is hajolt.
- Nézd, ez a lány most halt meg. Szóval a fogadó szobába mennénk. - mondta egyszerűen, egy pillanatra rám mutatva, de én alig figyeltem. Próbáltam feldolgozni a történteket. Akkor most a mennyben járok? vagy ez a pokol akarna lenni?
Bávatagon a fotelokra néztem. Egy szőke kislány ült az egyikben, szeme alatt sötét karikák ríttak ki fehér bőréből és eléggé morcosnak tűnt. Éppen egy prospektust olvasgatott, amit gondolom én, a kis asztalkáról emelt el. Gyorsan én is odapillantottam.
- Ester! - kiáltotta a nő, így én mint aki rosszat tett haptákba vágtam magam majd odasiettem a pulthoz. - Ő itt Amitiel. Ha nem leszel túl antiszociális, akkor sokat fogsz vele találkozni. - mondta Xathaneal, én meg a szőkeségre néztem. Ő rám vigyorgott, én meg üveges tekintettel néztem vissza rá. Teljesen kiment a fejemből, hogy ilyenkor talán az lenne az elfogadott, hogy visszamosolygok. De álljunk csak meg. Mi is az a mosolyogni?
- Szóval akkor az egyes szobát? - kérdezett vissza vadul rágózva Amitiel, majd mikor látta, hogy Xathaneal rábólint, a pultra nézett és a kezét egy tárcsára helyezte. A kis nyíl éppen egy szürke résre mutatott, de Amitiel elforgatta azt az egyesre, majd a tárcsa közepén lévő fekete gombot is benyomta. A recepciós pult mellett álló lifthez hasonlító ajtó felett erre egy egyes szám jelent meg. Xathaneal megköszönte Amitiel "fáradozásait" majd odalépett az ajtóhoz, ami automatikusan kitárult előtte, belépett rajta én meg jobb ötlet híján követtem őt.
A szoba kicsi volt és unalmas. Össz-vissz három ajtó nyílt belőle, de mindegyik zárva volt.
- Foglalj helyet, addig töltsd ki ezeket. - mondta Xathaneal, majd az egyik polcról leszedett egy vaskos mappát, amiből kettő összetűzött lapot húzott ki. Lerakta a kis fa-dohányzóasztalra, majd bement a legközelebbi ajtón. Én éppen hogy leültem volna az alacsony, fekete bőrfotelra, amikor mérges hangokat hallottam kiszűrődni az ajtón, ahová az imént kísérőm bement. Így le se ültem inkább odamentem a zöld ajtóhoz és leolvastam róla a névtáblát. Rajta hatalmas betűkkel az Isten szó állt, majd alatta kissé apróbbakkal szedve a Mr. Cheetos. Még a válság közepén is viccesnek tartottam, hogy Isten asszisztensét Cheetosnak hívják. Mint a csipszet. Viszont az gyorsan letörte a jókedvem, hogy a veszekedés hangjai továbbra is kiszűrődtek, hacsak tompán is. Akármennyire is füleltem egy szót sem bírtam elkapni. Így inkább megfeledkezve a papírokról tovább somfordáltam a következő ajtóhoz, s már éppen olvastam volna a rajta álló neveket, mikor a másik nyílászáró nagy hévvel kitárult. Xathaneal lépett ki rajta kis esetlenül, félő, hogy kiszakad az ajtó a helyéről.
- Ah, Ester! Remélem még nem kezdtél bele a lapok kitöltögetésébe! - mondta, ahogy rám nézett és próbálta magát összeszedni. Én csak némán megráztam a fejem, mire a nő felnevetett.
- Nem vagy valami bőbeszédű, tudod-e? - kérdezte már kissé vidámabb hangon. Ekkor elővette a háta mögött összefogott kezeit, amiben megint csak egy köteg papírlap bujkált.
- Ülj csak le. - mondta ahogy az iménti fotelek felé tessékelt. - Jaj, ezt elveszem. - mondta majd óvatosan elhúzta az asztalról az előbb elém rakott papírokat, mintha attól félne, hogy rájuk vetem magam és nem vagyok hajlandó visszaadni a kérdőíveket. Mert nekem ilyen távolról annak tűntek. Kérdőívnek. De inkább gyorsan megfogadtam Xathaneal tanácsát és leültem. Ő helyet foglalt velem szemben és ledobta az asztalra a vastagabb stócot.
- Nos ezek a lapok a haláloddal és annak körülményeivel foglalkoztak. - mutatta fel nekem azt a kettő telenyomtatott lapot, amit az imént vett el tőlem, s még ennekelőtte pedig az orrom alá nyomott, hogy töltsem ki. - Nos ezek nem fognak kelleni. - mondta és becsúsztatta őket az asztal alá. - Ez pedig. - mutatott rá a közöttünk terpeszkedő nyomtatvány-halomra - A tévedést beismerő és elnéző határozat... vagy mi. Mivel a te neved Ester Tailor, elég könnyű összetéveszteni téged másokkal, és már ne haragudj meg de még semmi külső jegyed sincsen, ami olyan különleges lenne. - úgy tűnt, hogy Xathaneal kissé zavarba jött, így az állát kezdte vakargatni. - Nem muszáj elolvasnod ezt a nyomtatványt, viszont alá kell írnod. Ezzel igazolod, hogy értesültél a problémáról és nem akarsz semmilyen ellencselekményt indítani a Túlvilág ellen. - úgy néztem rá mint a bolondokra szokás, akik egy kecsöpös gumicsirkével üldöznek téged és igyekeznek neked azt bemesélni, hogy a másik kezében lévő balta gumicukorból van.
- Ez mit is jelent pontosan? - kérdeztem vissza, hiszen nem voltam benne biztos, hogy jól értelmeztem... - Szóval csak összekevertek valakivel és nekem nem is kellett volna meghalnom? - kérdezem, kissé tartva a választól, hogy Xathaneal megrázza a fejét, hogy biztosan félreértettem őt.
De úgy tűnt, hogy a hölgy kissé zavarban van, még a szemét is lesütötte.
- Öhm... Igazából ennyit jelent, de mivel még nem töltötted ki a papírokat, még mindig élőnek tudnak be, főleg, hogy hála az égnek még a hivatalos pecsét sem került rá. Még vissza tudjuk csinálni a dolgokat. - megpróbált kipréselni magából egy kedves mosolyt én meg csak bambultam rá, hogy most mi a fene van. Ez valami hülye vicc?
- Szóval itt írd alá. - bökött Xathaneal a lapon egy pontra. - Meg itt és itt. - lapozott még egyet-kettőt és mutogatott is.
Most meg itt állok Amitiellel szemben és szemezünk, mint valami nagy ellenségek. A tekintetem néha az asztalán álló pecsétekre tévednek, vagy pedig az ősréginek tűnő számítógépre, amit legutoljára talán Noé idején használtak. Inkább ezt az ördögi játékot játszom, minthogy megpróbáljam feldolgozni a történteket.
Hosszas percek alatt végre Xathaneal is megérkezik, amire Amitiel újra felveszi a bűbájos mosolyát, még a kérődzésben is vissza fogja magát, és előre hajol. Xathaneal meg elé rakja a hivatalos nyomtatványokat, amiket az imént töltöttünk ki.
- Szóval a 900-as... - motyogja félhangosan Amitiel, majd fel sem nézve ismét a tárcsára rakja a hosszú műkörmökkel ellátott kis kacsóját és forgat rajta párat, végül a fekete gombot is megnyomja. Xathaneal lágyan a hátamra teszi a kezét és a liftajtó felé terel.
- Nos viszlát. Majd még találkozunk. - kacsint rám kedvesen, kinyílik az ajtó, ő meg lazán belök rajta.

A boldogság körülölel, ahogy a fekete éjszaka is. Hirtelen jött boldogságomban széttártam karjaimat, lehunytam a szemem és forogni kezdtem. Élveztem ezt, némiképp kifejezte a boldogságom, hogy mennyire meg vagyok most elégedve az élettel. Menet közben leléptem a járdáról, de hát mit érdekelt ez engem: Az életem tökéletes! Vannak barátaim, van barátom és jó jegyeim! Semmi sem ronthatja el az örömöm!
A vidámság fátylát lépések hangja szakítja félbe és Matt hangja.
- Ester! Nem jössz vissza táncolni? - kérdezi vidáman, majd enyhén megragadja a karom és visszahúz a néptelen úttestről. Lágyan megcsókol és elkezd magával húzni, vissza az iskola felé. Nekem először nem nagyon akaródzik megmozdulni, de végül követem őt. De út közben vissza-vissza tekintgetek az úttest felé. Olyan érzésem támad, mintha valamit elfelejtettem volna. Valami fontosat. De mi lehet az?

Damon: Szótlan gyilkos

- A szobában!
- Te jó ég.. mi történt itt?!
- Mentőket!! GYORSAN!!
- Mi ez a rengeteg vér..?
- Kanalazzátok össze a pasit! – lábdobbanások, kiáltások.
- Ennek se lesz már boldog élete…
- Fél pillanat, kirókázom a belemet. Egy tíz perc. – Anthony üres tekintettel mered maga elé, keze csupa vér, lábai előtt felesége és gyermeke holtteste hever. Fülében még halálsikolyuk cseng, gondolatai hörgéseiktől visszhangzanak. Valaki benyúl a hóna alá, talpra segíti, és az arcába tekint.
- Kirkland ezredes, térjen észhez! Szükségünk van magára. – Kirkland nem válaszol. Ajkai némán mozognak, szavakat próbál formálni.
- Tessék…? Nem értem! – az őt faggató fiatal zsaru lágyan pofozgatja, minden szót megpróbál kihúzni belőle – kevés sikerrel.
- Hagyja, Hopkins. Vigyük be az őrsre, kávét és takarót neki. Készüljenek fel a legrosszabbra, ki fog borulni. Fegyvert elvenni tőle. Jobb félni, mint megijedni. – Hopkins kézen fogja és kitámogatja a horrorházból. Egy rendőrmobilba ülteti, az anyósülésre, ő maga is beül, bal kezével Anthonyét fogja, vigasztalni próbálja. Az út alatt mindvégig Hopkins beszél, megállás nélkül; oldani akarja a feszültséget, a csendet, a sokkot. Kirkland gyomra kavarog, homlokán izzadság gyöngyöz. Szemeit lehunyja, de a képek minduntalan felszínre törnek. Hopkins elengedi a kezét, zsebkendőért kutat a kesztyűtartóban. Szemét le sem véve az útról, letörölgeti az orv könnycseppeket Anthony arcáról. Szíve fájdalmasan megdobban attól, hogy ilyen gyengének látja az ezredest. Kemény kötésű katonának ismerte meg, mikor még fiatalabbak voltak. Öt éve látták egymást utoljára – legjobb barátok voltak. De most megtörni látja, ahogy a lelke is összezsugorodik, majd elpukkan a fájdalomtól. Félrerántja a kormányt egy az útra kiugró fekete macska elől. Felsóhajt, s bekanyarodik az őrsre vezető utcába. Leállítja a motort, kiszáll, kisegíti Kirklandet. Benyomja a riasztót, kézen fogja a férfit és bevezeti. Egyenesen az irodájába viszi, ahol egy bögre gőzölgő kávét nyom az ujjai közé. Takaró hiányában a saját kabátját teríti a hátára, leül vele szemközt.
- Kérem, mondja el, mi történt. – reményei szerint Kirkland mindent elmond majd részletesen. Erre az ezredes rácáfol, ajkait összeszorítja, nem szól semmit. Tartása laza, feje előrebukik, a bánat láthatóan emészti. A félelem, a gyötrelem, a lelki fájdalom fogva tartja a lelkét, nem engedi, hogy egy pillanatra is kitörjön a fojtó szorításból…
- Kérem… mondja el, mi történt. – ismétli Hopkins, előrehajol az asztal fölött, megpróbál a férfi szemébe nézni. Rideg ellenállásba ütközik. Feláll, halk léptekkel az ezredes mellé sétál – megöleli. Anthony válla megremeg, elfojt egy sóhajt.
- Tony, mondja el, mi történt.. – Hopkins papagájnak érzi magát. Anthony egyre csak rázza a fejét, a még mindig véres kezét nézi, szeméből merész könnycseppek buggyannak. Ujjai elernyednek, kipottyan a bögre a markából – apró szilánkokra zúzódik szét, a kávé ezerfelé fröccsen. Hagyj békén, Thomas… Kérlek, hagyj békén, hallgass el!!, gondolja Kirkland. Kezei megremegnek, ökölbe szorulnak. Hangos vagy, zavaró. Nem hallom tőled a saját gondolataimat! Kirkland lerázza magáról Hopkins ölelését. A lányom és a feleségem is hangos volt. Megbűnhődtek érte. Feláll, pillantása körbesiklik az irodában. Hopkins sokáig szólongatja, mígnem Anthony támadásba lendül. Gyomorszájon rúgja, a földre löki. Felkap a földről egy nagyobbacska szilánkot, rákulcsolja ujjait. Lovaglóülésben ráhelyezkedik a rémült Thomasra, akinek kiáltani sincs ideje, midőn lesújt Kirkland keze. A hang bennreked a torkában. Kirkland mélyen belemártja a mellkasába a bögreszilánkot, a vér az arcára fröccsent. Hideg közönnyel öldököl, karja újra meg újra lecsap. Thomas testében már alig van élet.
- Maga mit csinál? – hangzik odakintről egy rendőr hangja. Anthony keze megáll a levegőben, ujjai közül kihullik a véres eszköz. Feje gépiesen, szaggatottan fordul a hang forrása felé. Szemében téboly szikrája lobban. Feláll, karjait maga elé emeli, nekilendül. Kiugrik az üvegajtón, ledöntve a lábáról a rendőrt. A férfi ordít egyet, fájdalmában megbénul a teste. Kirkland feltérdel, majd talpra áll. Körbepillant, akár egy vadászó puma, futásnak ered. Kávézó járőröket borít fel, kirobban az utcára. Fujtatva rohan végig a főúton, át a kereszteződésen, be a sikátorokba. Falnak ütközik; nincs hová mennie. Egy kóbor kutya szaglászik körülötte. Rámorog, midőn Kirkland két lépést tesz előre. A sikátor bejáratát eltorlaszolják – egy járőr autója állja Anthony útját.
- Anthony Kirkland, ezennel letartóztatjuk két ember életének kioltásáért, továbbá egy férfi bántalmazásáért! – egy nő száll ki a kocsiból, odalejt Anthonyhoz, s amilyen kecses, olyan erővel löki le a földre Kirklandet. Kezeit hátrafeszíti, bilincsbe veri.
- Bármi, amit mond, felhasználható maga ellen a tárgyaláson. – Kirkland nem szól semmit; szemeit lehunyja, s valami kattan. Az ujjára felhúzott gyűrűre egy gombnyomásra működésbe lépő bomba van elrejtve. Már csak másodpercek vannak hátra. …5… 4… 3… 2… 1…

Vakító robbanás, minden elpusztul, elporlad – az élet utolsó szikrája is kihúny.

Nana: Én egy Angyal vagyok

Én egy angyal vagyok dobócsillaggal
Egy ördög fehér szárnyakkal.
Hiába szeretnék jót mindenkinek
Valamiért mindig félrelépek.
Ezért vagyok egy angyal dobócsillaggal
Kinek le kéne számolnia a rosszal.
De megérti a helyzetet, együttérez.
Képtelen véget vetni a kegyetlen mesének.
Hiába szeretne jót mindenkinek
Foga véletlenül rosszba mélyedhet
Ezért vagyok egy ördög fehér szárnyakkal
Ki szeretne szembeszállni a rosszal.
Így sem figyelek oda néha
Elég a katasztrófához egy rossz tréfa.
Elég egy botlás egy cseppnyi kétely
S kész a felelőtlen készségtétel.
Hiszen ez az angyal csapdába eshet
Ha nem figyel folyton körbe-körbe.
Tehetnek velem tényleg bármit
A lényeg, hogy a világ nem fázik.
Ne sírjon, ne könnyezzen, ne szenvedjen!
Majd én felvállalom minden tettem,
Felvállalok bármit, mindent
Csak másnak ne fájjon, mi nekem igen.
Ne essen rosszul, ha az a dobócsillag utat téveszt
Inkább elé ugrom, hogy mindenkit megvédjek.
Fájjon inkább nekem, nemhogy neked,
Hiszen én dobtam rosszul azt a fegyvert.
Az én hibám! S ha talán mégsem...
Háríts rám! Mert én emelt fővel viselem!
Hiszen én egy angyal vagyok dobócsillaggal
Egy ügyetlen ördög fehér szárnyakkal.
De hiába a sok hiba, s miket elrontottam,
S a segítség, amit kérés nélkül nyújtottam.
Meg ne tévesszenek ezek a furcsaságok,
Hiszen én mégis csak egy angyal vagyok.

Damon: Stark naplója

2012. június 28., csütörtök.

Sokat ügyködtem a páncélzatomon. Szinte megállás nélkül azt buzeráltam, mániákusan. Pepper sem bírt kirángatni az önjelölt szentélyemből. Jó pár hívást kaptam Thortól is, Steve-től is. Hogylétem felől érdeklődvén próbáltak kiédeskedni hajlékomból, de nem álltam kötélnek és egy jól irányzott balegyenessel elküldtem az anyjukba. Megtanulták, hogy amíg nem vagyok elérhető állapotban, a nyugalmam megzavarása a "Nem ajánlott!" kategóriába tartozik.
21:20. Vacsorát készítettem magamnak, Jarvis a fülembe duruzsolva próbálta a tudtomra adni, hogy Hulk a törésálló üvegajtómat ostromolja. Hanyagul legyintettem, és visszavonultam intim szférámba. A páncélomat babusgattam, fényesítgettem, közben elmélkedtem. Lokiról. Tudom, tudom, ez már zavaró, hogy egyfolytában arra a zöldszemű, kaszáspók küllemű férfira gondolok, ráadásul nem szalonképes témával kapcsolatban. Úgy bizony! Meg szeretném verni. Úgy, hogy ordítson a fájdalomtól. Szemébe könnyek gyűljenek, fogait összeszorítva sikítson. De nem tehettem, mert óriási erőkkel őriztette magát. Félt a haragomtól. Még Thor is lenyűgözötten füttyentett, mikor meghallotta, milyen mértékű haragot táplálok a magát istennek gondoló férfi - dehogyis, fiú iránt! Kapásom sincs, miért haragudtam rá akkor ennyire. Egyszerűen csak... jól esett. Valakire haragudni, megmagyarázni folytonos dühkitöréseimet. Jobban dühöngtem, mint maga Bruce Banner. Pedig rajta nagy durranás túltenni.
Először Natasha jelenlétében veszítettem el a humorérzékemet és tűrőképességemet. Az a vörös fürtű nő hogy kéreti magát...! De végül nem kaphattam meg macskatestét. Hisztiztem egyet, törtem-zúztam, tomboltam. Szemeimből majdnem könnyek potyogtak. A düh könnyei. De férfi mivoltomra gondolva visszazavartam őket eredeti helyükre, és csak toporzékoltam. Natasha riasztotta Thort, aki lefogott. A karjai közt lenyugodtam. Leültetett a konyhai kőre, és a kezembe adott egy csésze zöldteát. A porcelán tartalmát magamba döntve összetörtem az antikot, a puszta markommal. Ismét hisztiztem egy sort, üvöltöttem, mint akit ölnek. De Thor megint erősebbnek bizonyult nálam, két sziklaszerű karját körém fonta, és ismét leültetett. A fülembe sugdosta, hogy mit tesz velem, ha még egyszer elveszítem a türelmemet. Nem éppen kellemes dolgokat helyezett kilátásba. "Addig korbácsolom a hátadat a Mjölnirrel, míg az anyád méhébe nem kívánkozol, meg Addig xilofonozok a bordáidon, amíg nem üvöltesz, és a legutolsó tényleg megijesztett. Összezárlak Hulkkal, és pornófilmet nézetek veletek. Meglátjuk, melyikőtök kívánja meg előbb a másikat. Aztán jöhet a hívadzsungel." Bruce-ról kevesen tudják, milyen perverz. Egyszer elregélte nekem, miket művelt a barátnőivel. Még én magam is beleborzongtam, pedig én messze földről híres vagyok a szokásaimról. Mindegy, most ebbe nem megyek bele.
23:16. Visszatértem a páncélzatomhoz.
- Jarvis!
- Igen, uram? - válaszolt a gép monoton hangon.
- Kapcsolj be valamit. Tombolni akarok.
- Nem tombolt még eleget odafönt?
- Nem olyanra gondoltam, te anyacsavar-eszű!
- Értettem, uram. - hallottam, amint kattan a cd-lejátszó, és felhangzottak az őrjítő gitárszólamok. A Highway to Hell mindig is a kedvenceim közé tartozott, de most különösen belelkesedtem rá. Csípőmet veszettül riszálva políroztam a Vasbabát, és közben Brian Johnsonnal együtt üvöltöttem a szöveget.

Living easy, living free
Season ticket on a one-way ride
Asking nothing, leave me be
Taking everything in my stride
Dont need reason, dont need rhyme
Aint nothing I'd rather do
Going down, party time
My friends are gonna be there too, yeah!!

A refrént egészen max hangerőre robbantva énekeltem ki, szinte elrepedtek az üvegajtók. Pepper haragjától nem kellett tartanom, ugyanis nem volt itthon. Konferenciára ment a kínai császár nagykövetével.

Im on the highway to hell
on the highway to hell
highway to hell
im on the highway to hell!

Jarvis hirtelen letekerte a hangerőt, én pedig méltatlankodásomnak hangot is adtam.
- Most jött volna a legjobb rész! - panaszkodtam.
- Sajnálom, uram, de meghozták a pizzát, amit rendelt.
- Rendeltem pizzát? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Igen, uram, két órával ezelőtt.
- Jó tudni róla.. - morgolódtam, és felmentem az emeletre. Ajtót nyitva egy vadászpuska csövével néztem farkasszemet.
- Mr. Stark? - kérdezte a fegyver túloldalán álló, hangjából ítélve férfi.
- És ha nem én lennék? Lepuffantana?
- Még magát Anthony Starkot is lelőném, ha tovább humorizál. Nem vagyok vidámkodó kedvemben. - hangzott a válasz.
- Hát akkor... - bal kezemmel jelképesen bevarrtam a számat, majd le is lakatoltam. A jövevény félretolt a fegyverével, és belépett a házba. Némán, kézjelekkel Jarvis tudtára adtam, hogy a fickó veszélyes, és ha pizzát is hozott, a tetemem fölött fogja elfogyasztani. Persze mindezt a férfi háta mögött tettem. Feloldottam a számat, és bátran megkérdeztem:
- Minek köszönhetem a látogatását?
- Ha tudná...! - sóhajtott fel a vendég. Felém fordult, lehúzta a kámzsát a fejéről, maszkját az arcáról. Azonnal fellobbant bennem a düh.
- Loki!! - mordultam.
- Másra számítottál, igaz?
- Minek ez az álca?
- Hulk a házad körül liheg, és minden vendégre rámordul.
- Fél tizenkettő, minek jönne hozzám bárki is?
- Hogy békét ajánljak. Nem akarom, hogy így haragudj rám. Mit tettem ellened? - kérdezte zöld kutyaszemeket vetve rám.
- Soroljam a hibáidat? - sziszegtem. - Fennköltség, elorozod a csajokat az orrom elől, uralkodni akarsz fölöttem... - amíg az okokat soroltam, Loki közeledni kezdett hozzám, s mire a sor végére értem, már csak centikre állt tőlem, s éreztem leheletének mentolát.
- Tudod, hogy ezek csak mondvacsinált ürügyek arra, hogy bánthass. És egyébként nem is igazak. Mikor láttál együtt lánnyal, vagy esetleg nővel legutoljára? Mikor Thor elől menekültem, igaz? Mikor az elől az izomagyú Thor elől menekültem. És nem uralkodom fölötted. Az már a múlté... - vékony ujjait az arcomra simította, és oldalra döntötte a fejemet, úgy súgta a szavakat a fülembe.
- Fogalmad sincs, kivel vagyok, és kivel nem. Elárulom: hónapok óta nélkülözöm az ellenkező nem társaságát. És különben is... a fennköltség rád igaz, nem rám. A saját hibáidért haragszol rám. - miközben levegőt vettem volna, hogy replikázhassak, Loki egyszerűen megcsókolt. A torkomra forrt a szó, éreztem, amint a méreg elönti az agyamat. De nem húzódtam el, nem löktem el magamtól. Remegtem a dühtől.
2012. június 29., 00:00. Lokit egyszerűen kirugdostam az ajtón. Becsuktam magam mögött, a fának dőltem, és a földre csúsztam. A szívem vadul dörömbölt, az arcom paprikapiros volt. Még senki sem volt rám ilyen hatással. Megráztam a fejem, és felálltam. Lerobogtam a szentélyembe, beleszereltem magam a páncélzatba, és kidöngettem a kúriából. A falon keresztül.
01:28. Majd' másfél órás sétarepülés után max sebességre kapcsoltam, és röpke harminc perc múlva már a felhők fölött, egészen a határban repkedtem. Dühös voltam, meglepett, és legfőképp: értetlen.
- Uram, a rendszer nem bírja az ilyen mértékű megerőltetést. Vissza kellene vonulnia. - figyelmeztetett Jarvis.
- Csak repüljünk tovább! - kiáltottam dühösen. A füleim lekötésére bekapcsoltam egy kis AC/DC-t, hogy ne csak a szél zúgását halljam. Jarvis próbálta túlüvölteni Brian hangját, nem sok sikerrel, így a következő, amire eszméltem, az a zene elhallgatása, és a rendszer kikapcsolása volt. Minimum 250km/h-val száguldottam lefelé, alattam a város terült el.
- JARVIS!! JARVIS, AZONNAL KAPCSOLJ VISSZA!!! - Rémülten kiabáltam, nem akartam szétcsattanni sem a háztetőkön, sem az aszfalton. Még szükségem volt saját magamra, és az életbenmaradásra. Nem találtam föl még elég sok dolgot.
03:00. Túléltem egy kisebb szívrohamot, mire Jarvis visszakapcsolta magát, és centikre megállt a föld fölött. Most itt ülök a kanapén, az adrenalin kihabzik a fülemen, kávét szürcsölgetek, és kacsintgatok egy üveg Jack Daniels felé. Nyugodt zene szólt, hogy a bordáimat püfölő szívem lelassuljon, a vérnyomásom visszahúzódjon. Lecsaptam a kávés bögrét az asztalra, és idegesen járkálni kezdtem a lakásban. A pupillám a kétszeresére volt tágulva a félelemtől. Úgy néztem ki, mint egy drogos. Éreztem, amint az adrenalinszintem csökken. Sőt, túlzottan is csökken. Kezdtem rosszul lenni, forgott velem a világ. Kicsit visszaültem tovább nyugtatni magam, kevés sikerrel. Ismét felálltam, de ahogy két lépést tettem, a lábam kiszaladt alólam, én pedig felborultam, állal a dohányzóasztalra zuhantam. Az üveg eltört alattam, a szilánkok felvágták a bőrömet, az arcomat, a szemöldökömből kinyestek egy darabot. Jarvis sűrűn uramozva próbált segíteni azzal, hogy értem küldte azt az együgyű robotot. Persze nem érkezett, de az már más tészta. A vérem ezer kis patakocskára ágazott, és szerteágazva világgá folyt.
A nagy csörömpölésre az engem őrző Hulk is megjelent, Clint társaságában. Felnyaláboltak a földről, próbáltak a fürdőbe tessékelni. Hulk visszacsökkent eredeti méretébe, már Bruce-ként aggódott józanságomért. Szaporán próbáltam a tudtukra adni, hogy csak cefetül megszédültem, de nem hittek nekem.
- Jézusom, Tony, mit ittál? - hördült Clint.
- Én ugyan semmit, csak... nagy volt az adrenalinlöket...
- Mit csináltál? - kérdezte Bruce.
- Repcsikéztem. - a válaszomon meghökkentek, de nem tették szóvá rökönyüket. Benyomtak a hidegzuhany alá, utána leültettek a kádba, úgy ruhástól, és próbáltak kijózanítani. Hiába mondogattam nekik, hogy én nem ittam egy kortyot sem... a hideg víz taglózó hatású volt. Mégjobban szédültem, már kész lettem volna sugárban lehányni Clintet.
Végül dühösen vágtattam ki a fürdőszobából, immáron pucéran. Benyargaltam a saját szobámba, magamra kaptam egy alsógatyát. Már nyugodtan tértem le a szentélyembe, csupáncsak körbenézni, leltárazni, cuccosozni. Clint mellém ért, és figyelte minden lépésemet. Morgolódtam, akár egy hétéves, de nem kezdtem el szavakkal hisztizni.
07:00. Még mindig szédültem, imbolyogva jártam. Clint továbbra is őrzött, kicsit kókadtan, ugyanis már a hetedik kört róttam a gépek között. Egyszer csak kész, feladta a lábam, és zuhanni kezdtem. Letaglózott a rosszullétem, és az alváshiányom. Clint megragadta a vállamat, karomat a sajátjára emelte, és feltámogatott a szobámba. Lefektetett az ágyra, betakargatott.
- Tudod, olyan vagy, mint egy anyuka.
- Miért? - pillantott rám Sólyomszem.
- Mert úgy gondoskodsz rólam.
- Kösz, hogy így érzel. - vigyorgott, és kiment a szobából. A plafont figyeltem, ahogy forog. Az üvegablakom nyitva volt, a kellemes szellő borzongatott engem. Lassan enyhült a szédülésem, és el tudtam aludni.

2012. június 29. 17:56. Nyugodtan szunyókáltam, elég sokat. Majdnem tizenegy órát... most itt hasalok az ágyamban, és fogalmam sincs, miért, de bejegyzést írok egy olyan könyvbe, amit ezelőtt az apám, Howard Stark írt.
Valahogy ideillőnek érzem ezt a kis fejezetet, és be is fejezem. Persze elfelejtettem az írás elé odabiggyeszteni, hogy Drága naplóm!
      Tony Stark

Nana: Tájleírások - Velenze [Venezia]

Velence. A szerelmesek városa. Ami nem is csoda, a kis utcácskák néptelen árnyékában könnyen el lehet bújni a fürkésző tekintetek elől. Persze nem nehéz ilyen helyeket találni, de annál nehezebb visszavergődni a Szent Márk térre, ahol annál több az ember. A galambokkal ellepett téren álla Dózse palota teljes pompájában, közvetlenül mellette pedig a Dóm, benne még ma is misékkel és gyönyörű díszítéssel. onnan nem messze van a Sóhajok Hídja, amit észrevenni alig lehet. És ha elbóklászol valamerre, talán térképpel sem találsz vissza a főtérre, de ha hallgatózol, talán hallhatod az éneklő gondolást, aki a csatornák útvesztőjében evez. Míg én terek és utcák ezrei között bolyongok elveszve, vissza-vissza fordulva, mikor egy út nem ígérkezik alkalmasnak, esetleg zsákutcába futok. Néhol esetleg belebotlok egy-két emberbe, de ha két ház közötti résben sétálok át, ennek kevés az esélye és csak remélni tudom, hogy át fogok férni a következő utamon is.
A Grande Canale vize csillog, ahogy a Ponte Rialto-n, az emberforgatagban állok. A hatalmas S alakú csatorna két oldalán drága éttermek sorakoznak, közöttük gondolások, várva az utasaikat. És ahogy elnézel messze, nem egy épületet látni, ahol a kapuk egyenesen a vízre nyílnak, mint valami ókori garázsajtó. És nem egy helyen mossa a víz a belé nyúló lépcsőket.
És ott van Velence túlsó fele, ahol a művészetek váltakoznak.
Ez Velence. A szerelmesek városa.

Nana: Tájleírások - Firenze

Firenze igazi nagyváros és habár néhol megtartotta régi szépségét, a modern civilizáció, mint mindenhova, ide is beférkőzött, maga után húzva a hatalmas emberseregeket, akik látni szeretnék, látni akarják a panelházak között megbúvó műemlékeket, amiknek megint meg van a hosszú múltjuk maguk mögött. Erőszakosnak kell lennünk, ahhoz hogy közelebbről is megszemlélhessük a paradicsom kapuját, amit egyszer már az árvíz is elmosott, az aranyból készült jeleneteivel együtt.

A főtéren meredező szökőkutaktól el lehet jutni a Pitti palotáig, ha a Városházából induló folyosót követjük, át a Ponte Vecchio-n, az ékszeres üzletek között.

A Boboli kert talán a perzselő hőségben a legszebb, mikor az emberek áhítozva figyelik a vizet spriccelő szökőkutat rögtön a bejárat után. És alig várják, hogy beszabadulhassanak a mesterségesen létrehozott barlangba, amit belülről mintha egy kisgyerek dobott volna össze, nyers stílusában. Beljebb egy enyelgő szoborpár igyekszik ellensúlyozni a szedett-vedett hangulatot, elegáns reneszánsz stílusban.

Nana: Tájleírások - Píza

Pízában az élet nem különbözik a többi városétől. Forgalmasabb utakon nem hallani a másikat az autók zajától, a sétálóutcák melletti butikokban kirakatbábuk kacsingatnak feléd a legújabb divatot terjesztve. De még beülhetsz bárhová meginni egy frissítőt, ami erőt ad a tovább gyaloglshoz a tömegben. És ha már eleget mentél, az ütött-kopott, elhanyagolt házak felett, groteszkül magasodik a Pízai ferdetorony, erős paradoxont alkotva a környezetével. Mikor az ember meglátja, tapasztalhatja, hogy erősebben dől, mint azt bármilyen képen látta eddig. És ahogy haladunk a házak fölött magasodó torony felé, a talaj egy kerítés után betonból szépen gondozott fűbe vált, ahol emberek milliói meresztik hasukat az ég felé. De nem ér csak a tornyot megemlíteni, mert a mögötte lévő helyet elfoglaló Dóm sem hiába került oda. Hatalmas szépségét belehetne tudni egy csodának, hogy generációk dolgoztak rajta évszázadokig, kitartva az épület, a csoda mellett.

Nana: Tájleírások - Volterra

Volterra városába egy kanyargós kocsiút vezet, dombok között kanyarogva, olajfákkal szegélyezett úton. A réteken meglátszódnak a felhők árnyékai és messzeföldön nem látni semmit, mintha ez az égi város lenne az utolsóm település, ami a hatalma alá hajtja a világot.

A városban semmi sem változott az évszázadok leforgása alatt, az épületek megmaradtak eredeti formájukban, ugyanazokkal a régi kövekkel kirakva, mint évekkel ezelőtt. Etruszk maradványai is az ég felé meredeztek néhol, őrizve a régelmúlt civilizáció emlékét. Macskaköves utcácskákon az embernek az az érzése támad, hogy visszacsöppent a régi Olaszországba. És ezek a macskaköves utcák elvezetnek téged bárhová, viszont az már más kérdés, hogy vissza is találsz e. Ez elmehetsz egy vár mellett, kinek a múltjára már maguk a falak sem emlékeznek és eljuthatsz ezeken az utakon a város széléig, ahol a kilátás még lélegzetelállítóbb, mint amikor felfelé kocsikázol a városba.

Nana: Tájleírások - Toszkána [Toscana]

Némán kifelé bámulok a kocsiablakon. Kint a táj nesztelenül suhanni látszik, s újabb olajfák tűnnek fel, majd maradnak el mögöttünk. Toszkána látképe, ahogy befelé haladunk egyre meseszerűbb, s a filmekben látott tájképek eltörpülnek eredeti valója mellett. Ahogy bekanyarodunk a földútra egyre több domb tűnik fel. Majd a fákkal árnyékolt úton haladva egy középkori vár bontakozik ki kutató szemeink előtt
A vár visszaálított, eredeti pompájában, vagyis kicsit feljavított, modernebb változatában tündököl. Hosszú múlttal rendelkező bútorok díszítik az ideiglenes szobánk, melynek ablaka egy szőlővel futtatott domboldalra tekint. A föld magasan fut össze a bárányfelhőkkel tarkított éggel. A táj messzire nyúlik kisebb-nagyobb dombokkal, amik az emberek számára értékes gyümölcsöket termik.

Damon: Morte, a vámpír [Gyorsan írtam, mi?]

            Morte. Halál. Így neveznek az újságokban, a híradókban. Irónikus, nem? Én vagyok maga a halál. És mindenki fél tőlem. Nem mintha felrobbantottam volna egy egész várost, esetleg leromboltam volna az ikertornyokat… nem. Én pusztán oltom a szomjamat. Egy átlagos ember vagyok – emberfeletti képességekkel. Ez a kettő összekülönbözik, igaz? Valóban. Eléggé gyatrán hangzik a monológom… de még mielőtt elolvasnátok, tisztázom a dolgokat. Vámpír vagyok. Innen ered a Morte gúnynevem is. Egy börtönben írom ezt. Hogy miért nem szöktem meg? Nem tudom. Nem tudom. Nincs kedvem hozzá. Méreg általi halálra ítéltek. De nem tudják, hogy én már halott vagyok. A méreg nem árt nekem; csak elkábít, megfoszt az öntudatomtól. De pár óra elteltével ugyanolyan makkegészséges leszek, mint „kivégzésem” előtt.
            A halálomat követelték. Elfogtak az utca kellős közepén, minden ember szeme láttára aláztak meg. Legalábbis azt hiszik. De rám ez nincs hatással. Hidegen hagy a dolog. Már régóta vadásztak rám – de a fene se tudja, miért, mindig meglógtam a karmaik közül. Csak kevés ember tud valódi kilétemről. Hogy engem nem Ian Petrovichnak hívnak. A valódi nevem Bruce Williams. Még a reneszánsz Itáliában változtattak engem azzá, ami most vagyok. Egy vérszomjas lénnyé, mely örökké az éjszaka foglya… Igen, az már évszázadokkal ezelőtt volt. Öreg vagyok? Nem hinném. Egy átlag vámpír elél akár ezer évig is, ha jól tartja magát. Úgy értem, ha tökéletes életet él. Kurtizánok szolgáltatásait veszi igénybe, rendszeresen táplálkozik emberi vérrel… és tömérdek pénzzel van megrakva. Nekem az utolsó kettő hiányzott az étlapomról, de nem éreztem különösebben hiányát. Csak gyengébb voltam, mint az átlag vámpírok. De a gyorsaságom ígyis mindenkit felülmúlt. Hogy most miért vagyok börtönben? Mert jó ötletnek tűnt elhitetni az ostoba emberekkel, hogy én egy egyszerű áldozat vagyok, akit könnyű dutyiba dugni. Már két hete itt vagyok. Azóta hatan próbáltak rámmászni, mondanom sem kell: hímnemű egyedek. Azóta kétszer is meggondolják, kivel akarnak kufircolni. Picit hiányolni fogják a himbilimbijüket, de az már nem az én problémám.
            Hajnal volt. A rácsos ablakon át beszüremlett a nap első sugara, ami tüzes piszkavasként égette a bőrömet. Sziszegve behúzódzkodtam az árnyékba, és magamra húztam a takarót. Az égett hús émelyítő szaga terjengett a levegőben, amitől hányingerem támadt. Mély levegőt vettem, aztán kifújtam – ezt elismételgettem még vagy hat alkalommal, és a gyomrom megszűnt kavarogni.
- Nos, mr Petrovich – szólalt meg cellém őre – ideje elmenni és bevenni a gyógyszert. – hallottam, amint elfordul a kulcs a zárban, és nyílik a vasajtó. Lerántotta rólam a takarót, mire én gyilkos pillantást vetettem rá. Meghökkent ugyan, de nem óhajtotta visszaadni. Aztán eszébe jutott, ki és mi vagyok. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy milyen lény is az, ki irtózik a nap gyilkos sugaraitól. Rám terítette a kapucnis pulóveremet, amit még bebörtönzésem napján kobozott el tőlem, és megvárta, míg belebújok és a fejemre húzom a kapucnit. Kezeimet automatikusan behúztam a pulóver ujjába, és zsebrevágtam. Némán mentem utána, s hagytam, hogy a nyakamra erősített nyakörvet rángassa kénye-kedvére. Nekem elárulta: ő kifejezetten szado-mazo párti, ezért hadd élje ki rajtam ezt a fajta vágyait, cserébe azért, hogy elhallgassa a kilétemet. Morogva egyeztem bele, s ettől azonnal jobb kedvre derült. Még magamnak sem akartam bevallani, de kifejezetten tetszett a fiú, mikor mosolygott. Kicsit közelebb araszoltam hozzá, hogy beszívjam vérének ínycsiklandó illatát, majd megnyaltam az ajkaimat, és elképzeltem, amint a nyakára tapasztom… megráztam a fejemet a vízió láttán, és mormogva kullogtam utána.
            A terem nem kifejezetten színpompás, ahova a cellaőrző fiú beinvitált. Az ablakok el vannak függönyözve, a plafon szürke, a falak hasonlóak. A homokszín lambéria persze nem passzol össze vele, de egye fene, úgyse sokáig látom ezt az ízléstelen helyiséget. A padló recsegett a talpam alatt a homoktól, amit az elmúlt évtizedek alatt összehordott itt a nép. A kifégzőfegyenc rámvillantott egy szadista vigyort, amitől felfordult a gyomrom. Mikor mosott ez utoljára fogat?! Ide érzem, ahogy bűzlik a szája a tegnapi romlott hústól. Gusztustalan. Tudom, úgy nyavalygok, mint egy elkényesztetett nőszemély, de szerintem az urak se szeretik, ha valami büdös! Egy székre mutatott a kivégző, amire én készséggel le is ültem.
- Nem tűnsz túl idegesnek. Pedig mindjárt elpatkolsz! – szólt vigyorogva. A szagtól majdnem lefordultam a székről.
- Minek? A halál biztos jó lehet. Hiszen még senki sem jött vissza panaszkodni. – mondtam rezzenéstelen arccal, de belül vadul nevetve. A fegyenc kuncogva kutakodott a mellettem lévő asztal fiókjában, s rövidesen elő is teremtette a gyilkos pirulát, s hozzá egy pohár vizet is.
- Hogy komfortosabban érezd magad. – felelte ki nem mondott kérdésemre a kegyenc-fegyenc. Viszonoztam szagos vigyorát – csak én buké nélkül – és már a pohárért és a piruláért nyúltam, mire rácsapott a kezemre.
- E-e, még ne idd meg! Nagyon sietsz a túlvilágra, ki vár ott? A kedves menyecskéd, netán az anyósod? Utóbbinál igen kétlem, hogy annyira sietnél hozzá, hacsak nem vagy szadista… még előbb mondj el mindent, amit vétkeztél, aztán túleshetsz rajta. – mondta gyorsan. Elkiáltotta magát, mire bejött egy pap, és kegyetlenül vigyorgott. Ez a halál papja, én mondom… megkérdezte, van-e valami megbánnivalóm, mire én csak annyit feleltem: „Ha lenne, se bánnám meg. Egyszer élünk, nem?” A pap hápogni kezdett, és fortyogva kiment a helyiségből. Most már végre nyúlhattam a vízért és a piruláért, és azon nyomban le is nyeltem. A méreg hamarost kifejtette a hatását, és körülöttem minden elsötétedett.

            Napok teltek el. Már „kikészítettek” a temetésre, kicicomáztak, meg minden… Egy fenét!! Hagyták, hadd álljak pár napig, aztán megásták nekem a többi halálra ítélt mellé a síromat. Felhalmozták mellettem a kis homokkupacot, s már készültek engem a gödörbe helyezni, mikor végre felengedtek merev izmaim. Amint tudtam mozogni, felültem, és a döbbent sírásók szemébe néztem. Sikoltást vártam, de annyira megdöbbentek, hogy nyögni sem tudtak. Lassan kimásztam a gödörből, leporoltam rabruhámat, majd az ásókra vetettem magam. Két rántással eltörtem a nyakukat, és elkapartam őket. Apró darabokra törtem az ásót, és eldobtam. Lazán besétáltam a börtönbe, és megkerestem a cellaőrző fiút. Illedelmesen el akartam tőle köszönni, s már ki is találtam rá a módját. Nem volt túl nagyszabású, de mégis kicsit érzelgős. A mellettem elhaladók nem ismertek fel, csak másodszori megszemlélésre, mire én azonnal cselekedtem, és megöltem őket. Mögöttem halál, és vérontás maradt. Volt, akinek csak szimplán kitekertem a nyakát, de volt, akit kivéreztettem egy karcolással. Egy karmolás itt, egy karmolás ott… ezért neveztek engem Morténak. Most már kiválóan passzolt rám ez a gúnynév. A falakat vér borította, a padló az éltető nedűtől csúszott. Ha tehettem volna, ráérősen szürcsölgettem volna, de nyakamon voltak az őrök. Sürgősen meg akartam találni a barátomat, és nem késlekedhettem egy percet sem.
            Meg is találtam Őt az egyik széken bóbiskolva, fejét a vállára hajtva. Halkan hortyogott, karjait összefonta a mellén. Egy darabig elnéztem, és mosolyogtam, majd megkocogtattam a vállát. Gyorsan felébredt, pillantása végigsuhant rajtam, majd elidőzött az arcomon. Halványan elmosolyodott, és fölállt. Én egy szó nélkül álltam előtte két másodpercig, aztán a karjaimba zártam, vigyázva, nehogy összeroppantsam. És csak ennyit suttogtam a fülébe, mielőtt elengedtem.
- Köszönöm. – majd elhátráltam tőle, és elfutottam. Kitörtem az ablakot, kiugrottam rajta, és villámsebességre kapcsolva eltűntem a leszálló éjszakában.

Damon: Vittoria agli Assassini! ~Második rész~[Ja. Újabb fanfic.]

- Sikerrel jártatok – fogad minket a Mester, arcán a győzelem mámorának kifejezése ül.
- Igen. De Kalen volt az, aki végrehajtotta…
- Tudom. De Ti vigyáztatok rá. Tudom, hogy mit tett veletek. De nem mondtam egy szót sem. Legyen elég büntetés a számára, hogy a saját testvérei ellen fordult, mikor majd a bátyáitok bosszút esküsznek ellene, és egy alkalommal majd jól helyben hagyják. Bár ne vegyetek erre mérget… - mondja, látván aggódó arckifejezésünket.  – És most menjetek. Pihenjetek, hogy holnap újult erővel gyakorolhassatok, és küzdhessetek a Templomosok ellen. – egy intéssel kiküld minket, mi pedig a szállásunkra megyünk, s egy szó nélkül lefekszünk aludni.

A másnap reggel borongós… dél felé az eső is szitálni kezd. Az idő hűvös, látszik a leheletünk. De én akkor is kint ülök a tetőn. Egyedül. Kalen még alszik, Anetta már alszik.. egész éjjel le sem hunyta a szemét, mert aggódott Kalen miatt. Hárman voltunk; megszöktünk a Testvériségtől. Az előzmények… nem tudom tisztán elmondani… Anetta zavarosan dadogta el nekem. Csak foszlányokat értettem belőle. Talal és Umar halott. A két legjobb orgyilkos, Ezio után. Sajgó szívvel hagytam ott a Mentorunkat. De nem fordíthattam hátat Kalennek és Anettának. Felhúzom a lábaimat, és a térdemre hajtom a fejemet. Lüktet, szaggat a tegnap estétől; bátyáim halálhörgése még most is visszhangzik a gondolataim közt. Kalent árulónak nevezték… amiért ellenünk fordult… és Ezio meg akarta ölni… de valaki szabotálta azokat a vallató rönköket… Kalen kiszabadult… és vele együtt a Pokol is elszabadult. Vértócsák százai gyűltek össze… elrohantunk… szembefordultam egy testvéremmel… talán senki sem látta, de könnyeket hullattam érte. Egy napon visszatérek a Testvériségbe… talán… varjúk kárognak, galambok burukkolnak halkan a fák ágai közt megbúvón. Eső áztatta tollazatuk szorosan a testükre tapad. Kibuggyan pár könnycsepp a szememből, végiggördül az amúgy is vizes arcomon, le a koszos, véres ruhámra. Azóta sem öltöztem át. Fájnak a tagjaim, mert leestem az egyik tetőről menekülés közben. Kalen ott akart hagyni, de Anetta visszajött értem. Nehezen mozogtam a fájdalomtól, alig tudtam velük lépést tartani… de most itt vagyunk, hárman… csak egymásra számíthatunk. Felállok, némileg lesimítom a koszt a ruhámról. Tenyeremen horzsolások és zúzódások vannak, nem tudok a kezemmel fogni. Egy sikátorban lakunk, egy elhagyatott kunyhóban, amit alig bírunk felmelegíteni tűzzel. De szorgosan rakosgatjuk a tuskókat, és egymáshoz bújunk, amit ezelőtt sosem tettünk. A magány az oka. A kirekesztettség, az árulás… a levegő gondtól nehéz, amikor belépek az ajtón. A szakadt függöny, ami nyílászárónak szolgál, lágyan libben utánam. Kalen ébredezik, Anetta pedig halkan hortyog alvás közben. Az ebéd szegényes, de nem tudtam többet lopni. Ma én voltam a soros az ebédszerzésben, ugyanis Anetta még alszik. A Tevere koszos, gyomorforgatóan undorító szaga beszállingózik a lyukas ablakokon, a fában hallhatóan szú morcog. Odakintről a Borgia-katonák őrjáratának ütemes járkálása szűrődik be. Kipillantok, s csakugyan igazam van; a hadnagy kissé kótyagosan mászkál, mögötte a fiatalabbnál fiatalabb tisztek dűlöngélnek jobbra-balra, nyilvánvalóan részegek az éjszakai mulatozásoktól. Cesare levélhordói eltompultan futkorásznak az utcán a nyomott időjárástól. Az eső mégjobban rázendít, a szél is fújdogálni kezd. Mivel idebent mindenki csendes, ezért úgy döntök, kimerészkedek az utcára. Mit sem törődve a bámész pillantásokkal, melyeket az emberek küldenek megszaggatott, véres ruházatomra, elvegyülök a tömegben – legalábbis megpróbálok – és próbálok híreket gyűjteni. Az egyik utcai rikkants ezt hangoztatja:
- Cesare visszatért Spanyolországba oldalán a híres-hirhedt gyilkossal, Micheletto Corellával! Azt rebesgetik, napokon belül visszatér egy hadsereggel, mellyel leigázza az orgyilkosok csapatát! – az egyik Borgia-katona szúrósan néz a rikkantsra, majd odacaplat, és a ruhájánál fogva leráncigálja az emelvényről a férfit. Az emberek közt taszigálja, betaszítja az egyik sikátorba, s megveri. A férfi fájdalmas nyögései kihallatszanak az utcára, a járókelők elszörnyedve néznek össze. Jobbnak látják, ha elmennek onnan… szétoszlik a tömeg, s a Borgia-csatlós visszamegy az őrjáratába. Ott kap egy nyaklevest a hadnagytól, amiért megvert egy embert, mondván, ne keltsenek feltűnést, mert az orgyilkosok lecsapnak rájuk… félnek tőlük… remegnek, inkább elbújnak, mintsem a pápát és annak fiát kövessék… rosszkedvűen ballagok vissza a búvóhelyünkre, s ott Kalent már egészen ébren találom. Némán biccentek felé, és inkább behúzódom a saját fekvőhelyemre aludni. Ki akarom rekeszteni a gondolataimat, az érzéseimet… a düh mindent körbevesz, a magány, az elhagyatottság… végül sikerül elaludnom.

Késő éjjel ébredek föl… szememből kidörzsölöm az álmot, és felülök. Anetta valamivel jobban néz ki, mint múlt éjjel. Már nem ülnek vaskos karikák a szeme alatt, és ismét mosolyog. De most… egy leheletni bánat is van benne. Bágyadtan visszamosolygok. Kalen valószínűleg ledőlt szunyókálni, mert most nincs ébren. Felállok, összehajtogatom a hevenyészett pokrócot, és lerakom oda, ahol egy perce még a fejem volt. Épp kimennék az ajtón, mikor Anetta utánam szól, suttogva:
- Hová mész…?
- Megyek, meglátogatom Bartolomeót.
- A zsoldosokhoz…?! Megőrültél?! – ordítja halkan. Megrázom a fejem, és egy intés kíséretében kimegyek a szabad levegőre. A felhők eloszlottak, a hold fénye jótékonyan világítja meg a macskaköveket. Itt-ott előfordul még e kései órán pár holdkóros, akik az éjjeli mulatozás után ragadtak itt, de velük nem törődök. Se velük, se az idióta füttyögésükkel. De mikor az egyik odajön, és megtapogatja a fenekemet, ott elszáll a maradék türelmem is. Visszakézből felpofozom, és kezeimet összecsapva elmegyek onnan. A többi részeg csak némán pislog utánam. Ló után kutatok tekintetemmel, s rögtön látok is egy izmos mént az egyik istállónál. Bizonyára nem veszik észre, ha elkötöm… persze csak ez az egy hátas van itt, de nem fogják tudni, ki lopta el. Megsimogatom az állat nyakát, nyugtató szavakat suttogok a fülébe. Miután meggyőződtem róla, hogy nem fog levetni a hátáról, fellendülök a nyeregbe. A ló nyugodtan tűri. Ismételten végigsimítok a nyakán, megcirógatom a füle közt. Megfogom a gyeplőt, és egy határozottat rántok rajta. Megindulunk, patái dobbanásai végigvisszhangzanak a kihalt utcákon. Egyre vadabb vágtára ösztönzöm. Minél előbb Bartolomeo barakkjainál akarok lenni…
- Szép ruha. Na, enyém a csizmája!! – ordítás harsan mögöttem. Lefékezem a lovat, és egész testemmel hátrafordulok a nyeregben. Tolvajok egy bandája rohan felém, arcukat selyemkendő fedi. Nagyjából hasonlóan öltözködnek, mint La Volpe zsebmetszői, de mégis különbözőek… az egyiknél tőr villan, ami rövidesen elsuhan a fejem mellett, levágva pár hajszálamat. Felhorkantok dühömben, visszafordulok a helyes ülőhelyzetbe, és megsarkantyúzom a paripát. A szélnél is sebesebben száguldunk, így azonnal lehagyom a banditákat. A távolban feltűnik a Colosseum sziluettje, így tudom, hogy hamarosan ott vagyunk…

Damon: Vittoria agli Assassini! ~Első rész~[Ja. Újabb fanfic.]

            A háztető nem túl kényelmes, de megteszi. Helyezkedni kezdek, de igyekszem óvatosan, halkan mozogni. A lábammal lelökhetek egy cserepet, ami felhívja rám a Borgia-katonák figyelmét. Persze most semmi dolgom nincs, de kíváncsi vagyok, mikor szalad el a ló az őrökkel; mikor kezdenek kekeckedni a Róma közepén elhelyezkedő piacon áruló kofákkal.
            Persze látom, amint egy-kettő okosabb katona felpillant a tetőkre, de tekintete szinte elsuhan mellettem. Csak egy fekete árnyat láthat belőlem, ami mellesleg nem csigázza fel érdeklődését. Egy idő után megunom a várakozást, már bő három órája itt szobrozhatok a tér melletti házakon… feltápászkodok, de elfelejtek óvatosan mozogni. Talpam alatt meglazul három tetőcserép, és hangosan leszánkázik a macskakövekre. Apró szilánkokra zúzódik; a Borgia-őrök odacsörtetnek, és nagy logikájukkal felnéznek a tetőkre. Azonnal kiszúrnak, és felismerik csuklyámat.
- Assassino!!! – rikoltja az egyik. Elvigyorodok, de egyben idegesen összerándul a gyomrom. Nő vagyok, kikérem magamnak!! Úgy határozok, hogy jobb nem verekedést szítani. Még Cesare megtalál ölni… a következő tetőre szökkenek, és futásnak eredek. Messze magam mögött hagyva az őröket, az Isola Tiberina felé veszem az irányt, és csakhamar el is érek oda. A katonák felhagynak az üldözésemmel, és csalódottan kullognak el a Castel Sant’Angelo felé. Leülök az egyik padra, nőiesen összezárom lábaimat, de hamar elgémberedek ettől a pozíciótól. Hogy a francba tudnak így ülni a grófnők?! Engem nem tanítottak meg erre… rendezgetni kezdem összekoszolódott ruhámat, csak hogy elüssem az időt. Felmérem a terepet, és csakhamar megpillantom pár orgyilkos társamat, amint elvegyülnek a tömegben, és szemmel tartják a búvóhelyünk környékét… Nagyot dobban a szívem, amikor felismerem egyiküket: Kalen. Arcán most is ott trónol a gőgös kifejezés, amitől néha hányingerem támad, de ez is hozzá tartozik… Elfordítom a fejem, mikor rám néz. A térdemet fixírozom, és érzem, amint pír kúszik arcomra. Hajam előre bukik a csuklya alól, így kénytelen vagyok visszaigazítani, de a mellettem ülő nőt véletlenül megütöm, nem kis erővel, így az orra vérezni kezd. Sikolt egyet fájdalmában, s az emberek döbbenten állnak meg, rám néznek. A könyököm véres a hölgy orrából ömlő testnedvtől, én pedig rémülten pattanok fel.
- Mi dispiace, mia signorina!! Nem akartam! – próbálom vigasztalni, de a nő ellöki a kezemet, és dühösen mered rám. Hangját mintha elfújták volna; feláll, és elviharzik. Megsemmisülten megyek el a helyszínről, de előtte még megkeresem pillantásommal Kalent. Rosszallóan csóválja a fejét, látom, amint szája mozog. Engem szid – villan belém a felismerés. Végleg elmegy a kedvem az utcán való őrködéstől, s bemegyek a szállásra. A jobb sarokban lévő asztalra meredek, ahol az orgyilkosok névlistája található, s mellettük ott díszeleg a Küldetésen szócska. A saját nevemet nem találom, vagyis  mentorom nem küld el semmilyen végrehajtandó problémára. Hirtelen valaki lefékez engem, és belenéz a szemembe.
- Anetta! – mondom meglepődve. Zöldes barna írisze csillog a túlcsorduló szerelemtől, amit én őszintén irigyelek tőle…
- Arianna! Beszédem van veled.. – szegezi nekem a kijelentést. Megfogja a kezemet, és bevezet a beavató terembe. Ott leültet a lépcsőre, és már mély levegőt vesz, hogy belekezdjen mondandójába, mikor félbeszakítom műveletét:
- Mi történt? Ugye nem sebesült meg senki a társaink közül…? – kérdezem gyanakvóan.
- Nem, nem arról van szó! Még mielőtt belevágnál… Kalenről van szó… - a név hallatán kiszárad a szám, és szívverésem felgyorsul.
- Kalenről…? – kérdezem tettetett nyugodtsággal a hangomban. Feszülten figyelem, mit mond Anetta, s nem sokkal később már valóban belekezd félbehagyott mondandójába.
- Hát… szinte már mindenki tudja, hogy… mit érzek Kalen iránt… - mondja lesütött szemmel, elpirulva. Bólintok, megeresztek egy halvány mosolyt.
- És? – kérdezem.
- Hát… akkor ezek szerint Te is tudod… - megint bólintok. Ekkor mintha kicserélték volna, a nyakamba veti magát.
- Annyira szeretem Őt!!! De az az inbecile észre sem vesz!! Kigúnyol, átnéz rajtam…!
- Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Ő már csak ilyen. Nem ajándékozlak meg semmiféle tanáccsal, mert tudom, hogy rosszul sülne el – mondom lehorgasztott fejjel, titkon mosolyogva, hogy az imént minek hordta el Őt Anetta. Ujjaimmal malmozok, miközben Anettát hallgatom.
- Annyira… annyira szeretem… egyszerűen nem tudom, mit eszek rajta… az arca… amikor gőgösen felvonja az orrát… van benne valami visszataszító, de mégis… olyan… előkelően csinálja azt a mozdulatot is. Nem tudom, nemesi származású-e, de… valami aranyvérűség van benne… - sorolja érveit. Hallgatom, hallgatom, a végére már el is bóbiskolok.
- … és olyan veszélyes küldetéseket hajt végre, amit mi még csak megnézni sem mernénk…! – itt felhorkantok.
- Ne vegyél egy kalap alá magaddal! Én képes lennék megnézni. Bár az más téma, hogy meg is tudnám-e csinálni. – mosolyodok el, félig felháborodva.
- Amúgy… hallottál arról a bálról… amit rendezni fognak? – vált gyorsan témát drága nővérem. Felkapom a fejem, és belenézek a szemébe.
- Oh? Tényleg? Most jut elsőnek a fülembe. Hol fogják?
- Valamit említettek.. fhúúúúú, hol is… - látom, hogy töri a fejét, s bágyadtan elmosolyodok. Tudom, mi lesz ebből… elfelejtette, hol rendezik… pedig szívesen elmentem volna. Régen nem ruccantam ki.
- Áh, megvan! – kiált föl Anetta, amitől én kis híján lecsúszok a lépcsőről.
- A Bazilika környéki utcákon fognak bálozni. Ilyen… álarcos bál… tehát, ha odamennénk, fel se tűnnénk az embereknek, ha normális ruhát vennénk fel, nem pedig ezeket az egyenruhákat. – mondja felcsillanó szemmel. Felállok, felsegítem Anettát is. Kimegyünk az avató teremből, összetalálkozunk Kalennel, én csupán biccentek a fejemmel köszönésképpen – viszonzásra persze nem méltatja - , míg Anetta hangosan köszön.
- Ciao, amico mio! – mondja még mindig csillogó szemmel, pírral az arcán. Kalen feléje fordul, arcán zord kifejezés ül.
- Nem vagyok az amicód. A magadfajta lánykának nem is értem, mi keresnivalója van itt a Testvériségnél. – ma a szokásosnál is mogorvább valamiért. Anetta összerezzen, de semmi jelét nem adja, hogy a lelkébe tiport volna a férfi. Helyette felém fordul, kézen fog, és kivezet az épületből. Mikor már hallótávolságon kívül vagyunk a testvéreinktől, szemeiből könnyek buggyannak.
- Látod?! Minden reggel ilyen…! – a vállamra borul, és hüppögni kezd. Megnyugtatóan hátbaveregetem, de erősödő zokogását tudomásul véve inkább abbahagyom. Fülemet csata zaja üti meg. Körbenézek, de az alant elterülő aprócska téren nem harcolnak. Az Isola Tiberinához vezető hídon egy csapat Borgia-őr verekszik pár járókelővel. Ezt már olyan messziről is meghallom.
- Scusa, mia sorella, nem sokára jövök. – mondom, és jobb kezemet az övemre csatolt kard markolatára simítom. Észrevétlenül a csatázó katonák mögé surranok, s kardom helyett a rejtett pengémet használom. Az őr veséjébe mártom, szabályosan felhasítva a bőrt, s a pengére fröccsent vért egy mozdulattal a katona ruhájába törlöm. A halálhörgésre felfigyel a többi csatlós, és rám szegezi villogó tekintetét. Miután haldokló társukra pillantanak, felmérik a helyzetet, és felém iramodnak. Az egyik rám mutat dárdájával, és azt tátogja:
„Meghalsz.” Azzal támadásba lendül, és megpróbál hasba döfni. Hárítom a pengémmel, majd azt visszacsúsztatom, helyette kardomat veszem elő. Halálos pontossággal a szemébe szúrom a pengét, az az agyába száguld. Egy sikkantással kileheli a lelkét a katona, helyette még kettő jön. Az egyik egy kis újonc; remegő térdekkel veti rám magát, és kardjával ott próbál elérni, ahol sosem fog sikerülni neki: a hasamat célozza, amit én elszántan védek. Két ütés után a földre küldöm, de nem akarom megölni, így csak a markolattal sújtok le a fejére, amitől elveszti az eszméletét. Az őrjárat hadnagya kiköp a földre, kardjával kétszer megkoppintja a földet, afféle szertartásként. Feléje suhintok a kardommal, amaz elugrik a támadás elől. Összecsikorgatom a fogamat, mikor bevisz egy pontos találatot a bal vállamra, de mit sem törődve vele cselhez folyamodok. Az övemre függesztett füstbombák közül előrántok egyet, és földhöz vágom. A füst émelyítően sötét leple mindent ellep. A hadnagy köhécselve próbálja eloszlatni a füstfüggönyt vad kapálózásával, de nem sokat ér vele. Elrakom kardomat, és rejtett pengémet csúsztatom elő. Az őr háta mögé osonok, közel simulok hozzá, jobb kezemmel befogom a száját, balommal pedig hátba döföm. Egy nyikkanás nélkül hal meg, s lerogy a földre. A füst elül, döbbent bámészkodók állnak körös körül. Az imént harcoló járókelők egyike holtan hever a földön, fejéből egy kés áll ki. Megborzongok a látványtól, odamegyek, kihúzom a fegyvert, majd a folyóba dobom. Karjaimba veszem az ernyedt testet, és azt is a vízbe dobom.
- Recquiescat in Pace. – mormolom hű orgyilkosként, de belül zokogó részvevőként. A katonákért nem mondok imát, s tetemüket szintén a lassan csordogáló Teverébe vetem. A megmentett emberek ujjongva vesznek körül, de én egy biccentéssel kitörök a tömegből. Visszaindulok Anettához, de a lány hűlt helyét sem látom. Felébred bennem a gyanú, hogy megint valami butaságot csinál, de amint beérek a rejtekünkre, megpillantom, amint egyik nővérünkkel beszél. Köszönök kettőjüknek, majd elmegyek az avatóterembe, előtte magamhoz veszek egy könyvet. Nem nézem, mit csúsztatok le a polcról, inkább csak a borítóját nézem. Kemény, bőrkötéses könyv, lapjai repedezettek és sárgák. Olvasgatni kezdek, és leülve a lépcsőre a falnak dőlök. A hideg kőtől megborzongok, összébb húzom magamon a ruhát. Egy idő után felhagyok az olvasással, és kimegyek Anettához. Épp beszélgetésbe elegyednék vele, Ezio hivat minket. A szállására megyünk, s mikor belépünk, elsőként pillantjuk meg tiszteletet parancsoló alakját. Háttal áll nekünk, kezeit összekulcsolva tartja a háta mögött. Mikor meghallja lépéseinket, felénk fordul.
- Anetta, Arianna – szólít meg minket. Fejet hajtunk mind a ketten, s várjuk, hogy elmondja, mit óhajt. Ekkor Kalen is belép. Anetta érezhetően ideges lesz, én pedig feszengve a padlót nézem.
- Látom, Kalen is megjött. A kérésem a következő: mint ahogy hallottátok, ünnepséget kíván rendezni a Vatikán az új Bazilika felavatását illetően. Azt szeretném, ha ezt Ti felügyelnétek. Tartsátok szemmel az előkészületeket, és amint alkalmatok nyílik rá, hiúsítsátok meg. A Vatikán célja nem más, mint hogy a Templomosoknak nyújtson végleges szállást a Bazilikában. Az ünnepség ma kerül megrendezésre, a Bazilika környéki utcákon. Húzzatok álruhát, hogy ne fedezzenek fel titeket. – Ezio elhallgat, és elfordul tőlünk. Kalen szólásra nyitja a száját.
- De… Mester. Ezek a lányok – itt felénk mutat – engem csak hátráltatni tudnak! Ha velem jönnek, csak elrontani tudják a feladatot, de véghez vinni nem! Nem vagyok hajlandó őket pesztrálni. Csak koloncok a nyakamon. – karjait összefonja a mellén, és feldúltan nézi Mesterünk hátát. Ezio vet rá egy rosszalló pillantást a válla fölött, aztán felénk néz.
- Tisztában vagyok vele, hogy Te, Kalen, a legjobb orgyilkosaim közé tartozol. Képességeidhez kétség sem fogható. De még a legnagyobbaknak is segítségre van szükségük… – mély hangja elárulja, hogy nem kíván vitát nyitni erről. De Kalen megmakacsolja magát, és félbeszakítja Mentorunkat.
- De Mester! Ha velem jönnek, garantáltan elbukom a küldetést! Egyedül akarok menni.
- Elég legyen! Meg mered tagadni testvéreidet? Tisztában vagy vele, mit jelent ez?! – emeli fel a hangját Ezio. Szemében fellobban a düh lángja, kezeit ökölbe szorítja, ujjai elfehérednek.
- Nem, Mentor… nem tagadom meg. – sóhajtja Kalen, de látszik rajta: nem hunyászkodik meg. – De mint mondtam; nem fogom hagyni, hogy ez a két nő engem kövessen, holmi kóbor kutyákként! Egyedül megyek.
- Rendben… - mondja Ezio, beletörődvén abba, hogy itt már nem segítenek az észérvek. – De akkor vezekelned kell bűneidért. Ha elhibázod, büntetés a jutalmad. Elmehetsz. – Kalen bólint, és kisiet a helyiségből. Ezio felénk fordul. Szemei résnyire szűkülnek, és halvány mosoly játszik ajkain.
- Menjetek utána. Vessétek be képességeiteket. Olvadjatok a tömegbe, és kövessétek Őt bárhová. De ne vegyen észre titeket! – mondja. Anetta bólint, s kis idő múlva én is. Meghajolunk, és kimegyünk. Megpillantom Kalent, amint útiköpenybe burkolózva kilép a rejtekből, háta mögött erélyesen csapódik az ajtó. Összenézünk Anettával, és gondolkodás nélkül követjük. Út közben felcsatoljuk fegyvereinket, és megbeszéljük, hogy egyikünk az úton, másikunk a tetőn követi a férfit. Utóbbit én választom, ugyanis még a végén képes lennék felborítani a járókelőket, és ezzel magamra hívnám Kalen figyelmét… Egy Borgia-őrrel sem találkozunk, s zavartalanul elérkezünk a Castel Sant’Angelóhoz, ahol a kardinálisok most nagy tömegbe verődve mennek át a hídon. Leugrok a macskakövekre, és észrevétlenül a gyanútlan emberek közé suhanok. Anetta követi a példámat, s nemsokára egymás mellett haladva megérkezünk az utcabál középpontjába. Közös megegyezés után felmászunk az egyik ház falán, megpihenünk a tetőkön. Az új Bazilikát barikádok veszik körül; rengeteg puskaporos hordó van egymásra halmozva, köztük pár száz muskéta tüzelésre készen. Bámészkodásomból Anetta szakít ki, karomat megrángatva ordít a fülembe. Szavait így is alig hallom az utcán táncoló emberek vidám zsivalyától, és a muzsikaszótól.
- Nővérem! Nézd! – pillantásommal körbepásztázom a területet, de nem találom, amit Anetta mutat. Kis idő múlva megfogja a fejemet, és az Ő célpontjára irányítja a szememet. Azonnal észreveszem, kitől jött lázba.
- Kalen! – kiáltom meglepetten. Most nincs rajta csuklya – végre láthatjuk a haját, és arcát. Haja rövidre van vágva, arcán borosta díszlik, és néhol bőrét sebhelyek szabdalják. Anetta meglódul, de épp időben kapom el a karját.
- Mit művelsz?! Elment az eszed?
- Látni akarom a szemét! Még soha nem láttam az íriszét… bele akarok nézni! – kiáltja izgatottan. Megrázom a fejem.
- Neked teljesen elvette az eszedet a szerelem! Most nincs itt az ideje holmi rácsodálkozásnak! Küldetésen vagyunk, emlékszel? – kérdezem rosszallóan. Anetta lecsillapodik, és visszaül a helyére. Ebben a pillanatban Kalen felénk fordul, s bennem felébred a gyanú, hogy észrevett…
- Kushadj! – mormolom Anettának. Lejjebb lapulunk, de valószínűleg már késő – Kalen tovább áll, s még innen is látom diadalittas kifejezését. Valamit ügyködik, aztán leveti magát az oromról egy szénarakásba. Két pillantással később robbanás rázza meg a levegőt. Aztán újabb, és újabbb… a harmadik után kitör a pánik. A zaj mindent elnyom, még az emberek sikoltozását is. Törmelék szitál alá, mindent befedve.
- Mi történik?! – sikoltja Anetta.
- Nem tudom! De meneküljünk innen! – válaszolom, s azzal megragadom a karját, és leugrok vele a háztetőről, egyenesen a füst közepébe. Nem látok semmit, de hallom, amint Anetta puffan a földön. A hang puhaságából ítélve talpra érkezett. Látok valamit… valami mozgót, mellettünk halad el. Kivonom a kardomat, és készenlétbe helyezem a pengémet. Az alak után sunnyogok, de Ő ügyesebb nálam: pillanatok alatt a földre terít, de nem okoz nekem sérülést. Nyögve fetrengek a földön, s hallom, amint Anettát is jól elintézi. A lány mellém zuhan, és nem moccan. Jobban tesszük, ha inkább nem mozdulunk, különben meghalunk… egy pillanatra megáll az alak, és ránk néz. Sziluettjét bárhol felismerem.. Kalen. Elakad a lélegzetem, amint pár pánikoló ember átgázol rajtam, egyenként megtaposva a bordáimat. Végül feltápászkodom, és felsegítem Anettát is. Kalen már rég felszívódott…
- Gyerünk! – kiáltom, és magammal húzom a lányt is. Elvágtat mellettünk két lovas, s mi összenézünk, és tökéletes szinkronban lerántjuk a katonákat a nyeregből. A hátasokra pattanunk, és villámgyorsan elrúgtatunk a helyszínről. A paripák idegesen prüszkölve vágtatnak, félresodorva a járókelőket, akik a robbanás színére sietnek. Átsietünk a hídon, elgázolva pár Borgia-katonát, de azok nem erednek a nyomunkba; biztos azt hiszik, megrémültünk a robbanásoktól. Nem tévednek nagyot… A távolban kirajzolódik az Isola Tiberina épületének körvonala, s ezzel egy időben nagyot dobban a szívem a megkönnyebbüléstől. Hazaértünk! Még vágtában leugrok a ló hátáról, s hagyom, hogy az állat vaktában szaladjon, amerre akar. Anetta lefékez mellettem, Ő kecsesebben ér földet, mint én.
- Che diavolo… Meglátott minket! – nyögi halkan. Lassan ingatom a fejem.
- A küldetés teljesítve. Figyeltük Kalent, s Ő tökéletesen hajtotta végre a feladatot. Ennél könnyebb dolgunk még sose volt. – pattintok kesztyűs ujjaimmal, mintegy nyomatékosítva elégedettségemet. De aggaszt, hogy minden egyes levegővétel után belehasít a fájdalom a bordáimba…
- Gyerünk. Menjünk be. Menj pihenni, láttam, hogy helyben hagyott az a bastardo. – Szándékosan nevezem így Kalent, mivel jobb szót nem is tudok rá… Anettával bemegyünk a rejtekre, és együtt Ezióhoz indulunk.